A Körös-parti Halászcsárda péntek esti zsivaja úgy keringett a levegőben, mint valami láthatatlan párás köd: poharak koccantak, halk nevetések futottak végig az asztalok között, a konyhából frissen sült hal illata gomolygott elő újra és újra. A békéscsabai kisvárosi melegben az emberek lelassultak, és mintha mindenki elfelejtette volna az egész heti fáradtságot.
Kovács Júlia azonban nem tudott lelassulni.
A sarokasztalnál ült, háttal az ablaknak, és a telefonját görgette anélkül, hogy bármit is felfogott volna abból, amit nézett. Mellette félig kihűlt sztrapacska, előtte félbehagyott számla és egy újabb, ki nem fizetett pszichológusi időpont emlékeztette arra, hogy a héten már megint nem aludt eleget.
Aztán meghallotta.
Először azt hitte, csak képzeli, hogy valaki megszólítja. A hang olyan halkan csengett, mintha nem tartozna a zsivajhoz.
– Elnézést, néni… kaphatnánk egy kis ételt? A maradékát is… ha nem kell…
Júlia felnézett.
És a világ lassan, kínzóan megállt körülötte.
Két fiú állt az asztala mellett. Tizenegy éves forma mindkettő, csont és bőr, régi, agyonmosott melegítőben, kopott cipővel, amelynek orrán már kilátszott a zokni. A hajuk összetapadt, az arcukon vékony porsáv húzódott végig, mintha egész nap kint bolyongtak volna.
De nem ez volt az, ami a levegőt kiszorította Júlia tüdejéből.
A két arc, amelyet évek óta minden éjjel próbált felejteni, de nem tudott.
Balázs szemei. Márk féloldalas mosolya.
Ugyanaz a kis anyajegy az egyikük állkapcsa alatt.
És az a furcsa kis ránc a szemöldökük között, ami mindig előjött, amikor féltek.
A villa kicsúszott Júlia kezéből, és fémesen koppant a tányéron. A fiúk összerezzentek.
– Hogy… hogy hívnak titeket? – kérdezte Júlia olyan hangon, amely alig volt hangosabb egy lélegzetnél.
A magasabbik fiú habozott, majd kissé kihúzta magát, mint aki hirtelen emlékezteti magát arra, hogy túl sokszor kellett már felnőttként viselkednie.
– Bence – mondta. – Ő meg az öcsém, Bálint.
Júlia gyomra görcsbe rándult.
Az ő fiai, a hat évvel ezelőtt a játszótérről eltűnt ikerpár neve Balázs és Márk volt.
Túl közel. Túl fájdalmasan közel.
Ráadásul, amikor Bálint egy kicsit megigazította a sapkáját, a homlokán feltűnt egy vékony, ívelt heg – ugyanott, ahol Balázsnak volt, miután háromévesen a kerítésnek szaladt biciklivel.
Júlia érezte, hogy elzsibbadnak az ujjai.
Hat év telt el azóta.
Hat évnyi keresés, a rendőrség, a körözések, a plakátok, a kétségbeesett interjúk, a sorra beteljesülő hamis remények és telefonok, amelyek mindig ugyanazzal a mondattal értek véget:
„Sajnáljuk, asszonyom, de nem ők.”
– Éhesek vagyunk – mondta halkan Bálint. – Nem pénzt kérünk… csak amit maga már nem eszik meg.
Júlia lenyelte az ezeréves félelmet, és igyekezett nem mutatni, hogy reszket.
– Gyertek… üljetek le.
A hangja rekedt volt. – Rendelek nektek valamit. Amit akartok.
A gyerekek vonakodva lecsusszantak a szemközti padra. Egymáshoz húzódtak, mint akik már túl sokszor tapasztaltak csalódást.
Júlia intett a pincérnek.
– Két rántott hús, sült krumplival… meg két kakaó. Forrón. Rögtön.
Aztán a telefonja után nyúlt, remegő ujjakkal üzenetet írva a bátyjának, Tamásnak, aki tíz percre lakott a csárdától.
Tamás. Azonnal gyere a Halászcsárdába. Két fiú… pontosan úgy néznek ki, mint a mieink. A heg is ugyanott. Folyok szét. Légy gyors. Kérlek. És hozz Fordy rendőrt is. Most.
Fordy – azaz Fodor Dénes őrnagy – volt az a nyomozó, aki hat éven át nem hagyta, hogy Júlia feladja. A férfi ünnepnapokon is beugrott, hogy megnézze, van-e hír; ő volt az egyetlen, aki nem tekintette lezárt ügynek.
És ha most hiba történik, ő tudja majd megmondani.
Júlia visszanézett a fiúkra.
Egymásra hasonlítottak. Pont úgy, mint…
Nem. Ezt nem meri kimondani.
– Hol a családotok? – kérdezte óvatosan.
Bence megrándult.
– Nincs családunk.
– Régen volt… talán – tette hozzá Bálint bizonytalanul. – Valami kis ház… egy barna kerítés… és egy nagy fa. De már nem biztos.
