Aznap délután nem történt semmi különös a 47-es főút mellett álló, poros, fehérre meszelt Bisztróban. A muskátlik a teraszon már kókadoztak, a levegőben káposztafőzelék és kávé illata keveredett az eső előtti feszültséggel. Bent néhány vendég kortyolgatta a levesét, egy kislány szalvétából hajtogatott sünit az anyja mellett. És akkor megszólalt az ajtó feletti csilingelő csengő. Belépett tizenkét fekete bőrmellényes motoros. Csend lett. Székek megmerevedtek, kanalak megálltak félúton. A motorosok nem szóltak, csak besoroltak a hátsó boxokba. A vezérük, egy őszes halántékú, szikár férfi, akit Hollónak hívtak, a sarokba ült, hogy rálásson az ajtóra. Mindig látni kell az ajtót.
Egy fiatal pincérlány, Dorka, közelített feléjük. Alig lehetett huszonöt. A kontya szétcsúszva, a munkaruhája túl nagy volt rá. A hangja udvariasan csengő volt: „Rendes vagy koffeinmentes?” – kérdezte, de a keze remegett. Ahogy Holló csészéjéhez nyúlt, a pulóver ujja felcsúszott. És ott volt. Az a csuklón, sárgás-lilás, ötujjas zúzódás. Holló megdermedt. Dorka észrevette, hogy látta, és olyan ijedtség suhant át az arcán, amit nem lehet félreérteni. Megcsúszott a keze. A csésze leesett. Csatt. Kávé a kövön, porcelán szilánkok mindenhol.
De Dorka nem mondta, hogy „bocsánat”. Térdre esett. Kezdte felszedegetni a cserepeket – puszta kézzel. A vére ráfolyt a fehér szalvétára. „Ne haragudjanak! Nem lesz többé ragacsos a padló, esküszöm, megcsinálom!” – zihálta. Holló lehajolt hozzá, halkan szólt: „Ez csak egy csésze. Hagyja.” Dorka csak ennyit suttogott vissza: „Ha ragad a padló, este megüti a fejem.” Pista bá, az idős szakács kijött a konyhából. „Dorka, menj be, majd én feltakarítom...” – de nem volt benne harag, csak valami fájó, tehetetlen féltés. Holló visszaült, de nem nyugodott meg.
Tíz perc múlva három rendszám nélküli fekete motor állt meg az udvaron. Dorka elsápadt: „Menjenek el. Ha meglátja magukat, azt hiszi, panaszkodtam.” A kilincs lenyomódott. És belépett három férfi. Az egyikük – borostás, csontos arcú, hideg szemű – egyenesen Dorkához ment, megmarkolta a csuklóját. „Hol van a pénz?” – sziszegte. Dorka nyöszörögte, hogy egy borítékban van, de a férfi nem engedte. Pista bá kijött, kezében fakanál, mint egy baltával: „Engedd el a lányt, fiam.” A férfi elvigyorodott: „Menj vissza a fazék mellé, öregem, mielőtt rád döntöm az egészet.”
Ekkor állt fel Holló. Utána tizenegy másik motoros. A férfi végre rájuk nézett. „Mi közötök hozzá?” – kérdezte gúnyosan. Holló csak ennyit mondott: „Most már van.” És akkor nem lett verekedés. Nem volt ütés. Csak egy mozdulat a telefonhoz. Egy hívás. Egy név: Kati. „Kapcsolj be mindent. Kamerák, rendszámok, mindent.” A háttérben Kati – egy laptop mögött ülő motoros – már kutatta az adatokat. „A főnökük, Somogyi Zoltán. Két emberével együtt körözött. A rendőrfőnök az apósa. De van felvételünk, ahogy borítékot vesz át a hátsó ajtónál.”
Este nyolc után nem sokkal elvonultak az árnyak. Somogyi visszatért – most már hat emberrel. Dorka remegett, de kiállt. „Elmentek. Nem mondtam nekik semmit.” A férfi üvölteni kezdett, már rángatta volna a hajánál fogva – de ekkor egy öltönyös férfi lépett elő a mosdóból: „Somogyi Zoltán? Nagy Bence vagyok, Különleges Büntetőügyek.” Somogyi még próbált hivatkozni az apósára. De Bence csak ennyit mondott: „Ő már bilincsben ül.” A következő pillanatban kilépett Holló, majd mind a tizenegy társa. Nem fenyegettek. Nem mondtak semmit. Csak jelen voltak. És ez elég volt.
A banda megingott. Somogyi a zsebébe nyúlt volna, de Bence gyorsabb volt. Bilincs kattant. Kint már kék fények villogtak. Nem a helyi rendőrök. A fővárosiak. Átvették az irányítást. A motorosok pedig elnémulva, de összefonódva álltak ott. A tizenegy fekete kabát egyetlen élő pajzs lett.
Pár héttel később a Bisztró már más volt. A falon egy madár volt felfestve – egy holló, a csőrében egy ezüst tollal. Dorka már tulajdonos volt, nem pincérlány. A kezein már csak halvány sebek emlékeztettek a múltra. Egy nap belépett a húga, kézen fogva a kislányával. „Ha van hely, dolgoznék itt” – mondta. Dorka nem szólt. Csak megfogta a kezét, és bevezette a konyhába. Este, zárás után, Dorka leült abba a boxba, ahol Holló ült akkor. Elővette a kulcstartójáról az ezüst tollat. Megpördítette az ujjai között. A szél megmozdult az ablakon. És ő halkan csak annyit mondott: „Nem vagyunk kőből.”
A tavasz késve érkezett azon az éven, de amikor végre megjött, Dorka már nem félt a madarak hangjától. Korábban a reggelek mindig feszültséget hoztak – vajon aznap is lesz valami baj? De most, ahogy a Bisztró ablakait kitárta, és az orgona illata betódult a hűvös levegővel, először érezte: ez már más élet. A padló frissen mosva, de már nem azért, mert „ne ragadjon”, hanem mert szerette, ha tisztaság van. A kávéfőző pöfögött, Pista bá hátul szidta halkan a húslevest, a rádióban halk citeraszó szólt. És akkor jött a hívás.
Holló nem szólt bele semmit. Csak annyit mondott: „Hogy vagytok?” Dorka elmosolyodott. „Jól. A huginak ma volt próbanapja, ügyes volt. Szonja már nem sír éjszaka. És én... én is alszom.” A vonal másik végén csend volt, de Dorka tudta, ez a legőszintébb válasz Hollótól.
Aznap este, mikor már bezárt a konyha, Dorka egyedül maradt. Leült a sarkába annak a boxnak, ahol hónapokkal ezelőtt valami elkezdődött. Elővette a kulcstartóját. Az ezüst toll ott lógott rajta, apró, de súlyos emlékeztetőként. Ujjai között megforgatta, aztán lehunyta a szemét.
HirdetésOdakint a szél megmozdította a terasz függönyeit. Nem volt többé csönd a porcelán előtt. Nem volt többé félelem. Csak élet – úgy, ahogy egy holló ígérte.
És Dorka végre elhitte: repülni is lehet, ha a szél jó irányból fúj.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
