A KAPU, AMI BECSUKÓDOTT
Kovács Léna kezéből majdnem kiesett ami a kezében volt, amikor meghallotta a mondatot.
– A mai nappal nincs szükségünk a munkájára.
Nem volt kiabálás. Nem volt vád. Nem volt magyarázat. Csak egy halkan kimondott, udvarias mondat, amely mégis úgy vágott bele, mintha pengével metszették volna ketté az életét.
A dolgozószoba ablakán túl a Budai-hegyek lassan elnyelte a délutánt. A nap fénye aranysárgán csorgott végig a parkettán, pontosan ott, ahol Léna három éve először állt meg, kissé megszeppenve, kissé reménykedve. Akkor még nem tudta, hogy ez a ház nemcsak munkahely lesz számára.
Most pedig… száműzetés.
Farkas Zsombor nem nézett rá. Az íróasztalán rendezetten feküdtek a papírok, a laptop képernyőjén grafikonok villogtak. Olyan volt, mintha Léna csak egy adat lenne. Egy tétel, amit ki lehet húzni.
– Megkérdezhetem… miért? – szólalt meg végül, a hangja remegett, hiába próbálta uralni.
Zsombor megállt egy pillanatra. Az ujja megfeszült az asztal szélén.
– Nem szeretnék részletekbe menni – mondta. – A döntés végleges.
Három év.
Három év altatásokkal, lázas éjszakákkal, mesékkel, reggeli nevetésekkel.
És most ennyi.
Léna bólintott. Nem könyörgött. Nem vitatkozott. Csak érezte, ahogy valami lassan, fájón megroppan benne.
A szobájában leült az ágy szélére. A keze automatikusan mozdult, mintha nem is ő irányítaná. Ruhák a bőröndbe. Két farmer. Egy vastag pulóver. Az a halványkék ruha, amit Enikő születésnapján viselt.
A fiók mélyén ott lapult egy hajkefe. Enikőé volt. A kislány ragaszkodott hozzá, hogy ezzel fésüljék a babáit. Léna megsimította a nyelét… majd visszatette.
– Ez ide tartozik – suttogta.
Az ajtó előtt megállt valaki.
– Léna… – Enikő hangja volt az. Vékony, álmos, ijedt.
A nő szíve összeszorult. Letérdelt, amikor a kislány odaszaladt hozzá, és belekapaszkodott a derekába.
– Hova mész? – kérdezte Enikő, a szeme már csillogott.
Léna lenyelte a gombócot a torkában.
– Egy kicsit… máshova – felelte halkan. – De te jó leszel, rendben?
– Nem akarom, hogy menj – bukott ki a sírás. – Maradj velem.
A mondat úgy ütötte mellkason Lénát, hogy egy pillanatra levegőt sem kapott.
– Szeretlek – mondta, és megcsókolta Enikő homlokát. – Mindig.
A kislány szorítása még erősebb lett.
– Apa mondta, hogy ne kérdezzek – suttogta. – De én félek.
Léna nem tudott mit mondani. Csak ringatta, amíg Enikő könnyei át nem áztatták a blúzát.
A kapunál Zsombor anyja, Farkasné Magdolna, a ház régi lelke állt. Nem szólt semmit, csak bólintott. A szemében ott volt minden kérdés és minden válasz.
– Vigyázz magadra, kislányom – mondta végül.
Léna csak biccentett.
A kapu becsukódott mögötte.
A világ pedig… halkabb lett.
Az albérlet hideg volt. A falak üresek. Az ágy nyikorgott. Léna az ablakhoz lépett, kinézett a pesti utcára, ahol idegen emberek siettek haza idegen otthonokba.
A telefonja megvillant.
Üzenet Enikőtől (Zsombor telefonjáról):
„Miért ment el Léna? Sírok.”
Léna keze remegett. Nem válaszolt. Nem tehette.
Aznap éjjel először nem aludt.
És nem tudta, hogy ez csak a kezdet.
AMIT A GYEREKEK KIMONDANAK
A ház másnap reggel olyan volt, mintha valaki elvitte volna belőle a levegőt.
Zsombor már hajnalban felébredt. Nem az ébresztőre, hanem arra a különös, nyomasztó csendre, amelyet addig sosem vett észre – mert mindig volt egy hang, ami betöltötte az üres tereket. Egy nevetés. Egy halk éneklés. Egy nyugodt női hang, amely mesét olvasott vagy egyszerűen csak beszélt a semmiről.