Összehúzta a szemét, mintha kergetné a múlt ködös alakjait. – Meg egy kék kisautó. A kedvencem volt.
Júliának elszorult a torka.
Balázs kedvenc játékautója is kék volt. Még mindig az ágya alatt tartotta volna… ha lenne ágy, amiben alhatna.
A fiúk ették a rántott húst. Falták, mintha nem láttak volna napok óta rendes ételt. A krumpliért szinte versengtek, aztán eszükbe jutott, hogy kultúrát illik mutatni, és maguk elé húzódtak vissza.
Pont, mint az ő fiai tettek volna.
Júlia lesütötte a szemét, és próbált lélegezni.
Aztán megérkezett Tamás.
És nem egyedül.
Tamás szinte berobbant az ajtón, mögötte kissé lihegve lépett be Fodor Dénes, civilben, de a derekán ott lógott az oldaltáska, ahonnan egy mozdulattal elő tudta volna húzni a jelvényét, ha kell.
Tamás először Júliára nézett, és ahogy meglátta húga arcát, elsápadt.
– Jézusom, mi történt? – súgta, aztán meglátta a fiúkat.
A pillantása végigsiklott rajtuk, és ugyanaz a döbbenet villant át a szemén, amit pár perccel korábban Júlia érzett. Az állkapcsa megfeszült, a keze ökölbe szorult, majd nagyon lassan kiengedte.
– Dénes…? – kérdezte halkan.
Fordy nem szólt semmit, csak közelebb lépett. Ő nem látta annyit az ikreket, mint a család, de emlékezett a fényképekre, amiket az ügyirathoz csatoltak. Tizennyolcszor nézte végig az aktát az évek során, minden nyom újraindításakor.
Most pedig ott állt előtte két fiú, akik úgy néztek ki, mintha azok a fényképek öregedtek volna hat évet.
– Jó estét – szólalt meg végül, és próbálta úgy alakítani a hangját, hogy ne rettentse meg őket. – Dénes bácsi vagyok… itt a néni barátja. Leülhetünk egy kicsit ide?
Bence az ajtóra pillantott, mintha mérlegelné a menekülési útvonalat. Bálint ösztönösen közelebb húzódott a bátyjához.
– Mi nem csináltunk semmi rosszat – mondta Bence hirtelen, egy kicsit túl hangosan. – Nem loptunk semmit. Fizetnek az ételért. Nem kell rendőr.
– Senki nem mondta, hogy csináltatok valami rosszat – emelte fel a kezét békítően Dénes. – Csak beszélgetni szeretnénk veletek. Itt, az asztalnál. Jó?
Júlia érezte, hogy a szíve a torkában dobog. A keze automatikusan a zsebéhez csúszott, ahol a gyűrött papír zsebkendőket tartotta. Tamás a vállán pihentette a kezét, mint régen, gyerekkorukban, amikor vizsgák előtt pánikolt.
– Fiúk – szólalt meg óvatosan Júlia. – Nem fog semmi rossz történni. Csak szeretnék… megérteni néhány dolgot. Rendben?
Bence néhány pillanatig figyelte az arcukat. Két felnőtt, akik nem ordibálnak, nem taszigálják, nem beszélnek rá semmire. Egy nő, aki úgy néz rájuk, mintha az élete függne tőlük. És egy férfi, aki ugyanúgy tartja a kezét az asztalon, mint az a bácsi, akit régen… talán látott. Vagy csak keveredtek az emlékek.
Végül bólintott.
– Csak kicsit – mondta. – Nem maradhatunk sokáig.
Dénes leült melléjük, Tamás Júlia mellé csusszant, mintha fizikai távolságot akarna tartani a fiúktól, nehogy túl hirtelen mozdulatot tegyen.
– Mióta vagytok az utcán? – kérdezte Dénes óvatosan.
Bence vállat vont.
– Nem tudom. Régen egy… bácsinál laktunk. Több gyerek is volt ott. Aztán egyik nap mérges lett, hogy sokat eszünk, és azt mondta, ennyi volt. Kiadott minket az ajtón. Azt mondta, nagyok vagyunk már, megoldjuk.
– Volt neve annak a bácsinak? – kérdezte a nyomozó.
– Mindenki csak Lacinak hívta – felelte Bálint. – De szerintem nem az igazi neve volt. Sose mutatta a papírjait.
Júlia gyomrát görcs szorította össze. Az emberrablás és a gyerekkereskedelem rémképe már az első kihallgatáskor ott lebegett a fejük felett, akkor, hat évvel ezelőtt. De bizonyíték nélkül csak sötét feltételezés maradt.
– Emlékeztek… másra is? – kérdezte halkan. – Mielőtt… Laci bácsihoz kerültetek?
Bálint sokáig hallgatott, aztán váratlanul beszélni kezdett, szinte magának.
– Volt egy fehér ház… piros spalettákkal. Elöl nagy diófa. Nyáron mindig az alatt volt a hinta. – Összeráncolta a homlokát. – És egy… barna kutya. Nagyon ugatott, ha csöngettek.
