A mostohalányomat bezárták egy szekrénybe az esküvőnkön – sokkoló volt megtudni, ki tette és miért
Krisztikét hatéves korában ismertem meg. Óvatos, mélybarna szemekkel nézett rám, és olyan félénk mosollyal, ami csak épphogy megmozdította az ajkai sarkát.
Az édesanyját háromévesen veszítette el. Azóta nem nagyon engedett közel senkit, aki újként bukkant fel az édesapja, Gergő életében. És hát csoda ez?
De lassan, esti mesékkel bátor hercegnőkről, rengeteg közös sütéssel – amelyek mindig lisztfelhőbe fulladtak – és egyre több együtt töltött idővel, szép lassan elfogadott. Megnyílt.
A mai napig emlékszem arra az estére, amikor először engedte meg, hogy megfésüljem a hosszú, barna haját. Óvatos mozdulatokkal kibogoztam a csomókat, mire halkan megszólalt:
– Remélem, örökre maradsz.
Összeszorult a szívem.
– Én is remélem, kicsim – feleltem.
Két évvel később eljegyeztem Gergőt. Krisztike szinte ugrált örömében. Nemcsak hogy második anyukát kapott, de egy álma is teljesült: részt vehetett egy igazi esküvőn.
– Én akarok lenni a virágszóró lány! – jelentette ki, miközben előkapta a rózsaszín rajzfüzetét, hogy megtervezze a saját ruháját.
Minden próbára, egyeztetésre eljött velem, és közben végig szorította a kezem. Mintha mindig is hozzánk tartozott volna. És tényleg, ő már a miénk volt.
Az esküvő reggele csodálatosan indult – szeptemberi napsütés áradt be a menyasszonyi szobába. Néztem, ahogy Krisztike boldogan forog a halvány rózsaszín ruhájában, derekán a szalag épp olyan volt, amilyet megálmodott.
– Ideges vagy? – kérdezte, miközben a tükörben figyelte az arcomat, miközben a koszorúslányom, Nóri épp a rúzsomat igazította.
– Egy picit – mosolyogtam rá.
– Én nem – vigyorgott, és megmutatta a hiányzó fogát. – Már ezerszer gyakoroltam a járásomat! Figyelj!
És el is kezdte bemutatni, hogyan fog elegánsan lépkedni – karját ügyesen lengette, tartása feszes volt.
A vendégek már elfoglalták a helyüket a kertben. Én is lassan odaálltam, ahol várnom kellett. Három év után, amit együtt töltöttünk, és amely alatt szépen, lassan építettük fel a kis családunkat, elérkezett a nap.
A zene felcsendült, és a bejárat felé néztem. Vártam Krisztikét, hogy majd megjelenik a rózsaszirmokkal szórt ösvény elején, kezében a kis fonott kosárkával.
De nem ő jött.
Egy aprócska alak bukkant fel – összeszorult a gyomrom. A hároméves unokahúgom, Emmike volt az, Gergő húgának „csodabébije”. A virágkoszorú félrecsúszva takarta egyik szemét, mozdulatai bizonytalanok voltak, alig szórt szirmot, teljesen zavartan lépegetett.
A szívem kihagyott pár dobbanást. Ez nem volt rendben.
Gergő, a vőlegényem, aggódó arccal pillantott rám. Homlokát ráncolta, tekintete kérdőn cikázott.
– Hol van Krisztike? – formálta némán az ajkával.
Gyorsan Nórihoz fordultam.
– Láttad őt? – súgtam.
– A fotózás óta nem – rázta a fejét. – Vagy húsz perce nem.
A torkomban dobogott a szívem.
Megállítottuk a szertartást.
Édesapám a közeli szobákhoz ment, a nagybátyám kiment a kertbe. Én csak álltam ott, fehérre szorított kézzel markolva a csokromat. Az ujjaim elfehéredtek.
– Annyira izgatott volt… – suttogtam Gergőnek, aki mellém lépett. – Nem tűnt volna el csak úgy.
A vendégek között zúgolódás kezdődött, amikor valaki hátulról felkiáltott:
– Várjatok! Hallottam valamit! Kopogás volt, mintha egy ajtón kopognának!
Mindenki elhallgatott. Figyeltünk.
És tényleg. Kopogás. Halk, de egyenletes – valahonnan belülről jött.
A hang egy szűk folyosóra vezetett, el a konyha mellett, egy poros, ritkán használt raktárszekrényhez.
Valaki megpróbálta elfordítani a réz kilincset – nem mozdult.
– Be van zárva – mondta az unokatestvérem, Ádám, miközben erősebben rángatta a kilincset.
Rohant a koordinátorért – egy ideges, kapkodó nőszemélyért, aki remegő kezekkel érkezett, kulcscsomóval a kezében. Egyesével próbálgatta a kulcsokat.
Végül az egyik kulcs fordult – az ajtó kinyílt.
Ami odabent várt, megfagyasztotta a véremet.
A szekrényajtó nyikorgott, ahogy feltárult.
Ott ült Krisztike a sarokban összegömbölyödve, mint egy megrémült kisállat. Arcán könnycsíkok húzódtak végig, elkenve a reggel gondosan felkent sminket. Mindkét kezével szorította a kis virágkosarat, mint egy mentőövet. A rózsaszirmok szét voltak szórva körülötte, mintha menekülni próbált volna belőlük.
Ajkai remegtek, a szemeit hunyorgatva próbálta megszokni a hirtelen beáramló fényt.
– Krisztike… – suttogtam.
Térdre rogytam, nem törődve a menyasszonyi ruhám csipkéjével, és szorosan magamhoz öleltem. A vállamba sírt, zokogása remegtette a testét, a könnyei lassan átáztatták a ruhám ujját.
– Már minden rendben van, kicsim – susogtam. – Itt vagyok. Már biztonságban vagy.
– Miért voltam bajban? – nyöszörögte a nyakamba bújva. – Nem csináltam semmit. Ott voltam, ahol mondtad…
– Mi? – húzódtam hátrébb, a szemébe nézve. – Édesem, ki mondta, hogy bajban vagy?
Remegő keze lassan a szoba túlsó sarkába mutatott.
Odanéztem. És ledermedtem.
Krisztike egyenesen Melindára, Gergő nővérére mutatott – Emmike anyjára –, aki az ajtó közelében állt, mereven, mozdulatlanul. Egyszerre tűnt kisebbnek és ridegebbnek, mint valaha.
– Azt mondta… menjek be a szekrénybe – szipogta Krisztike, – mert rossz voltam. Aztán rázárta az ajtót.
Felálltam. A szívem olyan hevesen vert, hogy szinte csattogott a fülemben.
– Melinda… Te zártad be?
Melinda arcán megjelent valami színpadias flegmaság.
– Ne csinálj már ekkora ügyet ebből – legyintett, és még meg is forgatta a szemét.
– Ő egy kilencéves kislány! Rettegett, Melinda! – fakadtam ki, a hangom elcsuklott.
– Nem is a sajátod – mondta fagyosan. – Emma az én lányom. És egyszer az életben megérdemli, hogy ő legyen a középpontban.
– Egyszer az életben? – kérdeztem döbbenten. – Mégis mikor nem ő volt?
HirdetésMelinda és a férje, Bence évekig próbálkoztak gyerekkel. Aztán megszületett Emmike – tökéletesen egészséges, bájos, kedves kislány. Melinda azóta „kis csodaként” hivatkozott rá. És minden családi esemény Emmike körül forgott. Minden karácsony, minden születésnap, még a húsvéti tojáskeresés is.
Néhány hónappal az esküvőnk előtt megkérdezte tőlem, hogy Emmike lehetne-e a koszorúslány. Finoman elmondtam, hogy Krisztike már az eljegyzés napján erről álmodott, és már akkor kiválasztottuk ezt a szerepet.
Melinda csak legyintett:
– Ugyan már. Alig ismered azt a gyereket pár éve. Nem is a vér szerinti lányod. Emma megérdemli, hogy egyszer az életben főszereplő legyen. Még ha csak pár percre is.
Most már tudom, hogy őt nem az értelem, hanem a féltékenység vezérelte.
A vendégek között egyre hangosabb lett a zúgolódás. Az egyik nagynéném, Ilona néni előrelépett, hangosan kérdezte:
– Te zártad be ezt a kislányt egy szekrénybe? Csak mert nem a te lányod, és ő kapta a koszorúslány szerepet?
Aztán az unokatestvérem férje, Laci, csóválta a fejét.
– Ezt már nagyon túllépted, Melinda. Ez színtiszta kegyetlenség.
Melinda csak toporgott, Emmikét a karjaiban tartva, aki zavartan kapaszkodott az anyjába. A tekintete értetlen és ijedt volt. Melinda úgy szorította őt, mintha trófeát vinne.
A biztonságiak kísérték ki őket. Melinda menet közben még kiabált visszafelé:
– El fogja felejteni! Ez csak pár perc volt! Teljesen túlreagáljátok!
A képmutatás csúcsa volt.
Ez a nő, aki mindig hangoztatta, hogy „imádja a gyerekeket”, most rettegésbe taszította a saját unokahúgát – csak hogy az ő kislánya pár percig fényesebben ragyoghasson.
Visszamentem Krisztikéhez. Még mindig a kis virágkosarat szorongatta, remegő kézzel. Újra leguggoltam mellé, és megfogtam a kezét.
– Ez még mindig a te pillanatod, kicsim – mondtam halkan. – Ha szeretnéd, újrakezdhetjük.
Krisztike megtörölte a szemét, majd bólintott. A bólintásban benne volt minden: fájdalom, bátorság… és szeretet.
Újra szólt a zene. A bejáratnál mindenki csendben állt, a vendégek felálltak. Az előbb még zsibongó, kíváncsi társaság most némán, megilletődve figyelte, ahogy Krisztike végigsétál a virágszőnyegen.
Olyan kicsinek tűnt a sok felnőtt között, de olyan hihetetlenül bátornak.
A kis fonott kosárkát két kézzel tartotta, és minden lépésnél elengedett néhány rózsaszirmot. Felemelt állal, egyenes háttal ment, mintha minden egyes lépésével helyreállítaná az igazságot.
Az emberek könnyeikkel küszködtek. Többen zsebkendővel takarták el az arcukat, mások egyszerűen tapsolni kezdtek, ahogy Krisztike elhaladt mellettük. És ez a taps nem volt formaság. Ez elismerés volt.
Amikor az oltárhoz ért, Gergő elmosolyodott, és előrehajolva megszorította a kis kezét.
– Megcsináltad, kicsim – suttogta.
– Igen, apa – felelte Krisztike halk, de büszke hangon. – Megcsináltam.
Aztán Gergő felém fordult, könnyekkel a szemében. A hangja megremegett.
– Sosem voltam még ennyire büszke rátok… mint most.
Megfogta a kezemet is. Hárman álltunk ott, egy családként, egymásba kapaszkodva. Az esküvői fogadalmak alatt a tekintetünk többször találkozott Krisztikéével, és abban a pillantásban minden benne volt: az út, amit bejártunk, a harc, amit megvívtunk – és az, hogy mi már valóban összetartozunk.
Nem azért emlékszik majd mindenki erre a napra, mert egy irigy rokon kis híján tönkretette.
Hanem azért, mert egy kilencéves kislány megmutatta, mit jelent a bátorság, és mi pedig kiálltunk érte.
A szeretetünk erősebb volt, mint a kicsinyesség. És ez a szeretet a mai napig velünk van.
Krisztike aznap este nem akarta letenni a virágkosarát. A kezében szorongatta még az ágyban is, és csak akkor engedte el, amikor már álomba szenderült.
Azóta is ott van a kosárka a szobájában, az éjjeliszekrényen.
Minden este, amikor betakarom, rámutat, és azt kérdezi:
– Emlékszel, amikor én voltam a legbátrabb koszorúslány?
És én minden este elmosolyodom, és csak ennyit felelek:
– Emlékszem, kicsim. És mindig emlékezni fogok.
