Egy család széthullása és egy szerelem újjászületése
A leves gőze lassan szállt fel a nagy, öreg zománcos lábasból, amelyben anyám mindig is a vasárnapi húslevest főzte. A gőz olyan volt, mint valami fátyol, ami eltakarta előlünk az elkerülhetetlen igazságot. Furcsán éles kontrasztban állt azzal az ordító csenddel, ami a konyhát teljesen betöltötte.
Rebeka – a feleségem – a fal mellett állt, a vállai megfeszülve, az arca sápadtan, mintha minden vér kiszaladt volna belőle. A szemeiben rettegés ült, és ez a rettegés hasított belém, akár egy jeges kés.
Előtte, alig két méterre, a húgom, Virág, két kézzel szorította a leveses lábast. A fedő félig lecsúszott, a forró lé ki-kicsordult, és halk sercegéssel csapódott a csempére. Virág kezében remegett az edény, de a tekintete – az volt csak igazán félelmetes. Kitágult, sötét pupillák, tele gyűlölettel.
Mögöttem pedig anyám állt. Kovács Mária, a családi birtok királynője, aki egy pillantással képes volt gyerekként térdre parancsolni bennünket. Most is ugyanazzal a jeges tekintettel figyelt:
– Bence – sziszegte –, a családodat védd. A húgodat. A vér a vérhez tartozik.
Ez a mondat vezette az egész gyerekkoromat. És egész életemben mindent úgy tettem, ahogy anya elvárta: Virgát védtem, támogattam, fedeztem, megbocsátottam neki, ha bajba keveredett. Így nőttünk fel a Dunántúl egyik legrégebbi családi szőlészetében, Mór közelében.
De most, ebben a konyhában, ahogy Virág felemelte a forró levest, mintha hogy ráöntse a feleségemre, valami bennem is forráspontra jutott.
Megmozdultam.
Nem hirtelen, nem indulatosan.
Három lépést tettem előre, lassan, kimérten.
Virág szeme elkerekedett.
– Mit művelsz? – kérdezte, a hangja egyszerre döbbent és kétségbeesett.
A testem automatikusan mozdult. Odaálltam Rebeka elé, karomat félig kitárva, mint aki bármelyik pillanatban kész a saját testével felfogni a forró levest.
– Tedd le, Virág – mondtam.
A hangom nem volt kiabáló, mégis kemény volt. Olyan kemény, amit még soha nem hallottak tőlem.
Virág ajka megremegett.
A szemében könny csillant – de nem szomorúság, hanem mérhetetlen düh.
– Te őt választod? – suttogta. – Őt? A feleségedet? Egy gyüttmentet? Egy idegent?
Kinyújtottam a kezem.
– Add ide a lábast.
Anyám mögöttem felhördült, mintha pofont kapott volna.
Virág keze megingott. A leves egy nagyobb adagban fröccsent ki, majd az egész lábas csörömpölve zuhant a járólapra. A lé forrón szétterült a kövön, ahogy gőzölt, olyan volt, mint egy felhő, ami lassan feloszlott a valóságban.
Rebeka elzokogta magát.
Virág összeesett egy székre.
Anyám lélegzete hangosan szaggatott a hátam mögött.
Én pedig, abban a pillanatban, végérvényesen eldöntöttem mindent.
A feleségemhez fordultam.
– Megsérültél? – kérdeztem halkan.
– Nem – suttogta –, de… azt hittem…
Nem fejezte be. Nem kellett.
Amikor felálltam, anyám már ott állt velem szemben. A szeme jéghideg volt.
– Ezt… ezt még meg fogod bánni.
És akkor kezdődött minden.
A Szakadás
Virág felzokogott.
– Azt hitted, hogy csak úgy megúszod, Rebeka? – visította. – Hogy nem látjuk rajtad, mi vagy?
– Elég! – csaptam a pultra.
Virág azonban nem hallgatott el. Rám mutatott, az ujja remegett a dühtől.
– Mondd el neki! – követelte. – Mondd el, miért jöttél ide, Rebeka! Mondd el, miért mentél hozzá!
Rebeka lehajtotta a fejét.
Éreztem, ahogy elsápadok.
– Mi ez az egész? – kérdeztem, de senki nem válaszolt.
Anyám előrelépett.
– Bence… édes fiam… Rebeka nem azért került az életedbe, mert szeretett. Hanem mert pénz kellett neki. A mi pénzünk. A családi szőlészet. A vagyon.
A szavak úgy csapódtak belém, mint télen a jeges szél.
– Ez… ez hazugság – mondtam rekedten.
Virág felnevetett. Az a fajta törékeny, hisztérikus kacaj volt, amitől az ember tarkóján feláll a szőr.
– Nem hazugság. Hallottam, ahogy beszél a saját anyjával. Azt mondta: „ha Bence beadja a derekát, már nyert ügyünk van.”
Rebeka összerezzent. A kezei szorosan ökölbe záródtak.
– Nem igaz – suttogta –, vagyis… nem úgy. Nem ebben a formában…
Anyám diadalmasan csapott le:
– Látod? Még most is hazudik.
– Nem hazudik! – kiabáltam.
De abban a pillanatban Rebeka felemelte a fejét.
És kimondta:
Az egész konyha forogni kezdett körülöttem.
– Mi? – kérdeztem halkan, alig hallhatóan.
– Igaz… hogy az elején… szükségem volt a pénzre.
Virág felnyögött, anya pedig arcára tette a kezét, mint aki épp alátámasztja saját jóslatát.
A mellkasomra ólomsúly nehezedett.
– Akkor… mi volt ez az egész? – kérdeztem. – A házasság… a közös élet…?
Rebeka a szemembe nézett, könnyekkel tele.
– Az elején… az első hónapokban… tényleg csak túl akartam élni. Anyám beteg volt. A kezelések sokba kerültek. Én pedig kétségbe voltam esve. De… – megremegett a hangja – …de minden megváltozott. Bence, én… én beléd szerettem. Tényleg.
Virág gúnyos hangon közbevágott.
– Persze, pont akkor, amikor apa meghalt, és Bence lett az örökös.
Rebeka megrázta a fejét.
– Nem azért! Isten bizony, nem…
De anyám már diadalmasan folytatta:
– Ezért akartalak távol tartani tőle. Ezért változtattam meg a végrendeletet is. Hogy ne legyen esélye kiforgatni téged mindenből.
A torkom összeszorult.
– Megváltoztattad… a végrendeletet?
Anya csak bólintott.
És akkor megértettem… még csak nem is a feleségemnek hittek. Soha. Nem hallgatták meg. Egyetlen percig sem.
Csak Virágnak hittek. Mindig, mindenben.
És valami bennem engedni kezdett. Az a régi minta, hogy "Virág az első", lassan repedezett.
De még nem ért véget a történet.
Mert amit ezután tudtam meg, az mindent átrajzolt.
A családi titok, amit 15 évig rejtegettek
A konyha levegője szúrós volt a kiömlött leves gőzétől. A járólapokon még mindig ott gőzölgött a forró lé, de már senki sem törődött vele. Mindenki engem bámult: anyám a szigorúság álcájával, Virág a maga kétségbeesett, torz sértettségével, Rebeka pedig úgy, mintha bármelyik pillanatban összeesne.
A szívem úgy dobogott, mint aki futott, pedig csak álltam.
– Miért… miért kellett mindezt eltitkolni? – kérdeztem rekedten. – Miért nem mondtatok el semmit, amikor megismerkedtünk Rebekával?
Virág gyorsan közbevágott:
– Mert mindketten tudtuk, hogy nem szeret téged! Hogy csak a pénzed kellett neki!
Rebeka felszisszent, mintha mellkason ütötték volna.
– Mégis hogy gondolhattad? – kérdeztem a húgomtól, és már éreztem, hogy az a régi, feltétlen bizalom lassan kihűl bennem. – Miért hittél el bármit arról, amit állítólag hallottál?
Virág rám villantotta a tekintetét.