Tamás felnyögött.
– A régi ház… – suttogta. – Júlia, ez…
– Tudom – szakította félbe a nő, a szeme könnyben úszott. – Tudom.
Az ő házuk volt ilyen: fehér fal, piros spaletta, a diófát még az apjuk ültette. A kutya, Morci, már évekkel az eltűnés után elpusztult, lefogyva, apátiába zuhanva, mintha ő is gyászolt volna.
Dénes nem engedte, hogy a saját érzelmei átvegyék az irányítást. Tudta, hány hamis reménybe kapaszkodtak az évek során. Minden esetben azt hitte, megtalálták az ikreket, aztán mindig kiderült, hogy nem.
– Fiúk – mondta nyugodtan –, van kedvetek bejönni velem a kapitányságra? Nem börtön, nem cella, hanem egy szoba, kanapéval, meleg teával. Megnéznénk, tudunk-e nektek segíteni. Ha nem tetszik, beszélünk róla, hogyan tovább. De az biztos, hogy ma este lenne ágy, és nem fagynátok meg.
Bence a testvére felé hajolt, és egészen halkan kérdezett valamit, amit a felnőttek nem hallottak. Bálint bólintott.
– Akkor… ma este elmegyünk – mondta végül. – Csak ma.
– Elég a ma – felelte Dénes. – A holnapot majd holnap kitaláljuk.
Júlia úgy érezte, mintha valaki elhúzza előle a talajt. Egyrészt kapaszkodott a reménybe, másrészt rettegett attól, hogy megint összetörik.
Tamás halkan megszorította a kezét.
– Menjünk velük – mondta. – Nem foglak egyedül hagyni.
A Békéscsabai Rendőrkapitányság épülete este sokkal komorabbnak tűnt, mint nappal. A fények tompán világították meg az udvart, az automata kávéillat és a régi iratok szaga pedig úgy telepedett meg a levegőben, mintha mindig is ott lett volna.
Dénes az egyik kihallgatószobának nem használt, kisebb helyiségébe vezette a fiúkat, ahol egy kopott kanapé, egy asztal és két szék árválkodott.
– Itt fogunk beszélgetni – mondta. – Először egy szociális munkás jön, aztán majd egy orvos is megnéz titeket, rendben?
Bence gyanakodva nézett körül.
– Ez még mindig nem börtön? – kérdezte.
– Ha az lenne, már csukódott volna mögöttetek az ajtó, és rácsok lennének az ablakon – mosolygott halványan Dénes. – Itt nincs rács.
– Csak… kérdések – tette hozzá Bálint fáradtan.
– Az is igaz – ismerte el a nyomozó. – De az érdekel minket, hogy ti mit akartok. Nem az, hogy mit tettetek.
Néhány perc múlva megérkezett Rácz Nóri, a gyámügyes, aki már többször járt ebben a szobában más gyerekekkel. Meleg bársonyos sála volt, a haját kontyba fogta, és egy olyan mosolyt viselt, amely mögött fáradtság és rengeteg látott fájdalom bújt meg.
– Sziasztok – ült le velük szemben. – Nóri vagyok. Lehet, hogy egy darabig többet fogtok látni, mint szeretnétek.
Bálint félmosolyt eresztett meg.
– Ennél rosszabbak is voltak már – mondta. – Volt egyszer egy gondozó, aki ordított, ha kérdeztünk valamit.
– Én nem ordítok – felelte Nóri. – Maximum annyit kérek, hogy ha fáj valami, szóljatok. Testben… vagy fejben.
Közben Júlia kint, a folyosón ült egy műbőr széken. Tamás mellette állt, a falnak támaszkodva, mint akinek nincs ereje leülni.
– Emlékszel, amikor először jött ki Dénes hozzánk? – kérdezte halkan Tamás. – A kertben álltál, és azt mondta, mindent meg fognak tenni, de csodát nem ígér. Most meg itt vagyunk.
– Nem merek hinni neki – suttogta Júlia. – Nem bírom ki még egyszer, hogy azt mondják: „Sajnáljuk, asszonyom, nem az ön fiai.”
Tamás tekintete elkomorult.
– Ha nem ők… akkor is segítünk rajtuk – mondta. – Akkor is. De ha ők… – a hangja elcsuklott. – Ha ők, akkor… vissza kell tanulnunk, hogyan kell élni.
Dénes lépett ki a szobából, és odasétált hozzájuk.
– Csinálunk egy gyors DNS-vizsgálatot – mondta, és igyekezett higgadt maradni. – Nem végleges, de előzetes eredményt még ma éjjel kapunk. Ha egyezés van, utána jön a hosszabb, hivatalos eljárás.
Júlia alig hallotta. A „DNS” szó úgy visszhangzott a fejében, mintha valami messzi kürt zúgna.
– Bemehetek hozzájuk? – kérdezte tétován.
