A 43 éves Tóth Judit utolsó kívánsága az volt, hogy még egyszer láthassa hűséges kutyáját, mielőtt a daganatműtét miatt elaltatják. A kutyát beengedték a kórterembe… De amikor az orvos megjelent, a német juhászkutya váratlanul rávetette magát. Mindenki ledermedt, amikor rájöttek, mi volt az oka ennek az őrült viselkedésnek. A történet, ami most következik, alapjaiban rengeti meg az orvoslás és a tudomány világát...
– Doktornő, a daganat mérete meghaladta a kritikus szintet – mondta határozottan dr. Fekete. – Nincs több időnk, azonnal műteni kell.
Tóth Judit, a vékony, fáradt arcú nő csak bólintott. Nem volt senkije, csak egy német juhászkutya: Gréta. Tíz éve hű társa volt – vele sírt, vele nevetett, ő volt a család, a barát, a lelkének egy darabja.
– Kérem… – nyögte Judit remegő hangon –, engedjék be Grétát. Talán utoljára látom őt…
A nővérek összenéztek. Dr. Fekete szigorúan mérlegelt, majd biccentett.
– Tíz percet kaphat. De csak tízet – mondta.
A folyosón már várt Gréta, pórázon, de izgatottan nyüszített. Ahogy belépett a kórterembe, megtorpant – idegen szagok, éles fények, de aztán megérezte: Judit illatát.
Egy szempillantás alatt odarohant a nőhöz, és orrát az ölébe nyomta.
– Szia, kicsi lányom… – suttogta Judit, miközben könnyei potyogtak a kutya bundájára. – Ne haragudj… ha most itt hagylak… Annyira szeretlek…
A kutya halkan nyöszörgött, testével odabújt Judithoz, mint aki védeni akarja. Majd hirtelen… megrándult az egész teste.
Gréta felmordult. Mélyen. A nő, kissé felülve, meglepetten nézett rá.
– Gréta… mit csinálsz?
Abban a pillanatban két orvos lépett be a kórterembe a hordággyal. És akkor Gréta kitört.
– GRÉTA! – kiáltotta Judit. – Ne! Maradj! Ez csak a műtét! Ne félj!
De Gréta nem engedelmeskedett. Fenyegető morgással állt a hordágy és a nő közé, fogait kivillantotta, testével védte a gazdáját. Amikor dr. Fekete közelebb lépett, Gréta előrelendült és beleharapott a karjába.
A jelenet döbbenetes volt.
– Vigyék ki a kutyát! – sikított az egyik nővér.
Dr. Fekete hátrahőkölt, vér szivárgott a köpenye alól. Gréta meg sem mozdult – a szemében ijesztő eltökéltség volt, nem őrület, hanem figyelmeztetés.
– Állítsák le a műtétet… – suttogta Judit. – Valami nincs rendben.
– Asszonyom, ezt nem teheti! Az élete forog kockán! – tiltakozott egy rezidens.
– De én megérzem. Gréta tudja, hogy valami rossz történne, ha most megműtenének. Ő még soha, soha nem harapott meg senkit. És most… most rám néz úgy, ahogy akkor, mikor jönni szokott a vihar.
A kórteremben síri csend lett.
A műtét leállt. Az egész osztályon feszültség uralkodott. Az ápolók és orvosok csak suttogva beszélgettek, kerülve Judit pillantását, miközben a kutya, Gréta, mellette feküdt, mintha semmi különös nem történt volna.
– Kérem, szeretnék új vizsgálatot – szólalt meg végül Judit, még mindig kissé remegő hangon. – Nem érzem jól magam… de valami másképp van. És Gréta soha nem tévedett…
Dr. Fekete, akinek a karját ideiglenesen bekötözték, dühösen fújtatott.
– Ez őrültség! Maga játszik az életével, Judit! Ez a tumor agresszív, egyre csak nő! Nem halogathatjuk!
