A házunkban mostanra olyan volt a csend, mint egy lassan kihűlő tűz utolsó füstje: fullasztó és ragacsos, tele kimondatlan félelmekkel. Régen minden reggel a húgom, Lili csacsogása töltötte meg az előszobát, ahogy a papucsát kereste vagy a fonott hajába csúszott masnit igazgatta. Most az egész otthon egyetlen szoba körül forgott — Lili szobája körül, ahol a falakon már nem a gyerekrajzai harsogtak, hanem a gyógyszeres dobozok sorakoztak katonás rendben.
Anyám, Eszter, minden reggel csöndben ült az ágya mellett, és úgy fogta Lili kezét, mintha attól tartana, hogy ha elengedi, valami örökre elvész. Talán igaza is volt.
Lili kilencéves volt, de a teste nem mozgott úgy, ahogy a gyerekeké szokott. A mozdulatai lassúak voltak és törékenyek, mintha minden lélegzetvételért külön harcolnia kellene. A betegsége neve ott visszhangzott bennem minden alkalommal, amikor az orvos kimondta, de én ki nem ejtettem volna soha. Olyan volt, mint egy átok, amitől félt az ember, hogy még erősebben tapadna ránk, ha túl hangosan mondanánk ki.
Pedig Lili nem kért sokat az élettől. Nem kért táncoló csillagokat, sem ragyogó paripákat. Neki elég volt néhány mese egy kutyáról, egy hősről, akihez hasonlót még soha nem látott — egy rendőrkutyáról, aki okosabb volt a bajkeverőknél és bátorabb minden mesebeli óriásnál.
A kedvenc könyve egy kopott, régi példány volt:
„Őrjáraton – Történetek a szolgálati kutyákról”.
Újra meg újra végiglapozta, a lapok már majdnem áttetszők voltak attól, hányszor simította végig őket. A könyv hőse egy német juhász volt, Rex, aki a történetek szerint életeket mentett, eltűnt gyerekeket talált meg, és mindig visszatért a gazdájához, bármilyen messze is sodorta a szél.
Lili is szeretett volna egyszer találkozni egy ilyen kutyával. Nem Rextől, a könyv hősétől várt csodát, hanem valódi rendőrkutyától, olyantól, amelyik itt szolgál a mi városunkban, Debrecen környékén.
És volt egy dátum.
Egy nap, amelyet Lili megjelölt.
A szobája falán függő naptárra hatalmas piros karikával ráírta:
„Szeptember 21. – Rendvédelmi Nyílt Nap – Kutyás bemutató!”
– Ott lesznek a kutyák, ugye? – kérdezte tőlem hetekkel ezelőtt, amikor még volt elég ereje mosolyogni.
A hangja akkor még csilingelt, bár már gyengén, mintha egy félig megrepedt kis harang szólna.
– Ott lesznek – feleltem. – Majd még kérdéseket is feltehetsz nekik. Hogy hívják a legbátrabb kutyát, például.
Lili szeme felragyogott.
– Úgy hívják… Mogyoró! – jelentette ki teljes meggyőződéssel.
– Miért pont Mogyoró? – nevettem.
– Mert biztosan barna. És kicsit huncut. Aki huncut, az mindig jól dolgozik!
Nem volt szívem kijavítani, hogy egy rendőrkutyáról ritkán mondják azt, hogy huncut. Hagytam, hadd álmodjon tovább.
De ahogy közeledett a szeptember, úgy lett egyre törékenyebb, egyre sápadtabb. A tekintete időnként olyan messzire kalandozott, mintha a gondolatai már valahol máshol járnának — valahol, ahol nincs fájdalom, nincs infúzió, nincsenek kopár kórházi szobák.
Aztán eljött a nap, amikor Dr. Horváth félrehívott minket a folyosón. Anyám a karomat szorította, mintha tőlem remélné az erőt.
– Nézzék… – kezdte az orvos, és már a hangja is rosszat sejtetett. – Lili állapota most különösen instabil. A tömeg, a zaj, a baktériumok… Ezek mind veszélyt jelentenek neki. Ezen a hétvégén semmiképp sem mehet ki.
Anyám azonnal lehajtotta a fejét. Én pedig azt éreztem, mintha hirtelen kihúzták volna a lábam alól a talajt.
