A nyár első igazán forró napja volt. A Levendula Fogadó kertjében a szirmok illata összeolvadt a mézes nyári levegővel, az orgonabokrok alól pedig halk zümmögéssel érkezett a méhek dala. Minden ragyogott. Minden tökéletes volt.
Legalábbis kívülről.
Bíborka állt a tükör előtt, hófehér menyasszonyi ruhája úgy simult rá, mintha rászabták volna a sorsát is. A varrónő háromszor jött próbálni, és még az anyajegyét is elrejtették egy apró csipkerészlet mögé a hátán. A ruha könnyű volt, mégis úgy érezte, mintha több mázsányi súlyt cipelne benne.
– Bíborka, mindjárt indulnod kell – kopogott be Ágota, a rendezvényszervező. – Az orgonista már játszik, és az első vendégek elfoglalták a helyüket.
Bíborka bólintott, de egy szót sem szólt. Aztán az ajtóban megjelent valaki, akit régóta nem látott ilyen idegesnek: az édesanyja.
– Egy pillanatot kérnék, Ágota – mondta halkan, de határozottan az asszony, és becsukta maga mögött az ajtót.
Amália mindig visszafogott volt. Olyan nő, aki a szőnyeg szélére áll, ha túl sok a figyelem, és inkább másoknak tölt teát, minthogy a középpontba kerüljön. De most valami egészen más sugárzott belőle. A keze remegett, a szeme vörös volt, mintha nem aludt volna napok óta. És amikor megszólalt, a hangja halkabb volt, mint valaha, mégis élesebben hasított, mint egy penge.
– Tedd ezt meg értem, kislányom – mondta, miközben egy összehajtogatott papírdarabot csúsztatott Bíborka kezébe. – Amikor elindulsz az oltár felé… botolj meg. Tedd úgy, mintha elesnél. Most azonnal.
– Mi? – ráncolta a homlokát Bíborka. – Anya, ez valami rossz vicc?
– Nem viccelek – súgta. – Ne kérdezz most semmit. Nézz a szemembe. Látod, hogy félek?
És valóban. Az anyja szeme úgy nézett rá, mint gyerekkorukban, amikor egyszer majdnem kiszaladt az úttestre. Az a fajta nézés volt ez, ami ösztönből fakad, a mélyről jövő védekezés, amikor az anya tudja, hogy baj van, még ha a gyerek nem is érti miért.
– Anyu, én szeretem Áront… – kezdte, de a szavak már akkor is bizonytalanok voltak, amikor kimondta.
– Akkor bízz bennem egy percre. Kérlek. Csak egy percre. Elesel. A többit majd elintézem én.
Amália megsimította a lánya arcát, és anélkül, hogy megvárta volna a választ, kisietett a szobából.
A Levendula Fogadó kertjében felállított boldogságkapu alatt Áron már ott állt, szmokingban, feszülten. Nem nézett körbe, csak a virágszőnyeget figyelte. Az emberek susogtak, fényképeztek, a madarak csiviteltek. A tökéletes pillanat megérkezett.
A zene felcsendült. A násznép egyszerre fordította a fejét. Bíborka a boldogságkapu felé indult, mintha a lépései másé lennének. Mindenki őt nézte, mindenki mosolygott.
És akkor elérkezett a pillanat. Az orgonaszó épp halkabbra váltott. Bíborka szeme egy pillanatra az anyjáéba kapaszkodott, aki a harmadik sorban ült, előrehajolva.
A következő másodpercben Bíborka megtorpant, megbotlott a ruhája szélében, és térdre zuhant.
– Jaj, ne! – sikoltott fel Amália. – Kificamította a bokáját! Azonnal állítsák le az esküvőt! Valaki hívjon mentőt!
A násznép megdermedt. Az orgonista abbahagyta a játékot. Áron döbbenten nézett, de nem indult meg Bíborka felé. Helyette körülnézett, mintha valakit keresne. Az anyja, Andrea – a gazdag, mindig tökéletes, mindig kontrolláló Andrea – már állt, arca vörös volt, szeme villámokat szórt.
– Mi ez a cirkusz?! – mordult fel. – Fel tudsz állni? Vagy csak hisztériás rohamot kapsz az utolsó pillanatban?
– Anyu… – motyogta Bíborka a földről, miközben a bokájához nyúlt. Nem volt valódi fájdalom, de úgy tett, mintha nem tudna ráállni.
Amália már mellette volt, letérdelt hozzá.
– Jön a mentő, drágám. Nyugalom, jó lesz minden.
