Egy vidéki város kórházának idős-otthonában elhunyt egy idős férfi.Mindenki azt gondolta, semmi értékeset nem hagyott maga után.
Később, amikor az ápolók csekélyke hagyatékát átnézték, az alábbi verset találták:
A fura öreg
Kinek gondoltok, amikor rám néztek?Mit láttok? Kit láttok, nővérek?Egy fura öreget, nem annyira bölcset,Mit lát, mit csinál – ő nem is tudja már.Elejti a falatot. Ha hangosan szóltok,Hogy „Próbálja meg!” - választ sem kaptok.Hogy ti ott vagytok, mintha neki fel se tűnne,Eltűnik mindig a zoknija, cipője…Kénytekre-kedvtekre átadja önmagát,
Fürdetés, etetés tölti ki a napját.Ezt gondoljátok? És ezt látjátok?Szemetek nyissátok: hisz’ ez nem én vagyok!Megmondom, ki vagyok: ki csendben meghúzódvaMegteszem, eszem is, mint a nővér mondja…Apámnak, anyámnak kicsi fiacskája,Szerető fészkében egyik fiókája.Szárnyra kelő kamasz, jövő álmodója,Szerelmes társának boldog bevárója.Húszéves vőlegény: szívem nagyot ugrikEsküm emlékére, mit tartanom illik.Huszonöt évemmel, magam is apakéntŐrzöm kicsinyeim boldog otthon keblén.Harmincéves férfi: ó de gyorsan nőnek!Téphetetlen szálak minket összefűznek.
Negyven lettem: kirepültek, üres már a fészek,De marad a párom, így nem hullanak könnyek.Ötven éves lábaimnál kisbabák játszódnak,Nagyszülők lettünk már, unokáink vannak.Majd sötétség jő rám: feleségem meghalt.Jövőm eddig fény volt, mit most a rém felfalt.Gyermekeim most már nélkülem megállnak.Múlt szeretet jár át, évek, mik elszálltak.Most már öreg vagyok. Kemény a természet.Az idős ember vicces. Vicc csak az enyészet.A test, a kellem, erő széthullik, elillan,Kő maradt, ahol rég mondták: a szívem van.Ám az éltes testben ott belül fiatalVagyok még. Tépett szívem duzzad:A múlt sok örömet és fájdalmat visszaad.Újraélem szerelmünket, hosszú életünket,Túlságosan gyorsan elszállt éveinket.Elfogadom szépen, hogy minden elmúlik.Nyisd hát ki a szemed, láss túl azon, mi vén:
