A kis kosár almái
A szolnoki pályaudvar mögötti kis téren november végén már korán besötétedett. A buszok fáradtan sóhajtottak a megállókban, az emberek felhúzott vállal, lehajtott fejjel siettek haza, mintha mindenkinek ugyanaz a gond nyomta volna a kabátzsebét.
A tér sarkán, a gesztenyefák alatt egy idős asszony üldögélt egy összecsukható hokedlin. Előtte kopott vászonnal letakart láda állt, rajta néhány kiló alma, pár üveg szilvalekvár és csokorba kötött szárított menta. Az asszony kendőt viselt, szürkét, régit, olyat, amilyet falun még a templomba is felvesznek az öregasszonyok. A keze remegett, de a portékát gondosan igazgatta, mintha nem is árult volna, hanem vendéget várt volna.
Két járőr lépett oda hozzá. Az idősebbiket Varga főtörzsőrmesternek hívták, széles vállú, csendes ember volt, akinek a hangja ritkán emelkedett meg. Mellette a fiatalabb rendőr, Tóth Márton, még alig pár éve szolgált, de a tekintete már ismerte a város apróbb nyomorúságait.
— Jó estét, néni — köszönt Varga. — Tudja, miért jöttünk?
Az asszony felnézett. A szeme világoskék volt, de fáradt, mintha régen kialudt volna benne valami.
— Sejtem én, lelkem — mondta halkan. — Nem szabad itt árulni.
— Bejelentés érkezett — folytatta a főtörzsőrmester. — Engedély nélkül nem lehet közterületen portékát kínálni. Főleg nem az állomás mellett.
Az öregasszony lesütötte a szemét.
— Tudom én. Csak hát mit csináljak? Abony mellett lakom, egy kis házban. A nyugdíjam elmegy fára meg gyógyszerre. Van egy fiam… Laci. Nem könnyű vele. Baleset érte évekkel ezelőtt, azóta alig mozdul ki. Amit lát itt, azt mind otthonról hoztam. Az alma a kertből való, a lekvárt én főztem. Nem akarok én rosszat senkinek.
Tóth Márton elnézett a buszok felé. Eszébe jutott a saját nagyanyja, aki ugyanígy kötötte meg a kendőjét, és ugyanilyen makacssággal cipelte be a piacra a tojást, pedig már alig bírta a dereka.
— Hogy hívják, néni? — kérdezte szelídebben.
— Békési Ilona vagyok.
— Ilona néni — sóhajtott Varga —, ezt most nem tudjuk úgy tenni, mintha nem láttuk volna. De bírságot sem szeretnék írni magának, ha nem muszáj. Pakoljon össze, menjen haza, és többet ne itt áruljon. Próbálja meg a piacfelügyelőségnél megkérdezni, van-e valamilyen kedvezményes lehetőség.
Az asszony arca egy pillanatra megenyhült, de nem öröm volt rajta, inkább megkönnyebbülés, olyan hirtelen és mohó, hogy Mártonnak feltűnt.
— Áldja meg magukat az Isten — suttogta. — Már pakolok is. Mindjárt megyek.
Remegő mozdulatokkal nyúlt a vászonhoz, mintha sietve el akarná takarni a ládát. Varga már fordult volna el, de a fiatalabb rendőr megtorpant.
— Tudja mit, Ilona néni? — mondta Márton. — Veszek egy kiló almát. A nagymamám mindig azt mondta, a késő őszi alma a legjobb.
Az asszony keze megállt a levegőben.
— Ne vegyen, fiam — vágta rá gyorsan. — Nem olyan szép az már. Megnyomódott az úton.
— Nekem jó lesz.
— Nem, nem — rázta a fejét az asszony, s most már egészen más színű lett a hangja. — Vigyék inkább a lekvárt. Vagy semmit. Hagyják csak. Ma már elfogyott, amit érdemes volt elvinni.
Varga visszalépett.
— Az előbb még azt mondta, ezek mind eladók.
Ilona néni szája széle megremegett.
— Csak mondtam. Az ember mond mindenfélét, ha fél.