– És ha már nincs tumor? – nézett rá a nő szinte suttogva. – Kérem… csak nézzék meg még egyszer…
A főorvos, dr. Dér Zoltán – egy tekintélyt parancsoló, ötvenes éveiben járó orvos – belépett, és csendesen megkérdezte:
– Mire ez a felhajtás?
Dr. Fekete sietve elmagyarázta a helyzetet. Zoltán egy pillanatig csendben nézte Juditot, majd így szólt:
– Rendben. Tegyünk egy utolsó próbát. Csinálunk egy új MRI-t. De ha nincs változás, azonnal műtét. Egy feltétellel maradhat: a kutyája is jön. Úgy tűnik, nélküle nem megy semmi.
Judit halkan bólintott. Gréta a kezére tette mancsát, mint aki érti az egészet.
Az MRI vizsgálat órákig tartott. Juditot mozdulatlanul tolták be a csőbe, Gréta pedig az ajtó előtt feküdt, fejét letéve, egyenesen a gép felé bámulva.
A vizsgálat után a képeket három orvos is átnézte. A kórház diagnosztikai központjában döbbent csend ülte meg a konzíliumi termet.
– Ez lehetetlen – motyogta az egyik fiatal szakorvos. – Ezek a képek… mintha soha nem lett volna semmi. Nincs daganat. Nincs nyoma se.
Dr. Dér összefonta a karját. – Mutassák az előző leleteket. Két héttel ezelőttről.
Feltolták azokat is. Az ottani képen egy világosan látható, 5 centiméteres daganat szinte belevésődött a képernyőbe.
– És most? – kérdezte a rezidens. – Semmi? Ez… orvosi csoda?
Dr. Dér lassan leült. – Vagy valami egészen más…
Még aznap délután behívták Juditot.
– Először is – kezdte a főorvos – hivatalosan kijelentem, hogy ön egészséges. A daganat… eltűnt. Mintha sosem lett volna. Orvosi magyarázatot egyelőre nem tudunk adni.
Judit elmosolyodott. Gréta mellé telepedett, és nyugodtan nézett az orvosokra.
– Én tudom, mi történt – mondta halkan. – Ő mentett meg engem. A kutyám. Ő figyelmeztetett.
– Nem szokásom efféle dolgokat elhinni – jegyezte meg dr. Fekete szkeptikusan –, de... amit ma láttam, az elgondolkodtatott.
– A tudomány határai nem mindig ott vannak, ahol hisszük – szólalt meg halkan dr. Dér. – Van, amit a szív, és nem az agy ért meg először.
Juditot még aznap estére kiengedték. Nem kellett többé kórházi kezelés, csak kontrollvizsgálat hat hónap múlva. De ő tudta: valami megváltozott. Valami végérvényesen.
Másnap reggel egy forró bögre tea mellett ült otthon a teraszon. A nap fénye puhán esett az arcára, Gréta ott feküdt a lábánál, fejét a lábára hajtva.
– Hogy tudtad, kislányom? – kérdezte Judit, miközben végigsimította a kutya fülét. – Honnan tudtad, hogy baj van?
Gréta csak egy mély sóhajt hallatott, és egy pillanatra ránézett… abban a pillantásban több volt, mint bármilyen emberi szemben. Ott volt a bizonyosság. Ott volt a válasz. Ott volt a kapcsolat.
A műtét leállt. Az egész osztályon feszültség uralkodott. Az ápolók és orvosok csak suttogva beszélgettek, kerülve Judit pillantását, miközben a kutya, Gréta, mellette feküdt, mintha semmi különös nem történt volna.
– Kérem, szeretnék új vizsgálatot – szólalt meg végül Judit, még mindig kissé remegő hangon. – Nem érzem jól magam… de valami másképp van. És Gréta soha nem tévedett…
Dr. Fekete, akinek a karját ideiglenesen bekötözték, dühösen fújtatott.
– Ez őrültség! Maga játszik az életével, Judit! Ez a tumor agresszív, egyre csak nő! Nem halogathatjuk!