– Pár perc múlva – felelte a nyomozó. – Előbb az orvos. Nem akarom, hogy azt érezzék, letámadtuk őket.
Odabent a gyerekek vért vettek. Bálint összeszorított foggal tűrte, Bence a plafont bámulta, mintha számolná a repedéseket.
– Nem fáj nagyon – kommentálta az asszisztens. – Hősök vagytok.
– Hősök… – ismételte Bence halkan, mintha ízlelgetné a szót. – Azok mindig meghalnak a filmek végén.
– Nem minden filmben – válaszolta a nő szelíden. – Van, ahol hazamennek.
A fiú elfordította a fejét.
Néhány perc múlva Nóri intett, hogy Júlia bemehet hozzájuk.
Amikor az ajtó kinyílt, a szoba hirtelen túl kicsinek tűnt. Júlia keze meg-megrándult az oldala mellett. Nem tudta, hogyan kell köszönni két gyereknek, akik lehetnek a fiai, de az is lehet, hogy nem.
Bálint szeme azonnal rá fókuszált. Valami furcsa felismerés suhant át az arcán, de nem a biztos tudásé – inkább az olyan emléké, amely régi fotók és félálomban hallott mesék formájában szivárgott vissza.
– Maga miért sír? – kérdezte egyszerűen.
Csak ekkor vette észre Júlia, hogy tényleg könnyek folynak az arcán.
– Mert… – próbált mosolyogni –, mert… örülök, hogy itt vagytok. Akárhogy is lesz, örülök.
Bence óvatosan megemelte az állát.
– Maga is olyan… ismerős – mondta. – Mintha… – elhallgatott, és megrázta a fejét. – Mindegy.
– Lehet, hogy nem mindegy – mondta Júlia halkan. – És lehet, hogy nagyon is.
Leült, olyan távolra tőlük, hogy bármikor elszaladhassanak, ha akarnak. A szék recsegett alatta.
– Tudjátok… nekem is volt két fiam – kezdte. – Hat éve eltűntek a játszótérről. Egy pillanatra elfordultam, hogy megkössem a cipőm, és mire felnéztem… nem voltak ott. Azóta keresem őket.
– Hogy hívták őket? – kérdezte Bálint, és a kérdésbe beleremegett a levegő.
– Balázs és Márk – suttogta. – Ikrek voltak. Pont, mint ti.
A csend és a neonlámpa zümmögése közt mintha a falak is visszatartották volna a lélegzetüket.
– Engem… – szólalt meg végül Bence –, régen… azt hiszem… másképp hívtak. Nem tudom. Néha álmomban hallom. Valaki kiabálja, hogy „Balázs, ne mássz fel oda!”, vagy ilyesmi. Azt hittem, kitaláltam.
Júlia mellkasában valami elmozdult. Mintha a gyász ólomsúlya megroppant volna.
– És téged? – fordult Bálint felé.
A fiú az ajkába harapott.
– Volt egy név, amit mindig szégyelltem, mert úgy éreztem, nem az enyém… de mégis. A… Márk. Néha, ha megütöttek, vagy féltem, ez jutott az eszembe. De ha kimondtam, kinevettek, és azt mondták, „Te Bálint vagy, jegyezd meg”.
Júlia sírva fakadt. Nem visszafojtott, halk könnyezés volt ez, hanem olyan, mint amikor a gát átszakad. A vállai rázkódtak, a hangja megtört.
– Sajnálom… – szipogta. – Sajnálom, fiúk… ha ti vagytok… ha tényleg…
Bence bizonytalanul felállt. Oda akart menni hozzá, de félúton megállt, mintha nem tudná, szabad-e.
– Ha nem vagyunk a magáéi… – mondta lassan –, akkor is… mondhatom, hogy… jó, hogy sír értünk? Mert még senki nem sírt értünk. Mióta…
– Mondhatod – válaszolta Júlia, és próbált rendet tenni a lélegzetében. – Akkor is sírok, ha nem vagytok az enyéim.
Tamás ekkor nyitott be, mögötte Dénes.
– Jön az előzetes eredmény – közölte halkan a nyomozó. – Pár perc.
A következő negyedóra olyan volt, mintha valaki elnyújtotta volna az időt. A neonfény vibrálása, a falon lévő óraketyegés, az autók tompa zaja az utcáról – minden apró részlet beégett Júlia emlékezetébe. Bence és Bálint egymás mellett ültek a kanapén, láthatóan álmosan, de túl feszült idegállapotban ahhoz, hogy elaludjanak.
Aztán Dénes visszatért.
A kezében egy vékony, fehér boríték volt.
A boríték papírja szinte recsegett, ahogy Dénes ujja között feszült. Az arca kifejezéstelen volt, de a tekintete elárulta, hogy ő is érzi a pillanat súlyát.
– Júlia – szólította meg halkan. – Be tudsz jönni ide…? Tamás, te is.
Beléptek mind a négyen, Nóri pedig becsukta az ajtót. A fiúk a kanapén ültek, és Dénes úgy állt meg, hogy mindenkit lásson.
