🚌 Egy kerekesszékes nő állt a busz mellett, és senki sem segített neki – de amit ezután tett egy kislány, arra senki sem számított 😢❤️
1. rész
A 32-es busz zúgva kanyarodott be a Deák téri megállóba. A délelőtti nap fénye megcsillant a sárga fényezésen, és az ajtók sziszegve nyíltak ki. Az emberek – mint mindig – siettek. Volt, aki a mobilját bámulta, más a fülében zenét hallgatott, néhányan pedig a sofőrt sürgették már messziről.
A megálló szélén egy fiatal nő ült kerekesszékben.Varga Eszternek hívták.Harminc körül járt, barna haja kontyba volt fogva, a karján apró sebhelyek húzódtak, régi kórházi történetek nyomai.
A buszhoz igyekezett. Nem először próbált felszállni – és sajnos, nem is először tapasztalta meg, milyen érzés, amikor senki sem segít.
Eszter halkan szólt:– Elnézést… valaki tudna segíteni, hogy feljussak a buszra?
De a tömeg nem válaszolt.Egy férfi, aki a táskáját húzta maga után, félrefordította a fejét, mintha nem hallotta volna.Egy nő az ajtóban a körmét nézte.Mások csak elsiettek mellette.
A sofőr, Kelemen József, a tükörből mindent látott.Egy pillanatig hezitált.„Várjak még? Vagy menjek tovább?” – gondolta magában. Az utasok már türelmetlenek voltak.
– Mi van már, Józsi? – szólt hátra egy öltönyös férfi. – Nem érünk oda egész nap!
A sofőr sóhajtott, a tükörben újra Eszterre pillantott.A lány próbálta megemelni a kerekesszék elejét, de nem tudta. A járda pereme túl magas volt.Kezdett kétségbeesni.
A buszban közben tovább nőtt a zúgolódás.
– Mindig ez van, csak állunk!– Most komolyan, nem tudja valaki megmondani neki, hogy menjen a következő járatra?– Én nem kések el a munkahelyről emiatt!
József rászorította a kezét a zárógombra. Már majdnem becsukta az ajtót, amikor megtörtént az, amire senki sem számított.
A hátsó sorból egy vékony, csilingelő hang szólalt meg:– Anya, miért nem segítünk?
A buszban csend lett.A hang egy kislányé volt.Talán hat-hét éves lehetett, hosszú szőke copfja a vállára hullott, színes iskolatáska lógott a hátán.Az anyja zavartan fordult hátra:– Bogikám, maradj csöndben, jó? Nem a mi dolgunk.
De Bogi nem hallgatott.– De hát… anya, ott ül egy néni, és senki sem segít neki! – mondta most hangosabban, szinte sírósan.
A sofőr odafordult, és látta a tükörben, hogy a gyerek komolyan gondolja.Kelemen József megvakarta a fejét, és lassan elengedte a gombot.A motor moraja elhalt, majd hátranézett.
– Tudjátok mit? – mondta. – A gyereknek igaza van.
Felállt, kinyitotta újra az ajtókat, és lelépett az útra.A buszon mindenki meglepődve nézett utána.A nő – Bogi anyja, Kovács Éva – halkan felsóhajtott, és a lánya után ment.
Odakint a kerekesszékes nő felnézett, kissé megilletődve.– Ne haragudjon… nem akartam feltartani senkit – mondta Eszter halkan.
HirdetésA sofőr csak legyintett.– Ugyan, semmi baj. Az a baj, hogy manapság senki sem néz oda, ha valakinek segítség kell.
Éva és Bogi odaléptek.– Segítünk mi – mondta Éva, és a kislány lelkesen bólogatott.
Hárman együtt óvatosan megemelték a kerekesszéket, és feltolták a rámpára.A mozdulat apró volt, de mindenki érezte, hogy valami nagyobb is történt.Amikor Eszter fent volt, a buszban csend ült.Még a mindig panaszkodó öltönyös férfi is lesütötte a szemét.
A busz újra elindult.A motor zúgott, de valami más is ott maradt a levegőben — egy különös, halk meghatottság.
Kelemen József visszanézett a tükörbe, és látta, ahogy Bogi odasétál Eszterhez.– Néni, ugye most már minden rendben? – kérdezte.Eszter mosolygott, szeme sarkában könny csillant.– Igen, kicsim. Köszönöm neked. Te mentettél meg ma.
A kislány anyja is odafordult.– Tudod, Eszter… az ember néha észre sem veszi, milyen könnyű jónak lenni. Csak meg kell állni pár percre.
A sofőr hallotta a beszélgetést, és halkan megszólalt:– Az a baj, hogy rohanunk. Mindenki siet valahova. De amit ez a gyerek most tett… az többet ért, mint száz szó.
A buszon újra csend lett, de most nem a közöny csendje volt.Hanem azé a különös békéé, amikor mindenki magába néz egy pillanatra.
Eszter az ablakon át nézte a várost, és úgy érezte, valami megváltozott.Nem a világ, nem a társadalom — csak egy apró szív mozdult meg.De néha pont ez elég ahhoz, hogy valaki újra hinni tudjon az emberekben.
Amikor a busz a Blaha Lujza térhez ért, a sofőr lassított.Eszter megköszönte a segítséget, de mielőtt lement volna, József hátrafordult és szólt:– Köszönöm, kicsim – nézett Bogira. – Ha nem szólsz, ma elmentünk volna mellette. És ez rajtunk maradt volna egész nap.
Bogi elpirult, és anyjához bújt.A busz ajtaja becsukódott, és elindult a következő megálló felé.
A sofőr az útra figyelt, de belül mosolygott.A gyerek hangja még mindig ott csengett a fejében:„Anya, miért nem segítünk?”
És valahol mélyen tudta, hogy az a mondat talán több embert megváltoztatott azon a napon, mint bármilyen prédikáció vagy plakát.
Mert néha nem a szavak tanítanak – hanem egyetlen őszinte gyerekkérdés. ❤️