– De hiszen ez volt az egyetlen kívánsága… – nyögtem ki. – Hónapok óta ezt várja.
Az orvos őszinte sajnálattal rázta a fejét.
– Tudom. De ez most életveszélyes lenne.
Amikor hazaértünk, a nappaliban ültem, és próbáltam összeszedni a bátorságot, hogy elmondjam Lilinek. A kanapénk szürke huzata olyan ridegnek tűnt, mintha a bútor maga is tudná, milyen hírt hordoz majd.
Végül felmentem a szobájába.
Ő már várakozva pislogott rám, az ölében a plüsskutyáját – azt a kicsit ferde fülű, rozsdabarna kutyát, amit ő nevezett el „Bogárnak”.
– No? – kérdezte halkan. – Készen áll a hátizsákom. Csak bele kell rakni a kulacsot, meg a csokis kekszet.
Megálltam az ajtóban. A szavak nem akartak kijönni.
– Lilikém… – kezdtem halkan. – Ma beszéltünk a doktor úrral. És azt mondta…
Megsimította Bogár plüss fejét. A mozdulat olyan óvatos volt, mintha attól tartana, eltörik.
– Tudom – suttogta. – Látom az arcodon.
– Nem mehetünk ki a rendezvényre – mondtam végül. – Nagyon sajnálom.
Lili nem sírt.
Nem duzzogott.
Csak lassan elfordította a fejét, és az ablak felé nézett.
– Értem – mondta egyszerűen. – Biztos sok ember lesz ott. Biztos túl hangos is. – A hangja olyan halk volt, hogy alig hallottam. – Majd… majd máskor.
De tudtam, hogy nem lesz „máskor”.
És az a békés belenyugvás sokkal jobban összetörte a szívemet, mint bármilyen sírás.
Aznap éjjel, amikor végre elaludt, a saját szobámba mentem és kinyitottam a laptopomat. A billentyűk alatt remegett az ujjam.
Beírtam a keresőbe:
„Debreceni Rendőrkapitányság Kutyás Szolgálat”.
Találtam egy közösségi oldalt. A borítóképükön három gyönyörűen fegyelmezett kutya ült egy rendőrautó előtt. A szemük okos volt, tiszta, és valami olyan erő sugárzott belőlük, ami az ember saját félelmét is meglazította egy kicsit.
Mély levegőt vettem, és írtam.
„Tisztelt Kutyás Egység!
A nevem Tóth Bence, és szeretnék egy kérést megfogalmazni, amiről tudom, hogy talán képtelenség. A kishúgom, Lili, súlyos beteg. Az egyetlen kívánsága az volt, hogy elmehessen a hétvégi kutyás bemutatóra. De az orvosa szerint ez már nem lehetséges. Ha bármelyik kutyavezetőnek lenne akár egy perce… egy rövid videó, egy üzenet, bármi, amit lejátszhatnánk neki… az talán visszahozna valamit abból a mosolyból, amit már alig látunk.
Köszönöm, hogy elolvasták.”
Megnyomtam a küldés gombot. A gyomrom görcsben. A szobában csak a hűtő zúgott a konyhában, meg a kint zörgő késő esti szél.
Nem vártam válaszra.
Nem vártam csodára.
De hajnal felé, amikor már majdnem elaludtam, hirtelen szirénákat hallottam. Éles, lüktető, gyorsuló hangot, amely a házunk felé közeledett.
Felriadtam, és kirántottam a függönyt.
Az utca végén egy rendőrautó kanyarodott be.
Majd még egy.
És egy harmadik.
Mindegyik lassított a házunk előtt.
A szívem kihagyott egy dobbanást.
Azt hittem valami baj történt.
Aztán megláttam őket.
A rendőrautók mögött, fegyelmezetten, egyenruhás vezetőik mellett ott állt három szolgálati kutya.
És abban a pillanatban tudtam, hogy valami egészen váratlan készülődik.
A szirénák hangja lassan elhalkult, ahogy a három rendőrautó megállt a házunk előtt. A fények piros-kéken villództak az ablakokon, táncoló árnyékokat festve a nappali falaira. A szívem őrülten vert — féltem, reméltem, nem tudtam, melyik érzés erősebb.