– És ha már nincs tumor? – nézett rá a nő szinte suttogva. – Kérem… csak nézzék meg még egyszer…
A főorvos, dr. Dér Zoltán – egy tekintélyt parancsoló, ötvenes éveiben járó orvos – belépett, és csendesen megkérdezte:
– Mire ez a felhajtás?
Dr. Fekete sietve elmagyarázta a helyzetet. Zoltán egy pillanatig csendben nézte Juditot, majd így szólt:
– Rendben. Tegyünk egy utolsó próbát. Csinálunk egy új MRI-t. De ha nincs változás, azonnal műtét. Egy feltétellel maradhat: a kutyája is jön. Úgy tűnik, nélküle nem megy semmi.
Judit halkan bólintott. Gréta a kezére tette mancsát, mint aki érti az egészet.
Az MRI vizsgálat órákig tartott. Juditot mozdulatlanul tolták be a csőbe, Gréta pedig az ajtó előtt feküdt, fejét letéve, egyenesen a gép felé bámulva.
A vizsgálat után a képeket három orvos is átnézte. A kórház diagnosztikai központjában döbbent csend ülte meg a konzíliumi termet.
– Ez lehetetlen – motyogta az egyik fiatal szakorvos. – Ezek a képek… mintha soha nem lett volna semmi. Nincs daganat. Nincs nyoma se.
Dr. Dér összefonta a karját. – Mutassák az előző leleteket. Két héttel ezelőttről.
Feltolták azokat is. Az ottani képen egy világosan látható, 5 centiméteres daganat szinte belevésődött a képernyőbe.
– És most? – kérdezte a rezidens. – Semmi? Ez… orvosi csoda?
Dr. Dér lassan leült. – Vagy valami egészen más…
Még aznap délután behívták Juditot.
– Először is – kezdte a főorvos – hivatalosan kijelentem, hogy ön egészséges. A daganat… eltűnt. Mintha sosem lett volna. Orvosi magyarázatot egyelőre nem tudunk adni.
Judit elmosolyodott. Gréta mellé telepedett, és nyugodtan nézett az orvosokra.
– Én tudom, mi történt – mondta halkan. – Ő mentett meg engem. A kutyám. Ő figyelmeztetett.
– Nem szokásom efféle dolgokat elhinni – jegyezte meg dr. Fekete szkeptikusan –, de... amit ma láttam, az elgondolkodtatott.
– A tudomány határai nem mindig ott vannak, ahol hisszük – szólalt meg halkan dr. Dér. – Van, amit a szív, és nem az agy ért meg először.
Juditot még aznap estére kiengedték. Nem kellett többé kórházi kezelés, csak kontrollvizsgálat hat hónap múlva. De ő tudta: valami megváltozott. Valami végérvényesen.
Másnap reggel egy forró bögre tea mellett ült otthon a teraszon. A nap fénye puhán esett az arcára, Gréta ott feküdt a lábánál, fejét a lábára hajtva.
– Hogy tudtad, kislányom? – kérdezte Judit, miközben végigsimította a kutya fülét. – Honnan tudtad, hogy baj van?
Gréta csak egy mély sóhajt hallatott, és egy pillanatra ránézett… abban a pillantásban több volt, mint bármilyen emberi szemben. Ott volt a bizonyosság. Ott volt a válasz. Ott volt a kapcsolat.
A történet fiktív elemeket tartalmaz, és nem alapul valós eseményeken. A szereplők nevei, személyiségei és az események kizárólag az alkotói fantázia szüleményei. Minden egyezés valós személyekkel, intézményekkel vagy történésekkel pusztán a véletlen műve.A tartalom saját szövegalkotás, nem minősül másolt vagy jogvédett anyagnak, és nem sérti harmadik fél szerzői jogait. A történet megosztása, terjesztése csak eredeti formájában, a forrás megjelölésével engedélyezett.
