A mosógép ajtaja nagyot csattant, ahogy Varga Tímea becsapta.A hang végigvisszhangzott a két szobás, fáradt panelban.A nő egy pillanatra megállt, kezét a gépre tette, mintha ezzel próbálná visszatartani a benne fortyogó dühöt.
– Se bú, se bá – morogta halkan. – Csak itt hagyta a kutyáját, a számlákat meg a bajt…
A kanapéról egy nagydarab, gyönyörű németjuhász, Max, emelte fel a fejét. A sárgásbarna szemei olyan figyelemmel tapadtak Tímeára, mintha értené, mit mond. A férje mindig azt mondta, „ez a kutya mindent tud, csak beszélni nem”.Tímea viszont inkább azt érezte, hogy ítélkezik felette.
– Ne nézz így rám, te okoskutya! – sziszegte. – Én nem akartalak, te hozzá tartoztál, nem hozzám.
A szoba sarkából egy halk hang szólt meg.
– Anya… ne legyél mérges Maxira – mondta Lilla, a hatéves kislánya.A piros pulóver ujja majdnem a térdéig ért, göndör hajában egy kicsit félrecsúszott hajcsat.
– Kicsim, nem vagyok mérges – sóhajtott Tímea. – Csak… elég nehéz minden mostanában.
– De Maxi segít nekem! – mondta a lány lelkesen. – Ő a barátom.
Tímea keserűen felnevetett.
– Barátod, mi? Hát nem sokat segített, amikor apád összecsomagolt és elment.
Lilla lesütötte a szemét.A kutya felállt, odalépett, és finoman a testével Lillát az asztaltól kicsit hátrébb tolta, mielőtt a kislány véletlenül leverte volna a poharat.Tímea megállt, figyelte.
– Mindig útban van – jegyezte meg halkan.
– De anya, nézd! – nevetett Lilla. – Megmentette a poharat!
A lány lehajolt, a földről felvett egy kockát, ami a kanapé alá gurult.Max előrelépett, és hosszú orrával kipöccintette neki a játékot.
– Látod? Ő tényleg segít! – ujjongott Lilla.
Tímea megint elfordította a fejét.„Csak figyelmet akar, semmi több” – ismételgette magában.De mélyen belül valami megmozdult benne.
Amikor Lilla először sírt az apja után, Max odavitte neki a plüssmackóját.Amikor lázas volt, a kutya egész éjjel mellette feküdt a földön.Ezekre most sem akart emlékezni – de az emlékek nem kértek engedélyt.
– Lilla, ideje aludni – mondta Tímea aznap este, amikor az óra már tízre járt.
A kislány a kanapén ült, a kezében egy kis teáscsésze, amit Max orrával épp az előbb lökött oda neki.
– De anya, ő most teázni akar velem! – tiltakozott a lány nevetve.
– Egy kutya nem teázik, kicsim. – Tímea próbált szigorú lenni, de a szája sarkában mosoly bujkált.– Na gyere, fürdés, aztán ágy.
– Csak még öt perc! – könyörgött Lilla. – Max még nem köszönt el!
A kutya leült, a fejét oldalra billentette, és halk, mély morgással jelzett valamit – de nem dühből, inkább szelíd figyelmeztetésként.
– Jól van, na – sóhajtott Tímea. – De csak öt perc!
Ahogy a lány és a kutya egymásra néztek, az anya egyszerre érezte, hogy valami megváltozott a lakásban.Nem volt már annyira üres, nem kongott a magány.A konyha szögletében megremegett egy régi fénykép – rajta még a férj, boldogan mosolyog, Max kiskutyaként az ölében.
„Legalább te hűséges maradtál” – gondolta Tímea keserédesen.
A plafonról tompa zaj hallatszott – a szomszéd, Török bácsi, ismét a radiátort verte bottal.
– Halkabban már nem tudnak ott lent? – kiabálta rekedten.
– Törődjön a maga dolgával! – csattant vissza Tímea. – Egy gyerek játszik, nem háború!
Lilla megijedt, de Max odament, és ráfektette a fejét a kislány térdére.A gyerek megsimogatta, és lassan elmosolyodott.
– Látod, anya? Ő mindig megvéd.
Tímea szeme megtelt könnyel, de gyorsan letörölte.Nem akart gyengének látszani.– Igen, kicsim. Megvéd.
Késő este volt már, a lakásban csak a hűtő zümmögése hallatszott.Lilla a kanapén feküdt, Max mellette.A kutya nem mozdult, csak figyelte, ahogy a lány alvó arca kisimul.
Tímea odalépett hozzájuk, letette a telefont az asztalra.– Na gyere, kicsim, menjünk az ágyba – suttogta.
Lilla kinyitotta a szemét, elmosolyodott.– Anya… Max megpuszilt.
– Mi? – lepődött meg Tímea.
– Igen! – nevetett a lány, és a kutyára mutatott. – Megpuszilt, nézd!
Mielőtt az anya bármit mondhatott volna, Max lehajtotta hatalmas fejét, és finoman az orrával megérintette a kislány arcát.Nem karmolta, nem nyalta meg – csak odasimult.Mint egy ember, aki tudja, mit jelent a szeretet.
– Látod? – mondta Lilla boldogan. – Ő is szeret!
Tímea torkában gombóc nőtt.A férje elment, a barátok is elmaradtak… de ez a kutya maradt.És maradt a gyerekért.És talán érte is.
Leült melléjük, és halkan mondta:– Köszönöm, Max. Vigyázz rá… mindig.
A kutya feje lassan az ölébe csúszott, és a nő keze megállás nélkül simogatta.A könnyei hangtalanul hullottak a szőrre.
– Tudod mit, Lilla? – mondta végül. – Talán apád azért hagyta itt őt.– Miért, anya?
– Hogy ne maradjunk egyedül.
A kislány bólintott, és újra megpuszilta Max fejét.
– Szeretlek, Maxi.
A kutya halkan sóhajtott, mintha válaszolna.A lakásban béke lett.És Tímea, aki hónapok óta nem érezte, most először újra hitt valamiben:hogy egy hűség sosem véletlenül marad hátra.