A bejárati ajtón halk kopogás hallatszott.
– Bence! – suttogta anyám a lépcső tetejéről, ijedten és álmosan. – Mi történik? Ég a ház valahol?
– Nem tudom – nyeltem nagyot. – De azt hiszem… talán… miattunk jöttek.
Lementem a lépcsőn, és remegő kézzel lenyomtam a kilincset.
A verandán három egyenruhás rendőr állt. Mindegyikük mellett fegyelmezetten ült egy kutya — egy gyönyörű belga juhász, egy hatalmas német juhász, és egy kisebb, de annál élénkebb holland juhászkutya. Az arcukon nem látszott sietség, sem idegesség. Csak egyfajta mély, nyugodt eltökéltség.
– Jó estét – szólalt meg az egyikük. Harmincas évei elején járhatott, borostás, fáradt arccal. A mellkasán az állt: Kertész Zoltán – törzsőrmester. – Ön írta az üzenetet?
– Igen – feleltem halkan. – Én.
A törzsőrmester bólintott.
– Olvastuk. És nem tudtuk annyiban hagyni. Szolgálat után jöttünk. – Oldalra biccentett. – Ez itt Mokka. Ő még csak négy éve van szolgálatban, de már három embert talált meg eltűnés után.
A barna belga juhász egy pillanatra felemelte a fejét, mintha köszönt volna.
– A másik kettő… – folytatta. – Ők is nagyon szeretnének találkozni Lili kislánnyal. Szabad?
A hangja olyan őszinte és tiszta volt, hogy nem tudtam megszólalni. Csak bólintottam.
Anyám ekkor érkezett le a lépcsőn, fásultan dörzsölve a szemeit, de amikor megpillantotta a rendőröket és a kutyákat, a lélegzete is elakadt.
– Jézusom… – súgta. – Ti… Tényleg…?
A törzsőrmester enyhén elmosolyodott.
– Ha egy gyerek kívánsága csak rajtunk múlik, akkor igen… tényleg.
Lili szobájában halvány éjjeli fény világított. A falon árnyékot vetettek a függönyhöz feszített fényszórók, ahogy a kinti autók még mindig világítottak. Lili felébredt a zajra — szemei lassan pislogtak, mintha álom és ébrenlét határán lebegne.
– Bence…? – kérdezte álmosan. – Mi az a fény odakint?
Leültem mellé.
– Van néhány látogatónk. De… olyan látogatók, akik miatt érdemes kinyitni a szemed.
Anyám és a rendőrök csendben léptek be a szobába. A három kutya döbbenetes fegyelemmel ült le a küszöbnél, mintha tisztában lennének vele, mennyire törékeny az a világ, amelybe most belépnek.
Lili lassan felült, a gyenge fénynél szinte áttetsző volt a bőre. Ahogy azonban megpillantotta a három kutyát, a szája sarkában apró mosoly jelent meg — az első mosoly, amit napok óta láttam rajta.
– B-bogár? – dadogta. – Mi ez…?
– Nem Bogár – mosolygott Kertész törzsőrmester. – Ők a Debreceni Rendőrkapitányság szolgálati kutyái. És ma este azért jöttek… hogy találkozzanak veled.
Lili szemei felcsillantak.
Egy pillanatra úgy nézett ki, mint régen — mint aki képes lenne kiszaladni a kertbe, fára mászni, nyitott torkú nevetéssel futni a fűben.
– Komolyan? – suttogta hitetlenkedve.
– Komolyan – felelte a rendőr.
A holland juhászkutya — a legkisebb — lassan előrébb lépett, gazdája engedélyével. Lili felé lépett, majd engedélyt kérve odahajtotta a fejét az ágya széléhez.
Lili kinyújtotta a kezét, olyan lassan, mintha minden mozdulat fájdalmat okozna. A kutya óvatosan odadugta az orrát, és Lili haja mellé fészkelte magát.
A kislány halkan felnevetett.
– Csikiz… – suttogta. – Mi a neve?
– Ő Cédrus – mondta a gazdája, Major Nóra főtörzsőrmester. – És azt hiszem, megszeretett téged.
A másik két kutya is előrébb lépett, de olyan tisztelettel, olyan finoman, hogy abban több emberség volt, mint amit sok felnőttől valaha láttam.
Mokka a lábánál feküdt le, a német juhász, Titan, csak ült és figyelte Lilit, mintha őrizné.
– Olyan szépek… – lehelte a kislány. – Sokkal szebbek, mint a képeken.
Kertész Zoltán ekkor megköszörülte a torkát.
– Van még valami – mondta. – Szeretnénk megmutatni Lilinek, hogyan dolgoznak. De csak ha nem fáradt hozzá.
Lili szemei azonnal csillogni kezdtek.
– Nem vagyok fáradt! – mondta olyan lelkesedéssel, amit már alig hittem, hogy láthatok tőle.
Anyám meghatottan fogta a kezét.
– Mit szeretnél látni, drágám? – kérdezte.
Lili elgondolkodott.
A kutyákra nézett.
Majd Kertész törzsőrmesterre.
– Azt szeretném… – kezdte bizonytalanul, – hogy… hogy hívjátok őket. És ők odajöjjenek. Mint a könyvben Rex.
A rendőrök összenéztek, majd mosolyogtak.
– Megcsináljuk – felelte Zoltán. – De egy feltétellel.
– Mivel?
– Te is adsz nekik egy utasítást.
Lili szája kissé tátva maradt.
– Én? De én… én nem vagyok rendőr.
– Ma este – mondta Zoltán halkan – minden lehet, Lili.
A törzsőrmester csettintett.
A három kutya egy pillanat alatt egyenes ülésbe váltott. A mozdulat olyan gyors és pontos volt, hogy Lili csodálkozva kapta a kezét a szája elé.
– Most mondd azt, hogy: „Hozzám!”
Lili megnyalta kiszáradt ajkait.
A hangja alig hallatszott, mégis mindhárman figyeltek rá.
– Ho… hozzám.
Cédrus azonnal megindult, majd Mokka és Titan is követte — finoman, lassan, mintha éreznék, milyen törékeny minden mozdulat.
Amikor odaértek hozzá, Lili könnyei lefolytak az arcán.
– Úgy… úgy szerettem volna látni őket – zokogta halkan, de mosolyogva. – Azt hittem, már sosem fog sikerülni.
Zoltán a fejét rázta.
– Ha valakinek ilyen tiszta kívánsága van, Lili… mi megpróbáljuk valóra váltani. Mindig.
Csend lett.
Békés, könnyes csend.
Aztán Lili gyenge hangon megszólalt:
– Leülhetnek… mellém?
A kutyák gazdái egyszerre bólintottak.
És így történt, hogy három szolgálati kutya óvatosan odafeküdt a haldokló kislány ágya mellé, mintha egyetlen pillanatra sem akarnák elhagyni.
Az idő telni kezdett.
Nem percre — pillanatra.
Nem múltra — ajándékra.
A rendőrök elmesélték, hogyan találtak meg eltűnt embereket a Hortobágyon, hogyan követte ki Titan egy betörő nyomát a hóban, és hogyan mentettek meg egy öreg bácsit, aki eltévedt az erdőben.
Lili végig ragyogó szemmel figyelt, mintha minden új mondat egy szelet életet adna vissza neki.
Aztán Lili halkan megszólalt:
– Maradhatnak még egy kicsit?
Zoltán felnézett az órára, majd a társaira.
A tekintetük egyszerre volt fáradt és eltökélt.
– Ameddig szeretnéd – mondta.
Hajnali kettő lehetett, amikor anyám óvatosan megsimogatta Lili arcát.
A kislány már félig aludt, Cédrus orra az arcába fúrva, Titan a lábánál, Mokka pedig őrködve az ajtóban feküdt.
– Tündérek vagytok – suttogta anyám könnyes hangon. – Amit ma tettetek…
Zoltán lehajtotta a fejét.
– Nem tündérek vagyunk – mondta halkan. – Csak emberek. Emberek, akik tudják, hogy vannak pillanatok, amiket nem szabad elszalasztani.
A kutyák még egyszer finoman Lilihez bújtak.
A kislány szemei lecsukódtak, ajkai lassan mosolyra húzódtak.
– Szeretlek… – motyogta Cédrus nyaka köré fonódva.
