Nem engedem el, anya – ő az én csirkém!”
A történetünk főszereplője egy hatéves kisfiú, nevezzük Bencének. És ez itt… hát ő Nugát. Egy csirke. Igen, jól olvastad: egy igazi, tollas, kukorékolós csirke.
De nem akármilyen csirke.
„Anyaaa! Hol van Nugát? Nem látom az udvaron!” – Bence mezítláb rohant ki a teraszra, még a pizsamáját sem vetette le. A hajnal alig derengett, a fű még harmatos volt, de ez őt egyáltalán nem zavarta.
– Bence, legalább húzz cipőt! – szóltam utána, de már rég a fészer felé szaladt.
Minden reggel így kezdődött. Mielőtt reggelizett volna, mielőtt a fogát megmosta volna, Bence első dolga mindig az volt, hogy megkeresse Nugátot.
– Ma is elmesélem neki, hogy hány hibám volt a tegnapi dolgozatban! – kiáltotta vissza nekem. – És azt is, hogy szerintem a felhők igazából nem is vízpárából vannak, hanem porcukorból!
Mosolyogva néztem utána. Aztán láttam, ahogy Nugát – aki tényleg úgy követi, mint egy kutya – odatipeg hozzá, és „válaszol” egy halk kotyogással.
Eleinte csak aranyosnak tartottuk ezt a kötődést. Kisfiú meg a háziállata – semmi különös. De aztán…
Tavaly minden megváltozott.
Az anyukája, Emese – az én feleségem – súlyos betegség után örökre elaludt. Bence szinte egyik napról a másikra elnémult.
Nem mosolygott többé. Nem kért palacsintát reggelire, pedig az volt a kedvence. Csak ült az ágy szélén, némán, a szeme alatt sötét karikákkal. Egy árnyék maradt abból a nevetgélő, bohókás kisfiúból, aki korábban volt.
És aztán, egy reggel, a semmiből, egy kócos, sárga kis tollgombóc topogott be az udvarunkra.
„Apa! Nézd! Egy madár!” – kiáltotta Bence, és szinte első alkalommal láttam rajta újra egy halvány mosolyt.
Így lett Nugát a család tagja.
Onnantól minden megváltozott. Bence újra evett. Újra mesélt, énekelt, még a játszótérre is hajlandó volt eljönni. Minden este Nugáttal aludt el – vagyis a csirke az ablak alatti párkányon üldögélt, Bence meg néha suttogva beszélt hozzá a sötétben.
És tegnap…
Tegnap reggel Nugát eltűnt.
Mindenütt kerestük. A tyúkólban, a kert mögötti kis erdősávban, az árokparton. De semmi nyoma.
„Apa, biztos, hogy megnézted a kis fahíd alatt?” – kérdezte Bence könnyes szemekkel.
– Ott is. Még a bokrok mögött is. De... semmi, kisfiam.
Aznap este a fényképalbumot ölelve aludt el, benne egy fotóval, amin ő és Nugát láthatók – Bence ölében, az arcán vigyor, és a csirke mintha tényleg mosolyogna.
Másnap reggel viszont…
Nugát ott állt a ház előtt. Csupa sár volt, a csőre megkarcolva, de élt. Bence zokogva rohant oda hozzá, letérdelt mellé a kavicsos feljárón, és úgy szorította magához, mintha soha többé nem akarná elengedni.
„Soha ne menj el megint… megígéred?” – suttogta.
És Nugát, mintha értette volna, csak közelebb bújt hozzá.
Ahogy figyeltem őket, észrevettem valamit. Nugát lábán egy piros szalag volt, rajta egy kis biléta. A biléta mintha müzlis dobozból lett volna kivágva, és gyerekes, kicsit dőlöngélő betűkkel ez állt rajta:
„Köszönöm a kedvességet. Többet jelentett, mint gondolnád.”
Elszorult a torkom.
A kis táblácskát zsebre vágtam. Bence mit sem sejtve tovább beszélgetett Nugáttal – olyan dolgokról, amiket talán csak ketten értettek meg.
Aznap délután, mikor Bence már aludt – természetesen Nugáttal a karjában –, fogtam a zsebemben lapuló bilétát, és elindultam a kavicsos ösvényen lefelé, a szomszédos régi ház irányába.
A Thornton-ház – vagyis hát, régen így hívták – már hónapok óta üresen állt. Elvadult kert, félrecsúszott redőnyök, az ajtón még ott lógott egy régi postaláda, benne egyetlen megsárgult reklámújsággal.