Áron odalépett, de a szeme dühösen villant meg.
– Ez komoly? Most ezt tényleg végig kell csinálnunk? Hát nem lehetne ezt diszkréten elintézni?
– Hogy mi? – kérdezte Bíborka halkan.
– Már hónapok óta szervezzük ezt az esküvőt. És most… komolyan, egy bokaficam? Nem lehetne erőt venni magadon?
– Elég! – csattant fel Amália, és Bíborka úgy nézett az anyjára, mint még soha. Olyan hangon szólt, amiben nem volt kérés, csak parancs. – Ez az esküvő nem folytatódik. És senki nem viszi el innen a lányomat, csak az orvos.
A mentő szirénája hamarosan feltűnt a kis vidéki úton, amely a Levendula Fogadóhoz vezetett. A násznép tanácstalanul toporgott a székek között, a fényképész kényelmetlenül állítgatta a gépét, a virágdíszítések lassan hervadni kezdtek a hőségben.
Bíborka feküdt a hordágyon, és érezte, ahogy a hideg fém áthűti a hátát a ruhán keresztül. Mellette Amália szorította a kezét, nem szólt semmit, csak nézett előre, és olyan nyugalmat árasztott, amitől a lánya egyszerre lett feszült és hálás.
Áron nem akarta, hogy mentőt hívjanak. Kérlelte a személyzetet, hogy engedjék meg neki, hogy ő vigye be Bíborkát az autóján. Andrea, az anyja, ezt még meg is fejelte egy odavetett megjegyzéssel:
– Még most sem tudod, hogyan kell viselkedni, Bíborka. Elszégyellheted magad.
De a mentős határozott volt. A jegyzőkönyv szerint baleset történt, és ilyen esetben nem engedhetik, hogy a menyasszonyt egy civil vigye be – különösen nem úgy, hogy ő maga kérte a mentőt. Áron dühösen hátrált, Andrea elviharzott, Amália pedig Bíborka mellé ült a mentőautóban.
Az ajtó becsukódott, a sziréna felvisított.
Csak ekkor szólalt meg újra az anyja.
– Most már elmondhatom – mondta. – Nem akartam korábban… Nem tudtam, hogy meddig figyelnek minket.
– Anya, miről beszélsz? Mit jelentett az a cetli? Miért kellett elesnem?
Amália mélyet sóhajtott. A szeme könnyes lett, de most nem a gyengeségtől. Inkább attól a fájdalomtól, amit hónapok óta hordozott.
– Egy hónapja keresett meg engem egy nő. Nem ismerem személyesen, de régen a nagybátyád ügyvédje volt. Azt mondta, Áron és az anyja régóta figyelik a családunkat. A nagyapád halála után megörököltél egy jelentős összeget. Több százmillió forintról van szó. Tudtad ezt?
Bíborka megrázta a fejét.
– Én azt hittem, hogy azt a pénzt apu elrendezte. Hogy letétben van valami alapítványnál…
– Így volt. De a 25. születésnapod után hozzáférhetővé vált. És most jön a lényeg. A nő azt mondta, Andrea – Áron anyja – egy hónappal ezelőtt beadott egy előkészített kérelmet egy közjegyzőnél, miszerint te mentálisan instabil vagy. Hogy kezelés alatt állsz.
– Ez őrültség! – vágta rá Bíborka, és próbált felülni a hordágyon. – Én teljesen ép vagyok, soha életemben nem…
– Tudom. De nézd: ha ma összeházasodtok, és holnap reggel ő visz el "pszichiátriai megfigyelésre", a feleséged vagy. Ő dönt helyetted. Az ügyvéd szerint már kész szerződésük van arra az esetre, ha cselekvőképtelenné nyilvánítanak. A pénzed fele automatikusan az övé lenne, a másik fele alapba kerülne, amit Andrea kezelne. Minden mozdulatodat ők irányították volna. És ha bárki kételkedik, előhúznak egy aláírt tanúsítványt egy privát pszichológustól, amit alig tudsz majd megcáfolni.
Bíborka megdöbbenve nézett rá.
– Azt mondod… hogy ez az egész… nem szerelem volt?
– Lányom – mondta halkan Amália. – Én akartam elhinni, hogy csak túlaggódom. De az elmúlt hetekben túl sok véletlen történt. Túl sok „kedves gesztus”, ami mögött nyomás volt. Azt akarták, hogy senkinek ne tűnj fel, mennyire eltávolodsz tőlünk, a barátaidtól, a múltadtól. Hogy megszűnj önmagad lenni. És ha ma igent mondtál volna… már nem tudtunk volna visszafordulni.
Bíborka csak nézte a mentő falát, és a fülében zúgott a vér. A keze ösztönösen a gyűrűje felé nyúlt. A gyémánt karikagyűrű ott csillogott a kezén, mint egy bilincs.
És ekkor levette.
Lassan, kimérten, és az anyja tenyerébe helyezte.
– Köszönöm – mondta rekedten. – Köszönöm, hogy elengedted a kezem… mégis megtartottál.
A kórházi váró fehér volt és csöndes. A légkondi zúgása aláfestésként szolgált annak a furcsa, szürreális csendnek, ami akkor ül rá az emberre, amikor hirtelen kiszakad egy eltervezett életből. Bíborka ott ült egy pokróccal a vállán, a menyasszonyi ruhát az ápolók leszedték róla, egy kék kórházi köpenybe bújt, és mezítláb támaszkodott a pad széléhez.
Amália mellette ült, a kezében a lánya jegygyűrűjével. A fény megtört a kő felületén, de az már nem jelentett semmit. Egy hazugság darabja volt.
– Most mi lesz? – kérdezte halkan Bíborka.
– Most… – Amália elővette a telefonját, és tárcsázott. – Most hívlak valakit, akiben megbízhatunk. A neve Varga András. Ügyvéd. Régi barát, tisztességes ember. Fel fogja fagyasztani a számládat, amíg biztonságban nem leszel. És megnézi azt a kérelmet is, amit Andrea beadott.
Bíborka csak bólintott. Nem volt ereje tiltakozni.
Közben az egyik nővér odalépett hozzájuk.
– A röntgen szerint nincs törés, csak egy kis rándulás – mosolygott. – De lehet, hogy ez most nem is a bokája miatt volt fontos, igaz?
Amália tekintete egy pillanatra megkeményedett, de aztán bólintott.
– Nem, nem a bokája miatt volt. Hanem hogy valaki végre felébredjen.
Délutánra már a rendőrség is bekopogtatott a Levendula Fogadó ajtaján. A jegyzőkönyvbe bekerült a baleset, a furcsa viselkedés, Andrea közjegyzői kérelme, és néhány vendég is vallomást tett arról, hogy a menyasszony az utóbbi hetekben feszült, szótlan és bizonytalan volt. Áron pedig… eltűnt.
Nem vitte el a holmijait. A násznépet hátrahagyta. Nem válaszolt telefonokra.
Másnap hajnalban egy helyi taxis jelentkezett: ő vitte el Áront a legközelebbi vasútállomásra, ahol felült egy Budapestre tartó vonatra.
Andrea pedig mindent tagadott. A sajtót is hívta, hogy őt „aljas rágalmazás” érte.
De az ügyvéd, Varga András, gyorsabb volt.
A nyilatkozat, amit Andrea próbált benyújtani a közjegyzőhöz, hitelesen bizonyította, hogy kész terv volt arra, hogy Bíborkát cselekvőképtelenné nyilvánítsák. Az iratok között hamis orvosi szakvélemény is szerepelt – egy olyan pszichiátertől, aki állítása szerint még csak nem is találkozott a lánnyal.
Az ügy országos botránnyá dagadt. A „Menekülő menyasszony” története bejárta a híradókat, de Bíborka nem akart reflektorfényt. Ő csak vissza akart menni a régi lakásába, a könyvei közé, a régi zongorájához, amit még az apja javíttatott meg neki gimnazista korában.
– Mit szeretnél most csinálni? – kérdezte Amália, miközben teát készített neki a kis konyhában.
Hirdetés– Semmit – mosolygott Bíborka fáradtan. – Legalábbis semmi olyat, amit mások várnak el tőlem. Szeretnék újra tanítani. Zongorát, gyerekeknek. Egyszerű dolgokat. És… talán elutazni valahová. Magamtól. Csak egy hétre.
– Elengedlek – mondta Amália halkan, és szinte nevetett rajta, hogy ezzel mennyire a történet címét mondta ki – azt, amit azóta is visszhangzott Bíborka fejében. – De előtte még főzök neked egy jó paprikás krumplit.
Bíborka elmosolyodott.
– Nem is tudtam, hogy tudsz főzni.
– Sokat van, amit nem tudtál rólam. De most itt az ideje, hogy megismerjük egymást.
Az esküvő napja emlék maradt, nem sebhely. Egy olyan fordulópont, ahol a mese véget ért, de a valóság végre elkezdődhetett.
Nem volt könnyű. Voltak éjszakák, amikor Bíborka felriadt, és azt hitte, még mindig az oltár előtt áll. Voltak napok, amikor bűntudata volt, hogy talán csak túlaggódta a dolgot.
De aztán mindig eszébe jutott az a pillantás. Andrea arca. Áron hangja, amikor nem a fájdalma, hanem a „zavarás” miatt panaszkodott. És az anyja, ahogy ott térdelt mellette, míg mindenki más hátrált.
Ekkor értette meg igazán:
A legnagyobb szeretet nem mindig azt jelenti, hogy engedjük az álmot beteljesülni. Néha azt jelenti, hogy valaki időben felébreszt belőle.
És Bíborka, bár elveszített egy vőlegényt és egy álomesküvőt, nyert valami sokkal fontosabbat:
Önmagát.
Epilógus – A csendes tavasz
Négy hónap telt el.
A Levendula Fogadó kertjében újra esküvőt tartottak. A boldogságkaput ezúttal egy fiatal pár alatt feszítették ki, akikről senki nem gondolta volna, hogy valaha egymásra találnak: a kertészfiú és a rendezvényszervező, Ágota.
Bíborka is ott volt. Civilben, a harmadik sorban, édesanyjával együtt. Nem rejtőzött, nem menekült, és már nem bújt el a világ elől. Mosolygott. Őszintén, nem kényszeredetten. A nyakában egy kicsi medál lógott: zongorakulcs formájú, az anyja adta neki, amikor újra elkezdett tanítani.
A lakásában most kisgyerekek szaladgálnak hétfő délutánonként, zongorafutamok hangzanak fel, és néha rontanak, hamiskásan, de ő mindig csak biztat: „Jó úton jársz, próbáld meg még egyszer.”
A tanítás lett a menedéke. A valóság, ahol önmaga lehet.
Áronról egy ideig semmit nem hallottak.
A rendőrségi eljárás Andrea ellen folyt le, akit hamis tanúzás, okirathamisítás és csalás kísérletének vádjával idéztek be. Az előkészített gondnoksági kérelmet a bíróság elutasította, a pszichiáter – akinek a nevét és aláírását használták – feljelentést tett, miután megtudta, hogy a nevében dokumentumokat gyártottak.
Andrea végül vádalkut kötött. A nyilvános megszégyenülést követően eladta a budapesti villát, és állítólag Spanyolországba költözött. Áront nem vitte magával. Ő nem volt hajlandó együttműködni a hatóságokkal. Egy vidéki kisvárosban bukkant fel pár héttel később, ahol alkalmazottként kezdett dolgozni egy ingatlanirodánál. A családja nevét ott senki nem ismerte – és ő nem is hivatkozott rá többé.
Egyszer sem próbált kapcsolatba lépni Bíborkával. Talán szégyenből. Talán, mert ő maga sem tudta, mi az igazság: tényleg szerette-e valaha, vagy csak bebeszélte magának, hogy az érdekek mellékesek?
De Bíborka ezt már nem akarta tudni.
Egy esős tavaszi délutánon Bíborka és Amália kézen fogva sétáltak végig a Duna-parton.
– Tudod, mit bánok a legjobban? – kérdezte az anyja halkan.
– Hogy olyan sokáig csendben maradtam. Hogy nem mertem korábban szólni, amikor már sejtettem, hogy valami nincs rendben.
Bíborka elmosolyodott.
– Nem baj. Akkor szóltál, amikor már épp ideje volt.
Megálltak egy padnál, és csak nézték a lassan hömpölygő folyót. A levegő friss volt, a város zajai tompán szűrődtek át a ködön.
– Van egy új jelentkező a zongoraóráimra – mondta Bíborka hirtelen. – Egy kisfiú, autizmussal él. Nem beszél sokat, de amikor leül a zongorához, valami különös nyugalom árad belőle. Mintha ő tudná, mi a dallam, amit a világ elfelejtett.
Amália bólintott.
– Te is ilyen vagy. Épp csak most kezded újra játszani a saját dallamod.
És ez igaz volt.
Mert bár az álomesküvő elmaradt, Bíborka végül megkapta azt, amit kevesen: a szabadságot választani, ki akar lenni, és nem mások elvárásai szerint élni.
És ahogy újra rálelt önmagára, az élet lassan visszahozta neki mindazt, amit elvettek tőle.
De most már nem mesékben hitt, hanem a valóságban.
És ez sokkal többet jelentett.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