A szobában mindenki elnémult.
Olyan csend lett, amely szentebb volt bármely templomi áhítatnál.
Odakint elállt a szél.
A szirénák fényei már nem villogtak.
Csak az éjszaka tartotta körül a házat.
A hajnal lassan kúszott fel az égre, mintha maga is félne megzavarni a házban uralkodó békét. A redőny rései között finom világosság szivárgott be, halvány rózsaszín fénybe húzva Lili arcát. A kislány csendesen aludt, olyan nyugodtan, ahogy hetek óta nem láttuk.
A kutyák továbbra is körülötte feküdtek — Cédrus az arcánál, Titan a lábánál, Mokka pedig az ajtó előtt őrködve. Olyanok voltak, mint három csendes, hűséges csillag, akik őrizték a legdrágább kincset a világon.
Kertész Zoltán fáradt szemekkel dörzsölte a homlokát, de a mozdulataiban nem volt türelmetlenség. Csak csendes vigyázás.
Anyám elszorult torokkal nézett körül a szobán.
Hirdetés– Ezt nem fogom soha elfelejteni – mondta rekedt hangon. – Soha.
A rendőrök halkan biccentettek. Nem kellett több szó.
Mikor Lili felébredt, a reggel már egészen besütött az ablakon. A fénytől aranyszínű lett a haja, mintha maga a nap simogatná. Pislogott párat, majd meglátta ugyanazokat a barátokat, akik éjjel mellette maradtak.
– Itt vannak… még mindig… – suttogta.
– Hát persze – mosolygott Nóra főtörzsőrmester. – Nem hagytunk volna itt egyedül.
A kislány lassan kinyújtotta a kezét, és a három kutya egyszerre emelte fel a fejét, mintha szóra hívta volna őket. Cédrus odadörgölte az orrát Lili tenyeréhez, a kislány szeme pedig megtelt könnyekkel.
– Ugye… ugye ők is szeretnek engem?
– Lilikém – mondta anyám, miközben mellé ült, – nagyon szeretnek. Talán jobban, mint bárkit, akit mostanában láttak.
A kislány elmosolyodott.
– Akkor én is szeretném… megköszönni nekik.
– Hogy gondoltad? – kérdezte Zoltán törzsőrmester.
Lili elgondolkodott egy pillanatra, majd gyenge hangon így szólt:
– Van… ott a szekrényben… egy rajz… amit még tegnap csináltam. Három nagy kutya van rajta… és ti… és én. Azt szeretném… nekik adni.
Felálltam, és odamentem a szekrényhez. A rajz valóban ott volt: kissé remegő kézzel készült színes ceruzarajz, amin Lili egy nagy fánál állt, körülötte három kutya vigyázó tekintettel. Fölöttük nagy betűkkel ez állt:
„A BARÁTAIM.”
Amikor átadtam, Zoltán úgy fogta meg a rajzot, mintha valami pótolhatatlan kincset kapott volna.
– Ezt bekereteztetjük – mondta halkan. – És kint lesz az irodánk falán. Ígérem.
Lili szemeiben apró fény lobbant.
– Akkor elhiszem… hogy gondoltok rám.
A következő fél órában a kutyák még játszottak is kicsit vele. Titan óvatosan adogatta vissza a földre ejtett kis labdát, Cédrus fejét Lili ölébe hajtotta, ahogy csak a leggyengédebb kutyák tudják tenni, Mokka pedig fegyelmezetten figyelte minden mozdulatát, készen arra, hogy parancsra segítsen.
A pillanatok lassan, mintha selyembe csomagolva teltek.
Minden mozdulat, minden mosoly, minden óvatos érintés egy ajándék volt.
Végül Zoltán óvatosan megszólalt.
– Lili… lassan mennünk kell. A kutyák már nagyon fáradtak. És te is pihenj még egy kicsit. Rendben?
A kislány bólintott.
– Tudom. De… maradnátok… még két percet? Csak kettőt.
– Maradunk tízet is – válaszolta Nóra, és visszamosolygott.
A kislány nevetett. Igazi nevetés volt. Gyenge, halk, de igazi.
Amikor a rendőrök elbúcsúztak, Lili egyenként megsimogatta a kutyák fejét, és minden érintésnél valami olyan mély szeretet rezgett benne, amitől mindannyiunk szeme megtelt könnyel.