De tegnapelőtt… esküdni mertem volna, hogy láttam, ahogy az egyik elhúzott függöny mögött valaki megmozdul. Csak egy pillanatra.
Most ott álltam a rozzant bejárati ajtó előtt, és halkan kopogtam.
Már épp fordultam volna vissza, mikor egy halk nyikorgás jelezte, hogy a zár elfordul. Az ajtó résnyire nyílt, és egy vékony, riadt szempár nézett ki rajta.
Egy tizenéves lány volt. Talán tizenkettő, talán tizenhárom lehetett. Sovány, sápadt arc, a szemei alatt sötét árnyék. Egy nagy, kopott kapucnis pulóver lógott rajta, mintha elnyelte volna.
– Szia – kezdtem óvatosan. – Ne haragudj, hogy zavarok… a szomszédban lakom. Csak… tudod, eltűnt a kisfiam csirkéje tegnap. És ma reggel… hát, ma reggel egy piros szalaggal jött haza. Szóval... gondoltam, talán tudsz valamit róla?
A lány előbb meglepődött, aztán a szeme felcsillant.
– Nugát? – kérdezte halkan.
Megdermedtem. – Ismered a nevét?
A lány kicsit szélesebbre tárta az ajtót, és bólintott. – Két éjszakával ezelőtt jött hozzánk. A hátsó lépcsőn ültem. Sírtam. Nem gondoltam, hogy bárki is hallja. Aztán hirtelen ott volt. Csipogott… aztán odabújt mellém.
– Csak úgy?
– Csak úgy – bólintott. – Nem akartam megtartani, tényleg nem. Csak… olyan jó volt, hogy nem vagyok egyedül.
A hangja megremegett.
– A bátyámmal lakunk itt. Apánk lelépett. Nincs pénzünk. Se áram, se víz… csak a fűtés megy néha. De az a kis csirke… segített. Emlékeztetett rá, hogy… számítok valakinek.
Kinyúltam a kabátzsebembe, előhúztam a bilétát.
– Te készítetted ezt?
A lány szeme megtelt könnyel. Bólintott.
– Igen… úgy vágtam ki egy gabonapehely-dobozból. A felét letépte a szél, de reméltem, olvasható marad. Nem akartam bajt okozni, csak köszönetet mondani.
Egy pillanatig nem tudtam megszólalni. Végül csak annyit kérdeztem:
– Szeretnél eljönni hozzánk? Megmutathatnám Bencének, hogy te vagy az…
Megrázta a fejét.
– Nem maradunk sokáig. A bátyám azt mondta, estére tovább kell mennünk. De… kérlek, mondd meg a kisfiadnak, hogy köszönöm. Hallottam, ahogy hívja. Úgy suttogta a nevét, mintha hinni akarná, hogy még hallja valaki.
Aznap este sokáig ültem a teraszon. A nap lassan lebukott a domb mögött, az ég narancsos-szürkére színeződött.
A kertben Bence és Nugát játszottak – úgy, ahogy azelőtt. De a kis csirke más volt. Mintha kicsit komolyabb lett volna. Mintha tudná, hogy valami történt.
A bilétáról nem szóltam még Bencének. Csak figyeltem, ahogy beszél hozzá. Talán egy napon majd elmondom.
Talán nem.
De azt biztosan tudtam: két szomorú gyerek – egymástól csak néhány méterre –, és egy kis sárga csirke, aki segített nekik gyógyulni.
Hetek teltek el. Lila és a bátyja elmentek – a régi Thornton-ház újra néptelen lett. A redőnyök újra lecsúsztak, és a kertben újra derékig ért a gaz.
De Nugát maradt.
És Bence is.
Ők ketten újra elválaszthatatlanok lettek. Bence minden reggel korábban ébredt, hogy etethesse Nugátot. Ha nem talált tojást, viccesen „panaszkodott” neki, és közben titokban az asztal alatt gofridarabokat csúsztatott neki. Aztán mesélt neki: a barátságról, a szorzótábláról, arról, hogy szerintem a felhők nem is cukorból vannak, hanem jégkristályokból – amit „unalmasnak” titulált.
Egy reggel viszont valami furcsa történt.
Nugát nem volt a szokásos helyén a teraszon. A fiam nyitott ajtónál kiabált:
– Nugááát! Hol vagy?
Aztán hallottuk: furcsa, éles, szinte kétségbeesett kotkodácsolás a farakás irányából.
„Apa! Gyere gyorsan!” – kiáltott Bence, és mezítláb rohant oda. A hang sürgető volt, olyan, amit még sosem hallottunk tőle.