Most semmi.
Felült az ágy szélén, és egy pillanatra azt hitte, csak álmodta az egészet. A tegnapot. A döntést. Léna bőröndjét a kapunál.
Aztán meghallotta.
Enikő sírását.
Nem hangos zokogás volt. Inkább az a visszafojtott, gyermeki sírás, amely akkor tör elő, amikor valaki már túl fáradt ahhoz, hogy hangosan tiltakozzon.
Zsombor felállt, és mezítláb ment végig a folyosón. A parketta halkan nyekkent a lépte alatt. Enikő szobájának ajtaja félig nyitva volt.
A kislány az ágy közepén ült, a takarót maga köré csavarva. Az egyik kezében egy kopott plüssnyuszi volt, a másikban… Léna sálja.
– Enikő – szólalt meg Zsombor óvatosan.
A kislány felnézett. A szeme karikás volt, az arca sápadt.
– Hol van Léna? – kérdezte halkan.
Zsombor torka összeszorult.
– El kellett mennie egy időre – felelte. – Beszéltünk erről tegnap.
– Nem beszéltünk – rázta meg a fejét Enikő. – Te mondtad. Én csak hallgattam.
Ez a mondat úgy ütötte meg Zsombort, hogy le kellett ülnie az ágy szélére.
– Nem jól van – folytatta a kislány. – A reggel se jó. A kakaó más ízű. A ház is más.
Zsombor nem tudott mit válaszolni.
– Tudod… – Enikő közelebb húzódott hozzá –, Léna mindig megkérdezte, hogy mit álmodtam. Te sose kérdezed.
A férfi becsukta a szemét.
– Mit álmodtál ma éjjel? – kérdezte végül.
Enikő vállat vont.
– Azt, hogy kiabáltam, de senki se hallott. Léna ott állt a kapun kívül, és nem tudott visszajönni.
A szoba megtelt valamivel, ami több volt a csendnél. Valami nehéz, kimondatlan igazsággal.
A láz délután jelentkezett.
Enikő teste forró volt, az arca kipirult. Zsombor idegesen járkált fel-alá, miközben a háziorvosra várt. Az anyja, Farkasné Magdolna, hideg vizes borogatást tett a kislány homlokára.
– Nem csak megfázás ez – mondta csendesen. – A gyerekek néha a lelkükkel betegszenek meg.
Zsombor felnézett.
– Maga szerint… – kezdte, majd elhallgatott.
Az idős asszony ránézett.
– Szerinted véletlen, hogy Léna elment, és Enikő pár nap alatt összeesett?
A férfi nem válaszolt.
Az orvos szerint pihenésre van szükség. És nyugalomra.
Az este lassan ereszkedett le a házra. Zsombor Enikő ágya mellett ült, amikor a kislány hirtelen megszólalt.
– Apa… – suttogta.
– Itt vagyok.
– Tudod, miért sírt Léna?
Zsombor megdermedt.
– Sírt?
Enikő bólintott.
– A folyosón. Azt hitte, alszom. Azt mondta, nem érti, mit rontott el.
A férfi szíve vadul kezdett verni.
– És… még mit mondott?
Enikő egy pillanatra elgondolkodott.
– Azt, hogy vigyázni fog rám, akkor is, ha már nem lehet itt.
Zsombor ujjai ökölbe szorultak.
– És… – Enikő hangja elcsuklott –, azt is mondta, hogy szeret minket. Téged is.
Ez volt az a pont, ahol valami végleg megrepedt benne.
A kislány ekkor még közelebb hajolt.
– Apa… – suttogta újra. – Az a néni, aki mostanában itt volt… nem szeret engem igazán.
Zsombor felkapta a fejét.
– Milyen néni?
– Aki mindig mosolyog, de a szeme hideg. – Enikő ránézett. – Léna szeme meleg volt. Olyan, mint anya volt.
A szoba elsötétült.
Nem fizikailag. Belül.
Zsombor hirtelen mindent megértett.
A kételyeket. A sietős döntést. A gyávaságát.
HirdetésÉs azt, hogy hibázott.
Aznap éjjel Zsombor nem aludt. A dolgozószobában ült, a telefonját forgatta a kezében. Léna száma ott volt. Még nem törölte.
De nem mert hívni.
Mert volt egy félelme:
Mi van, ha már túl késő?
AMI NEM MUNKA VOLT, HANEM OTTHON
A telefon sokáig csak feküdt Zsombor tenyerében.
Nem villogott. Nem csörgött. Nem sürgette semmi – mégis nehezebbnek tűnt, mint bármely szerződés, amit valaha aláírt. A szám ott volt a kijelzőn. Léna Kovács neve. Ismerős betűk. Egy élet darabja.
Hajnal volt. A ház aludt. Csak Enikő szobájából hallatszott néha egy halk, nyugtalan sóhaj.
Zsombor végül felállt. Nem hívta fel. Tudta, hogy ez kevés lenne. Tudta, hogy vannak hibák, amelyeket nem lehet egy mondattal helyrehozni.
Felvette a kabátját, és elindult.
Léna a konyhaasztalnál ült, amikor kopogtak.
Az albérlet még mindig idegen volt számára. Az ablakon túl egy szürke, pesti utca ébredt. A kávé kihűlt a bögrében. Léna egész éjjel nem aludt. Ugyanaz a kép tért vissza újra meg újra: Enikő az ajtóban, a szemében értetlenséggel.
Amikor kinyitotta az ajtót, egy pillanatra nem ismerte fel.
Zsombor ott állt. Kabátban. Gyűrötten. Nem úgy, mint az irodában. Nem úgy, mint a házban. Inkább… emberként.
– Jó reggelt – mondta halkan. – Beszélhetnénk?
Léna nem válaszolt azonnal. Csak nézte. A férfi arcán ott volt valami, amit eddig nem látott: bizonytalanság.
– Fáradt vagyok – felelte végül. – És nem értem, miért van itt.
Zsombor bólintott.
– Jogos. – Megállt egy pillanatra. – Hibáztam.
Ez a szó megütötte Lénát. Nem hangos volt. Nem drámai. De őszinte.
– Enikő beteg – folytatta Zsombor. – És… hiányzol neki. Nekünk.
Léna szeme megtelt könnyel, de nem engedte ki őket.
– Nekem azt mondta, nincs rám szükség – mondta halkan. – Szó nélkül. Magyarázat nélkül.
– Mert gyáva voltam – felelte a férfi. – És hagytam, hogy más félelmei vezessenek.
Léna lehunyta a szemét.
– Tudja, mi fájt a legjobban? – kérdezte. – Nem az, hogy el kellett jönnöm. Hanem hogy azt hittem… semmit nem számítottam.
Zsombor közelebb lépett.
– Tévedtél. – A hangja elcsuklott. – Te voltál az egyetlen biztos pont Enikő életében. És… az enyémben is, még ha nem mertem kimondani.
Csend lett. Nem kínos. Nehéz.
– Nem kérem, hogy jöjjön vissza – mondta végül. – Csak… hogy hallgasson meg. És ha úgy dönt, hogy nemet mond… elfogadom.
Léna lassan bólintott.
– Elmegyek Enikőhöz – mondta. – De nem mint alkalmazott. Hanem mint ember.
Enikő az ágyban feküdt, amikor Léna belépett.
A kislány szeme felcsillant. Felült, minden erejét összeszedve.
– Tudtam – suttogta. – Mondtam apának, hogy visszajössz.
Léna odalépett, és megsimította a haját.
– Nem mentem el messzire – felelte. – Csak… vártam.
Enikő gyengén megölelte.
– Ne hagyj itt többé – mondta.
Léna felnézett Zsomborra. A férfi csak bólintott.
– Nem hagyom – felelte végül. – Ígérem.
Hónapok teltek el.
A ház újra élt. Nem ugyanúgy, mint régen. Jobban. Őszintébben.
Léna nem volt már „a dadus”. Része lett a családnak. Zsombor megtanult kérdezni. Figyelni. Nem dönteni mások helyett.
Egy este, amikor Enikő már aludt, a teraszon ültek.
– Tudod – szólalt meg Zsombor –, sokáig azt hittem, az otthon egy hely.
Léna ránézett.
– És most?
– Most már tudom – felelte. – Az otthon az, aki marad akkor is, amikor elküldöd.
Léna elmosolyodott. Nem hangosan. Nem látványosan.
Hanem úgy, ahogy az ember akkor mosolyog, amikor végre megérkezik.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