– Először… – kezdte –, elmondom, hogy ez még nem a jogilag végleges eredmény. De a pontossága így is nagyon magas. A részletes, hivatalos vizsgálatot is elindítottuk, de arra várni kell. – Sóhajtott, aztán felnézett. – Szóval… az előzetes szerint…
A hangja elcsuklott. Át kellett nyelnie.
– A két fiú genetikai profilja és Júliáé között… 99,98%-os egyezés van. Ez ikerfiú–anya kapcsolatnak felel meg.
Nagy valószínűséggel ők Balázs és Márk.
Júlia térde megrogyott. Tamás reflexből elkapta, mint régen, amikor gyerekként elájult a vérvételnél.
– Ez azt jelenti… – szinte képtelen volt kimondani –, hogy… haza… jöhetnek?
Dénes tekintete megenyhült, de tartalmazott valami szigorút is.
– Ez azt jelenti, hogy nagyon-nagy valószínűséggel a te fiaid. De „hazajöhetnek-e”, az már egy hosszabb folyamat. A gyámügy, a pszichológus, a bíróság, az, hogy ők mit szeretnének… – Bence és Bálint felé pillantott. – Nem lehet csak úgy visszatenni valakit egy régi életbe, mintha a köztes évek nem történtek volna meg.
Bálint homlokán ránc jelent meg.
– Ez most… azt akarja mondani, hogy… magáék vagyunk? – kérdezte bizonytalanul, és Júliára mutatott. – Hogy… maga az anyánk?
Júlia közelebb lépett, de megállt előtte egy lépésre.
– A teszt szerint igen – felelte. – A szívem szerint… mindig is.
Bence elkapta a tekintetét.
– És… mi van akkor… – kérdezte halkan –, ha mi… nem emlékszünk… úgy igazán? Ha… nem érzünk… semmit? Ilyenkor is maga az anyánk?
A kérdés úgy hasított belé, mint egy kés. Mégis, valahol mélyen tudta, hogy egyszer fel kell tenniük.
– Az, hogy mit érzel… nem a te hibád – mondta lassan Júlia. – Az elmúlt hat év… nem a te döntésed volt. Én vagyok az anyád, akár emlékszel rám, akár nem. De az, hogy mostantól hogyan lesz, azt együtt kell kitalálnunk.
Csend. A neonlámpa újra zümmögött, egy kocsiajtó csapódása hallatszott kintről.
– Ma este… – szólt közbe Nóri –, a fiúk nálunk, az átmeneti otthonban alszanak. Nem azért, mert nem bízunk benned – tekintett Júliára –, hanem mert ez az eljárás. Holnaptól kezdve pedig… ütemezzük a találkozókat. Fokozatosan. A biztonságuk, a lelki állapotuk most ugyanannyira fontos, mint az, hogy hazataláltak.
Júlia bólintott. Tudta, hogy így lesz. De attól még fájt.
– Lehet… – kérdezte félénken –, hogy ma este még… elbúcsúzom tőlük?
– Nem búcsú… – rázta meg a fejét Nóri. – Ma este… csak azt mondod meg nekik, hogy holnap is jössz.
Júlia odalépett a fiúkhoz. A lába remegett, mint akinek elzsibbadt a talaja.
– Fiúk… – nyelt egyet. – Holnap bejövök hozzátok. És holnapután is. És utána is. Nem ígérem, hogy minden egyszerű lesz. De azt igen, hogy… nem tűnök el újra.
Bálint hosszan nézte őt, aztán váratlanul felállt, és odalépett hozzá. Nem ölelte meg, csak a kezét tette Júlia kezére.
– Jó… – mondta. – De… ha mégis eltűnne, akkor… előbb szóljon.
Júlia felnevetett-sírt egyszerre.
– Szólni fogok – felelte rekedt hangon. – Mindig.
Bence még ült egy darabig, aztán ő is közelebb jött, és csak annyit mondott:
– Ha maga tényleg az anyánk… akkor… – kereste a szavakat. – Akkor… próbáljuk meg.
Ebéredt benne az a rég eltemetett anyai ösztön, hogy egyszerűen magához szorítsa őket, mint régen, amikor estére beszuszakolták magukat mellé az ágyba. De visszafogta magát.
– Köszönöm – mondta. – Hogy megpróbáljátok.
A következő hetek olyanok voltak, mint egy lassított, mégis kaotikus film.
A Békés Megyei Gyermekotthon egyik elkülönített részlegén kaptak helyet a fiúk ideiglenesen. Nóri szervezte a találkozókat: először rövid, negyedórás beszélgetések, aztán hosszabb séták a Körös partján, később hétvégi ebédek Júlia lakásában, szigorúan felügyelt keretek között.
Az első találkozókon a fiúk feszült, idegen udvariassággal viselkedtek.
– Kérsz még levest, Bence? – kérdezte Júlia egy vasárnapi ebédnél, amikor végre engedték, hogy az otthonába is bejöjjenek, Nóri és egy másik szakember jelenlétével.