A téren akkor húzott át egy hideg széllökés. A vászon széle felpördült, és a láda mélyén előbukkant még egy sor alma, külön papírba csomagolva. Nem piaci áru volt az már, nem olyan, amit valaki csak úgy odatesz szem elé. Márton lehajolt, de az asszony hirtelen előrenyúlt, meglepően gyorsan.
— Azt ne!
A két rendőr egyszerre nézett rá.
— Miért? — kérdezte Varga csendesen.
Ilona néni nem felelt. Csak a kendője szélét gyűrte az ujjai között, és úgy nézett maga elé, mintha egy ajtót látna, amely mögül valaki nem engedi ki.
Márton óvatosan felemelt egy almát. Szép piros volt, fényesre törölve, de a száránál apró, szabályos vágás látszott, mintha valaki kiemelte volna a közepét, aztán ügyesen visszaillesztette volna. A fiatal rendőr nem szólt azonnal. Megfordította a gyümölcsöt, megnézte a többit is. Több darabon ugyanaz a jel volt.
Varga arca megkeményedett.
— Ilona néni, mi van ezekben?
Az asszony ajka kinyílt, de hang nem jött ki rajta. Aztán leült a hokedlire, mintha egyszerre elfogyott volna alóla az egész világ.
— Nem akartam — mondta végül. — Én csak… azt hittem, nem lesz baj. A fiam mondta, hogy csak át kell adnom. Hogy nem az én dolgom tudni.
— Kinek kellett volna átadnia?
Az asszony szeme megtelt könnyel.
— Mindig más jön. Fiatalok. Kabátban. Néha pénzt adnak előre, néha csak elviszik. A Laci azt mondta, tartozik nekik, és ha nem segítek, elviszik a házat. Azt mondta, én úgysem kellek már senkinek, csak neki.
Márton gyomra összeszorult. Mert a mondatban nemcsak bűn volt, hanem valami keserű, lassan rothadó magány is. Egy anya, aki annyira féltette a fiát, hogy közben észre sem vette, mikor kezdett félni tőle.
— Tudja, hogy ezzel embereknek árthatott? — kérdezte Varga.
Ilona néni lehajtotta a fejét.
— Tudom. Vagyis… nem akartam tudni. Az rosszabb, ugye?
Senki sem felelt rögtön.
A mentolos csokrok illata elkeveredett a buszok füstjével. A tér közben ment tovább a maga közönyös rendjében: valaki telefonált, valaki nevetett, egy kisfiú kakaós csigát majszolt az anyja mellett. Csak a láda körül állt meg az idő.
Később a házkutatásnál kiderült, hogy a Békési-ház hátsó szobájában Laci valóban egyedül élt, keserűségben és haragban. Nem mozgássérült tehetetlensége vitte rossz útra, hanem az, hogy éveken át mindenkit hibáztatott a saját sorsáért. Az anyja főzött rá, mosott rá, félt tőle és sajnálta, ő pedig megtanulta, hogyan lehet a szeretetet bilincsnek használni.
Ilona nénit nem vitték el hangos jelenettel. Nem volt kiabálás, nem volt nagy tömeg. Csak a kattanás hallatszott, amikor a rendőrautó ajtaja becsukódott mögötte. Márton még látta, ahogy az asszony az ablakon át a ládára néz. Az almák ott maradtak a hideg kövön, pirosan, szépen, hamisan.
— Sajnálom — mondta a fiatal rendőr halkan, amikor beültek az autóba.
Varga a kormányra tette a kezét, de nem indított rögtön.
— Én is — felelte. — Csak attól még nem nézhetünk félre.
Aznap este Szolnokon hamar leszállt a köd. A pályaudvar lámpái sárga udvart vontak a tér fölé, és a járókelők másnap már legfeljebb annyit emlegettek, hogy elvittek egy öregasszonyt az állomás mellől. Azt kevesen tudták, hogy a legnehezebb bűnök néha nem sötét kapualjakban kezdődnek, hanem egy konyhaasztal mellett, ahol valaki túl régóta fél, túl régóta hallgat, és túl sokáig hiszi azt, hogy a szeretet mindent felment.