– Sziasztok… – suttogta. – Ti vagytok a hőseim.
Cédrus utoljára odadörgölte az orrát a kezéhez.
Titan lassan integetett a farkával.
Mokka még egy utolsó pillantást vetett rá, mintha tudná, hogy valami végérvényeset őriz most a szívében.
Aztán elindultak kifelé.
Minden lépésük halkan koppant a padlón, mint egy búcsúperc.
Odakint a hajnali nap már teljes erejében sütött. Zoltán még egyszer visszanézett ránk a kapuból.
– Köszönjük, hogy beengedtek minket – mondta. – A mai nap… minket is megváltoztatott.
Anyám halkan felelte:
– Ti… ti adtatok valamit, amit soha senki más nem tudott volna. Egy napot az életéből… ami megérdemelte, hogy szép legyen.
A rendőrök bólintottak. Nem mondtak többet — nem is kellett.
A három kutya hangtalanul beszállt a szolgálati autókba.
Ahogy elhajtottak, Lili szobája ablakában egy kislány halvány, de boldog mosolya nézett utánuk.
És én tudtam:
A mai nap egy olyan emlék lett, amelyet a halál sem vehet el tőlünk.
Aznap este Lili újra elővette a rajzait.
Nem volt sok ereje, de mégis rajzolt.
Amikor elkészült, odahívott engem.
– Bence… nézd csak.
A papíron ő állt, és a három kutya körülötte — de most már nem a kórházi ágya mellett, hanem egy fényes réten. A nap magasra kúszott felettük, minden ragyogott.
A rajz sarkára ezt írta:
„Egyszer majd ott leszek velük újra.”
Nem sírtam előtte.
Nem tehettem.
Csak megsimogattam a haját, és azt feleltem:
– Tudom, Lilikém. Egyszer biztosan.
A rendőrkutyák látogatása után Lili állapota furcsamód békésebb lett. Mintha valami teher gördült volna le róla. A fájdalmai nem múltak el teljesen, de az arca lágyabb lett. A tekintete derűsebb.
Olykor felriadt éjszaka, és azt mondta:
– Bence… Cédrus odabújt hozzám. Éreztem.
És akárhányszor kimondta, én elhittem.
Akartam hinni.
Néhány héttel később, egy különösen nyugodt hajnalon Lili örökre elaludt.
Anyám és én mellette voltunk.
Nem volt benne félelem.
Csak csend. És béke.
A párnáján ott feküdt Bogár, a plüsskutyája.
A kezében pedig szorongatta azt a rajzot, amit előző este rajzolt — a fényes rétet és a három kutyát.
Úgy ment el, ahogy mindig is szeretett volna élni:
szeretetben, kutyákkal körülvéve, hősök társaságában.
A temetés után néhány nappal levelet kaptunk.
A Debreceni Rendőrkapitányságtól.
Benne egy bekeretezett fotó, amin Cédrus, Titan és Mokka ültek.
A kép alatt ez állt:
„Lilinek — a legbátrabb kislánynak, akit valaha megismertünk.
Őrizzük az emléked.”
A boríték alján egy apró tárgy is volt:
Cédrus szolgálati nyakörvének egy levetett régi jelvénye.
Anyám remegő kézzel fogta meg.
– Istenem… – suttogta. – Ha tudná, mennyire szeretné…
– Tudja – feleltem. – Biztos vagyok benne, hogy tudja.
És azóta, valahányszor kimegyek a kertünkbe, és meghallom a távolban felbőgni a szirénákat, mindig ugyanarra gondolok:
Azok a hangok nem a veszélyt jelzik.
Hanem azt, hogy vannak hősök, akik még mindig úton vannak.
És hogy egy kilencéves kislány — Lili — egyszer része lett ennek a világító fénynek.
Mert vannak napok, amiket nem szabad elfelejteni.
És vannak gyermekek, akik örök nyomot hagynak.
Ő ilyen volt.
És most már a csillagok között fut — talán Cédrussal, Titannal, Mokkával.
A réten, amit ő rajzolt.
Ahol nincs fájdalom.
Nincs betegség.
Csak öröm, fény, és hűség.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