A farakás alján, a hasábfák között ott feküdt valami – egy apró, reszkető kis lény.
Egy kiscica.
Sovány volt, vizes, csapzott – de élt.
Bence letérdelt mellé. – Jaj, szegényke… hozunk valamit! – Felkapta a kisállatot, és már rohant is be vele. – Anyaaaa! Kell egy törölköző! És tej! Sok tej!
Melegbe burkoltuk a kiscicát, és itattuk, míg el nem aludt.
– Hogy hívjuk? – kérdezte Bence, miközben Nugát mellé feküdt, és szinte „őrizte” a kis jövevényt.
– Hát... legyen mondjuk Keksz? – javasoltam.
– Biscuit! – mondta Bence angolosan, és elmosolyodott. – Tökéletes!
És attól a naptól kezdve Nugát és Biscuit elválaszthatatlanok lettek.
A fiam pedig... nos, ő elkezdett rajzolni.
Állatokat. Mesehősöket. Elképzelt kis lényeket, akiket örökbe lehetne fogadni. Minden egyes lap aljára odaírta: „Egy nap lesz egy menhelyem.”
A következő nyáron felajánlottam magamat önkéntesnek a helyi állatmenhelyre. Bence természetesen velem jött – segített összeszerelni egy kinti kis könyvsarkot a kapunál, tele gyerekrajzokkal, Nugátról, Biscuitről és egy csomó képzelt állatról, akik még csak fejben léteztek.
És aztán...
Egy délután, a menhely vezetője félrehívott:
– András, lenne egy percet?
– Persze, mi történt?
– Ma jelentkezett egy új önkéntes. Egy lány. Azt mondta, valaha a Thornton-házban lakott. Lila a neve. Ismerős?
Megállt bennem az ütő. – Hogyne...
Másnap bementem – csak hogy köszönjek. A szívem a torkomban dobogott.
És ott volt: Lila.
Magasabb volt, az arca egészségesebb, a szeme már nem olyan sötét. Egy apró, szürke kiskutyát tartott a karjában, és nevetett, miközben a másik önkéntesekkel beszélgetett.
– Szia – mondtam végül. – Örülök, hogy jól vagy.
– Jobban – bólintott. – Még mindig vannak nehéz napok. De már nem vagyok egyedül.
Aztán óvatosan megkérdezte:
– Szerinted… valamikor… meglátogathatnám Nugátot?
Amikor ezt elmondtam Bencének, úgy ugrott fel, mintha karácsony reggel lett volna.
Amikor Lila megérkezett, Bence már ott várt a kertkapunál. Nugát az ölében, Biscuit a cipőjén aludt.
– Nézd, mit hoztam! – Lila egy kis, színes gyöngyökből készült karkötőt mutatott. – Neki készült – mondta, és óvatosan Nugát lábára kötötte.
És ők hárman… valahogy egy furcsa, de gyönyörű kis baráti hármast alkottak.
Órákig ültek a diófa alatt. Bence és Lila beszélgettek. Nugát csak ott üldögélt köztük – csendesen, figyelmesen.
Ez volt az ő különleges képessége.
Nem kellett megoldania semmit.
Csak ott volt, amikor a legnagyobb szükség volt rá.
Aztán egy évvel később kaptunk egy levelet.
Lila írta.
A kézírása határozottabb lett. A borítékon rajta volt a nagynénje címe, ahová végül elhelyezték.
A levél így szólt:
„Köszönöm, hogy megosztottátok velem Nugátot. Ő emlékeztetett arra, hogy a jó dolgok meg fognak találni, még akkor is, ha teljesen elveszettnek érzed magad. Jövő hónapban kezdem a középiskolát. Szeretnék állatokkal foglalkozni. Talán menhelyen dolgozni egyszer. Nem mertem volna erről álmodni, ha nincs az a kis madár. Kérlek, öleld meg helyettem.”
Bence háromszor is elolvasta a levelet. Aztán gondosan összehajtotta, és betette Nugát óljába, pontosan a kedvenc ülőrúgja alá.
Nem mondott semmit.
Csak mosolygott.
Mostanra évek teltek el. Nugát öreg lett – a tollai kissé őszülnek, és már nem tipeg olyan fürgén. De minden reggel ott van, a régi tornácon.
Bence? Most tizenhét. Épp állatorvosi egyetemekre jelentkezik.
Amikor megkérdezték tőle az egyik interjún:
– Miért ezt választotta?
Ő csak annyit felelt:
– Minden egy csirkével kezdődött.