– Mert hallottam! – üvöltötte. – Hallottam, ahogy azt mondja az anyjának: „Bence jó fiú, könnyen vezethető.” Emlékszem! Pontosan emlékszem rá!
Rebeka halkan felzokogott.
– Az nem is úgy volt… te csak félre… félreértetted… – próbált magyarázkodni.
– Csak nem akarod beismerni! – támadt rá azonnal Virág. – Mindig is csak játszottál velünk!
– Elég! – csattantam fel olyan hangon, ahogy még én magam sem hallottam soha.
És ekkor történt valami, amire nem számítottam.
Anyám lehajtotta a fejét.
A szálak elpattannak
– Anya… – fordultam felé. – Tudsz valamit, amit én nem? Tudod, hogy Virág igazat mondott? Vagy te is csak… feltételezted?
Anya úgy nézett rám, mint aki hosszú évek óta először ébred fel valami bénító álomból.
– Fiam… – szólalt meg végül, és most először nem volt parancsoló a hangja. – Amikor apád meghalt, minden rám szakadt. A birtok, a döntések… Virág meg egyre csak azt mondta, hogy vigyáznom kell rád. Hogy Rebeka veszélyt jelent. Hogy beférkőző. Én pedig…
– Te pedig elhitted neki – fejeztem be helyette.
Anya némán bólintott.
A húgom ekkor felugrott.
– Mama! – kiáltotta. – Nem mondhatod azt, hogy tévedtünk! Nem mondhatod, hogy neki van igaza!
Anya azonban szokatlanul kemény pillantást vetett rá.
– Nem mondtam, hogy neki van igaza. De azt igen… hogy talán túlságosan hittem neked, Virág.
Virág arcából kifutott a szín.
– Hogy… mi…?
A csend megnyúlt. Valami feszélyező vibrálás volt benne, mint egy vihar előtti levegő.
Ekkor Rebeka szipogva megszólalt:
– Elmentem hozzád, Mária. Kértem, hogy higgy nekem. Hogy írj le mindent, amit rám hagynál, mert nem akarok semmit. Nem szeretnék semmit a ti pénzetekből. Te mégis…
– Azt hittem, csapda – vágott közbe anyám keserűen. – Mert Virág azt mondta, te csak játszod az ártatlant.
És ahogy ezt kimondta, a levegőben mintha roppant volna valami.
Mert Virág arcán nem a megbántottság látszott.
Nem a félelem.
Nem a zavar.
Hanem… valami egészen más.
Egy pillanatra megláttam benne azt, amit addig soha.
A birtok örökösének tekintete.
Annak az embernek a vágyát, aki mindig is akart valamit, de sosem kapta meg.
És rájöttem, hogy ez az egész… sosem Rebekáról szólt.
A féltékenység gyökere
– Virág… – kezdtem lassan, óvatosan. – Miért volt olyan fontos neked, hogy elhitesd anyával: Rebeka rossz? Miért volt fontos, hogy ellenünk fordítsd?
Virág felsikkantott.
– Én nem fordítottam senkit ellened! Én csak meg akartalak védeni!
– Vagy csak azt akartad – mondtam nagyon halkan –, hogy én… ne lépjek ki mellőled.
Virág szeme elkerekedett.
– Mi…?
– Mindig is te voltál anya kedvence. Papa is próbált igazságos lenni, de valahogy… mindig körülötted forgott minden. Te voltál a családi vállalkozás arca, a társaság központja. De amikor én kerültem Rebeka mellé… amikor végre valaki más is fontos lett nekem…
Virág ajka megremegett.
– …te akkor veszítettél el engem, nem igaz? – fejeztem be.
Virág ekkor már könnyeivel küzdött.
– Nem akarom, hogy elveszítselek! – tört ki belőle. – Te vagy az egyetlen, aki mindig velem volt! Te… te voltál az egyetlen, aki tényleg szeretett!
Ez a mondat úgy csapódott a mellkasomba, mint egy téglafal.
Mert ekkor értettem meg igazán, mi történt itt 15 év alatt.
Mert Virág nem gonosz volt.
Csak rettenetesen, kétségbeejtően magányos.
És mindenkit féltékenységgel tolt el magától, aki elvehette tőle az egyetlen embert, akiről azt hitte, hogy csak az övé.
De ettől még nem volt joga tönkretenni az életemet.
És főleg nem volt joga Rebeka testére forró levest emelni.
A beismerés határa
– Kérdezlek, Virág – mondtam lassan. – Te találtad ki azt a történetet. Ugye?
Virág hátrébb lépett. A háta a hűtőnek ütközött.
– Nem! Nem én… csak… csak félrehallottam valamit! De igaz volt! Tudtam, hogy igaz!
– Tudni akartad, hogy igaz legyen – feleltem. – Mert így tarthattál távol magadtól mindenkit, aki elvihetett volna tőled engem.
Anya ekkor remegő hangon megszólalt:
– Virág… mondd meg neki az igazat.
A húgom szeme pár pillanatig üresen fókuszált, mint aki nem akar látni.
Aztán az arca megrándult.
És suttogva, alig hallhatóan kimondta:
– Lehet, hogy… nem hallottam mindent jól.
– Virág.
Megremegett.
– Lehet, hogy… csak azt hittem, hogy azt mondta.
– Virág.
És akkor megtört.
– Jó… Igen! – kiáltotta. – Igen, én találtam ki! Én mondtam anyának! Mert féltem! Féltem, hogy elveszítelek! És igen, akartam, hogy ő legyen a rossz! Mert… mert te mindig mindenkit választasz, csak engem nem!
A konyhában síri csend lett.
Rebeka elfedte a száját a kezével, és potyogtak a könnyei.
Anyám arca megöregedett.
Én pedig… valahogy belül is megrogytam.
Mert amit hallottam, az elmondott mindent.
A határvonal meghúzása
– Ezt… ezt nem hiszem el – szólaltam meg halkan. – Annyi éven át alakítottad így a családunkat? Minden veszekedés, minden feszültség… mind abból indult ki, amit te mondtál anyának?
Virág zokogott.
– Csak szeretetet akartam!
– A szeretet nem birtoklás – feleltem keményen. – Nem úgy működik, hogy megtartasz valakit, és mindenki mástól megvéded. A szeretet… az enged. A szeretet hagy élni.
Virág megrogyott a széken.
Anya lassan, remegő kézzel a homlokára tette a kezét.
– Istenem… mit műveltünk…
És ekkor fordultam Rebekához.
Ő rám nézett. A szeme vörös volt a sírástól, a száját remegve harapta össze, mintha attól félne, hogy ha megszólal, újra összetör.
Megfogtam a kezét.
– Menjünk.
Anyám megrázkódott, mintha hideg érte volna.
– Bence… nem hagyhatsz el minket így…
– De – mondtam higgadtan. – Most először az életben megteszem. Mert amit ma megláttam, az… nem család.
Virág felém nyúlt, kétségbeesetten.
– Bence, kérlek… ne menj el…
Lassan hátrébb léptem.
– Nem örökre… de ma… elég volt. Ennyi hazugság, ennyi manipuláció… ennyi gyűlölet. Elég volt.
Rebeka kezét szorítva kimentünk a házból.
Mögöttünk hallottam anyám zokogását, Virág kétségbeesett hívását.
De egyik sem tudott visszafordítani.
Mert akkor és ott… először választottam saját magam és a saját életem.
Nem a vért.
Nem a kötelességet.
Nem a megszokást.
Hanem az igazságot.
És a nőt, akit szerettem.
A nap már lemenőben volt, amikor kiléptünk anyám házából. A levegő hideg volt, éles, a decemberi fagy első előjeleivel. A kocsikulcs szinte kiesett a kezemből, annyira remegett a kezem, de Rebeka a karomba kapaszkodott, mintha attól félne, hogy elengedem.
HirdetésNem szóltunk. Egyszerűen nem lehetett. A ház mögül még hallottam Virág sírását, azt a gyermeki, egész testet megrázó zokogást, amit gyerekként hallottam utoljára, amikor eltört a kedvenc babája. De most nem fordultam vissza. Tudtam, hogy ha megteszem, akkor újra minden régi lesz: ő manipulál, anya enged neki, én pedig csendben tűrök.