– Igen, köszönöm – felelte a fiú, kimért hangon, mintha iskolai feleletre készülne. – Nagyon finom.
– Nem kell magázni – mosolygott Júlia óvatosan. – Tegeződhetünk. Én is téged.
– Akkor… kérek még, Júlia – javította ki magát Bence.
A nő mellkasában belesajdult valami. Hányszor álmodott arról, hogy újra azt hallja: „Anya, kérek még!”
De tudta: nem siettetheti. Az érzelmeknek idő kell.
Márk – vagyis Bálint – csendesebb volt. Inkább figyelt, mint beszélt. A lakásban mindent szemügyre vett: a falon maradt, kissé kifakult fotókat, amelyeken két kétéves kisfiú nagy műanyag traktorral pózolt; a hűtőre tűzött régi rajzokat, amelyeket Júlia soha nem bírt levenni; a nappaliban még mindig ott álló, valaha ikerágyhoz illő játékos lámpát.
– Ezek… mi vagyunk? – kérdezte egy ponton, a falon lévő képekre mutatva.
– Igen – felelte Júlia, és próbált nyugodtan beszélni. – Ti vagytok. Kicsiként.
Bálint sokáig nézte a képet. Ugyanaz a bizonytalan felismerés csillogott a szemében, mint az első este a kapitányságon.
– Nekem… volt ilyen pólóm – mutatott a képen látható kisfiúra. – Az a kis focis… Aztán eltűnt. Azt mondta a Laci, hogy kinőttem, és kidobta. De én… – elharapta a mondatot.
– Nem dobta ki – mondta Júlia halkan. – Itt van az ágyadban. A fiókban. Nem bírtam eltenni.
Bence a nappali sarkában lévő könyvespolchoz lépett, és ujjával végigsimította a gerinceket.
– Ezeket magának hozták? – kérdezte.
– Nektek vettem. – Júlia megvonta a vállát. – Először azt hittem, hülyeség… aztán valahogy megnyugtatott. „Ha hazajönnek, legalább lesz mit olvasniuk” – gondoltam.
– Nekünk soha nem vettek semmit csak úgy – szólalt meg Bálint, még mindig a képet nézve. – Mindig volt valami ára.
Júlia belül összerándult. Csak homályos részleteket tudtak meg az elmúlt hat évből – jogilag, ügyvéd jelenlétében, pszichológusok segítségével bontogatták a fiúk történeteit. De már így is túl sokat tudott ahhoz, hogy nyugodtan aludjon: vidéki házak, ahol több gyereket „állítottak munkába”; férfi, aki okmányok nélkül hordta őket faluról falura; alkalmi feketemunka, koldulás, apró lopások, mindez úgy beállítva, mintha természetes lenne.
Egy este – talán a hetedik közös találkozójuk után – egy váratlan pillanatban mégis megtört a jég.
A tél lassan gyűrődött át tavaszba. Egy márciusi délutánon sétáltak a Körös partján: Júlia, a két fiú, Nóri kicsit lemaradva. A hídhoz érve Bence hirtelen megállt.
– Itt… mintha már jártam volna – mondta.
– Gyerekkorodban sokat jártunk ide – felelte Júlia. – Emlékszel a kis fagyis bódéra a túloldalon?
– Nem… – rázta meg a fejét Bence. Aztán ahogy továbbmentek, egyszer csak, mintha villám csapott volna belé, megtorpant, és a bal oldali bokrok felé mutatott. – Várjunk.
Odament, félrehajtotta az ágakat, és letérdelt a nedves földre.
– Itt… – suttogta. – Itt egyszer elestem. És ordítottam, hogy anya… anya… és kilátszott a térdemből a… – Összerándult. – Nem emlékszem világosan… csak… a hangokra.
Júlia torkából furcsa, szaggatott hang tört fel.
– Igen – mondta. – Négyéves voltál. Márk ott futott előtted, te meg utána… megcsúsztál, és leestél. Annyira sírtál, hogy azt hittem, eltörted a lábad. Aztán kiderült, hogy csak egy mély horzsolás. De neked ez volt a világvége.
Bence lassan felegyenesedett.
A következő pillanatban pedig valami történt, amit Júlia azóta is újra és újra lejátszott a fejében.
A fiú felé fordult, sokáig nézte az arcát, aztán egészen halkan, szinte suttogva kimondta:
Nem volt benne bizonytalanság, sem kérdés. Csak felismerés – és félelem, hogy ha kimondja, valaki elragadja tőle ezt a szót.
Júlia térdre rogyott előtte, nem törődve a hideg földdel. Nem nyúlt rögtön hozzá, előbb a tekintetét kereste.
– Igen? – suttogta. – Itt vagyok.
Bence ajka remegett.
– Nem haragszol… hogy ilyen sokáig… nem voltunk itthon?
– Rátok? – Juliának elcsuklott a hangja. – Hogyan is haragudhatnék rátok? Nem ti mentetek el. Titeket vittek el.
Bálint eddig némán figyelte őket. Most lassan odalépett, és közelebb húzódott, mint aki lassan engedi közel a gondolatot.
– Én… – kezdte –, még nem tudom, mikor fogom tudni… kimondani. – Lesütötte a szemét. – De… talán… egyszer.
Júlia felállt, és óvatosan, nagyon óvatosan a vállára tette a kezét.
– Ráérsz – mondta. – Addig hívj Júliának. Vagy akárhogy. A lényeg, hogy itt vagyunk egymásnak.
Az átmeneti időszakban rengeteg dolog történt egyszerre:
- Kihallgatások és vallomások a „Laci” nevű férfiról, akinek arcát egyre jobban össze tudták rakni a fiúk emlékeiből – és akit végül egy szolnoki lebujban sikerült elfogni.
- Bírósági tárgyalások arról, ki, mikor és hogyan felel a gyerekek eltűnéséért.
- Családterápiás ülések, ahol egy pszichológus segített lefordítani a fiúk dühét, zavart nevetését, hirtelen haragját olyan mondatokra, amiket Júlia is megérthetett.
Egyik alkalommal a pszichológus-lakásba mentek, egy régi polgári házba a belvárosban. A falakon gyerekrajzok, az asztalon teáscsészék, a fotelban egy szelíd, őszülő szakállú férfi, Kertész András.
– A trauma olyan, mint egy mély seb – mondta egyszerűen. – Ha befeded, és nem tisztítod ki, elfertőződik. Ha piszkálod, fáj. De ha gondosan ellátod, idővel heg lesz belőle. Az ott marad, de már nem vérzik. Nektek most sok régi sebet kell együtt ellátni.
Bence erre csak annyit mondott:
– Akkor jó, hogy vannak hegeink. Tudjuk, hogy túléltük.
Bálint pedig hozzátette:
– Csak azt nem tudjuk, mit kezdjünk utána azzal, hogy élünk.
András bólintott.
– Ezért vagyunk itt. Hogy megtaláljuk erre a választ.
A fiúk lassan hozzászoktak ahhoz, hogy van saját szobájuk, ajtajuk, amit be lehet csukni úgy, hogy senki nem rúgja rájuk. Júlia lakásában először vendégágyon aludtak, aztán a gyámügy és a bíróság engedélyével fokozatosan egyre több éjszakát tölthettek ott – végül elérkezett az a nap is, amikor hivatalosan is nála laktak újra.
Az első ott töltött teljes éjszaka különösen vegyesre sikerült.
– Nem tudok aludni – állt meg az ajtóban Bálint, pizsamában, fél 12 körül. – Túl csend van.
Júlia a nappaliban ült, könyvvel a kezében, de már órák óta ugyanazt a mondatot olvasta. Letette a könyvet.
– Mit szoktál hallani elalváskor? – kérdezte.
– Ordibálást, tv-t, edénycsörgést, lépteket az udvaron – sorolta a fiú. – Itt meg… csak a hűtő zúg.
– Ha akarod, hagyom bekapcsolva a rádiót – ajánlotta Júlia. – Van egy csatorna, ahol csak régi slágerek mennek.
Bálint vállat vont.
– Lehet – mondta. – Csak… ha majd egyszer… megint túl sok lesz… – habozott. – Szólhatok?
Júlia mosolyogva bólintott.
– Azért vagyok itt.
Nem sokkal később Bence is előbukkant, a haját dörzsölgetve.
– A testvérem elvitte a paplanomat – jelentette be.
– Nem vittem el – szólt ki a szobából Bálint. – Csak átpakoltam, mert útban volt. És különben is, te vettél el előbb… – A hangja azonban nem volt igazi panasz – sokkal inkább úgy szólt, mint régen, mikor két kisfiú veszekedett azon, kié a nagyobb plüssmaci.
Júlia döbbenten vette észre, hogy mosolyog. Olyan mosollyal, ami mögött még ott húzódott a fájdalom, de már nem uralta mindent.
– Van a szekrényben még egy takaró – mondta. – Ha nagyon nagy a baj, ketten is befértek alá.
– Nem férünk – vágták rá egyszerre, majd összenéztek, és mindketten elnevették magukat.
Az a nevetés úgy töltötte be a lakást, mint valami régen elfeledett dal dallama.
Az évek nem törlődtek, nem tűntek el. A fiúk néha még mindig felriadtak álmukból, Bence izzadtan, kapkodó lélegzettel, hogy „kapcsolják le azt a rohadt villanyt”, mert megint kihallgattak valakit a másik szobában; Bálint pedig néha összerezzent, ha valaki túl hirtelen nyúlt a háta mögé.
De a rémálmok mellé lassan más képek is bekúsztak: közös focizások a panelház tövében; viták azon, ki tölt több időt a PlayStationön; nevetés azon, hogy Júlia képtelen megtanulni a telefonjukban lévő új alkalmazás nevét.
Egy tavaszi délutánon, évekkel később, amikor már mindketten magasabbak voltak, mint az anyjuk, Júlia a konyhaajtóból nézte, ahogy a nappaliban vitatkoznak az utolsó pizzaszelet miatt.
– Neked már volt kettő! – kiabálta Bálint.
– De ez az én kedvenc feltétemmel van! – vágta rá Bence.
– És? Nekem meg ez az egy kedvencem az egész napból!
– Ha akarod, csinálok neked holnap másikat – szólt közbe Júlia nevetve. – De most valaki döntse el, kié ez.
– Dobjuk fel érme! – kiáltotta Bence.
– Nem ér, te mindig csalni akarsz! – vágott vissza Bálint.
– Fiúk – rázta meg a fejét Júlia. – Ha így folytatjátok, megeszem én.
A fenyegetés hatására összenéztek, majd villámgyorsan kettétörték a szeletet.
– Tessék, igazság – mondta Bálint.
– Na látod, tudtok ti – vigyorgott Júlia.
Ahogy nézte őket, érezte, hogy a mellkasában megint összehúzódik valami – de ezúttal nem pusztán fájdalom volt, hanem valami más is: hála, diffúz szomorúság, és valami csöndes öröm keveréke.
Az életük nem lett „ugyanolyan, mint régen”. Nem lehetett. Nem is kellett.
Új szokások, új tréfák, új sebek és új gyógyulások rakódtak egymásra. A régi világ darabjai – a fehér ház piros spalettával, a diófa, a régi kacagások – ott maradtak, mint egy fényképalbum lapjai, amelyet néha fellapoz az ember, de már nem tépi össze, ha meglátja.
Egy késő esti beszélgetésnél, amikor az erkélyen ültek – Júlia borral, a fiúk üdítővel –, Bence váratlanul megszólalt:
– Emlékszel, anya, amikor először megláttál minket a csárdában?
A „anya” szó már régóta természetesen jött a szájából, de Júlia még mindig minden alkalommal egy kicsit jobban megszerette.
– Hogyne emlékeznék – felelte. – A villa kiesett a kezemből, mint valami rossz filmben.
– Én azt hittem, le fogsz ordítani – vallotta be Bence. – Hogy mit képzelünk, meg minden. Nem tudtam mit kezdeni azzal, ahogy néztél. Olyan… – kereste a szót. – Mintha egyszerre féltél és reméltél volna.
– Félt is – szúrta közbe Bálint. – A reménytől.
Júlia rájuk nézett.
– Attól féltem, hogy megint nem ti vagytok – mondta őszintén. – És hogy nem bírom ki még egyszer. De ti voltatok. És kiderült, hogy azt se könnyű kibírni.
Bence felnevetett.
– Miért, olyan borzalmasak vagyunk?
– Néha igen – kacsintott rájuk. – De vállalom.
Egy pillanatra mindhárman elhallgattak, a város távoli zaja ringatta körülöttük az estét.
– Tudod… – szólalt meg lassan Bálint –, néha még mindig azon gondolkodom, mi lett volna, ha… ha aznap a játszótéren nem fordulsz el. – Aztán megrázta a fejét. – Aztán rájövök, hogy nem ez a kérdés. Hanem az, hogy most mit csinálunk azzal, hogy itt vagyunk.
Júlia szeme megtelt könnyel, de ez már egészen másféle könny volt.
– Ha azt kérdezné valaki tőlem – mondta halkan –, hogy újra leülnék-e abba az étterembe azon a péntek estén, tudva, hogy kockáztatom, megint összetörik a szívem… – elhallgatott egy pillanatra. – Azt mondanám: igen. Mert nélkületek… már úgyis darabokban volt.
Bence vállával finoman nekidőlt az övének.
– Mi is ezt kockáztattuk – ismerte el. – Hogy bízunk újra valakiben. És most… – körbenézett a kis erkélyen, a színes cserepes virágokon, a girbegurba korláton. – Azt hiszem, ez megérte.
Bálint felhúzta a lábát maga alá, a korlátnak támaszkodva.
– Nem lettünk olyanok, mint a többi család – mondta. – De lehet, hogy nem is baj. Mi vagyunk azok, akik… egyszer már elvitték az életünket, aztán visszakapartuk.
Júlia elmosolyodott.
– Igen – suttogta. – Ti vagytok azok a fiúk, akik egyszer odaléptek egy asztalhoz a csárdában, és azt mondták: „Kaphatnánk egy kis maradékot?” – A hangja elcsuklott. – És én azóta minden nap úgy érzem, hogy aznap az életem maradékából adtam nektek egy falatot… ti pedig visszahoztátok az egészet.
Az éjszaka lassan rájuk borult. Odabent a lakásban még ott hevert néhány üres pizzásdoboz, a nappaliban szanaszét dobált zoknik, az asztalon félig megoldott matekpéldák.
Semmi sem volt tökéletes.
De minden valahogy mégis a helyére került. Vagy legalábbis úton volt afelé.
És ez – hosszú évek után – végre elég volt.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