És én nem akartam többé tűrni.
A kocsi motorja felmordult, és ahogy elhagytuk a szőlőültetvényeket, majd a hosszú földutat, úgy éreztem, mintha minden kanyar egy-egy szálat tépne le rólam abból, amit addig családnak hittem.
Rebeka végül halkan megszólalt:
– Sajnálom… annyira sajnálom… mindenért… – de a hangja elhalt, miközben a könnyeit törölgette.
Rátettem a kezem az övére.
– Majd megbeszéljük. Mindent. De most… csak menjünk.
És mentünk. Aznap este egy motelben aludtunk Székesfehérvár határában. Nem volt benne semmi romantikus: kemény matrac, hideg csempe, recsegő neon. De biztonságban voltunk. Vagy legalábbis… távol mindentől.
Akkor értettem meg, hogy nem a birtokot hagyom ott, nem az örökséget, nem a pénzt.
Hanem azt az életet, amit valójában sosem én választottam.
Az első hetek – a csendes széthullás
Elköltöztünk Győrbe. Miért pont oda, nem tudom. Talán mert elég messze volt ahhoz, hogy új életnek tűnjön, és elég közel, hogy ne érezzük úgy: végleg elmenekültünk. Találtam egy albérletet egy régi téglaház tetőterében: alacsony mennyezet, nyikorgó faajtók, de Rebekának tetszett.
Az első hetekben alig beszéltünk. Nem haragból, hanem mert minden szavunk mögött ez lebegett: „Te elhallgattál valamit. Én meg nem láttam semmit.”
Egyik este végre kimondtam:
– Haragszom.
Rebeka rám nézett, de nem ijedten. Inkább… őszintén.
– Tudom. Jogosan.
– De nem azért haragszom, mert eleinte miattam jöttél – folytattam. – Hanem azért, mert nem mondtad el. Mert egyedül akartad megoldani. Mert eljátszottad… hogy minden egyszerű.
Rebeka ekkor hirtelen felé fordult.
– Bence, szégyelltem. Te olyan… tiszta voltál. Olyan egyenes. Én meg bele voltam ragadva egy olyan életbe, ahol a pénz csak arra volt elég, hogy a következő hónapot túléljük. Nem akartam hozzád úgy érkezni, mint egy… szánalomra méltó történet.
– De én azt akartam, hogy velem legyél. Őszintén.
Rebeka lesütötte a szemét.
– Tudom. Csak… féltem, hogy ha elmondok mindent, elüldözlek. És akkor az a kevés, ami köztünk kialakult… elveszik.
A szívem összeszorult.
– A szerelem nem veszik el attól, hogy igazat mondasz.
Akkor először sírt a karjaimban úgy, ahogy még soha: hang nélkül, mélyről, remegve, mintha végre kiengedett volna mindent, amit évekig elfojtott.
És én akkor döntöttem el: meg akarom menteni ezt a kapcsolatot. Bármi áron.
A terápia – újra egymásra találni
Elmentünk párterápiára. Nem szégyellem. Mai napig hálás vagyok érte. Egy idős győri pszichológushoz jártunk, aki olyan bölcsen hallgatott, hogy néha az volt az érzésem, ő már mindent tud, amit mi még csak keresünk.
Egy alkalommal ezt kérdezte tőlünk:
– Miért választották egymást?
Rebeka rám nézett, én meg rá. Végül ő szólalt meg:
– Mert Bence mellett először éreztem azt, hogy nem kell játszanom. Hogy elég vagyok.
A torkom elszorult.
– És én – mondtam – először mellette éreztem, hogy látnak. Nem a birtokot. Nem az örököst. Nem a „jó fiút”. Hanem engem. Csak engem.
Az idős hölgy bólintott.
– Akkor ezt kell újra felépíteni. A valódi találkozást. A valódi jelenlétet.
És így is tettük.
Hónapokba telt, de megtaláltuk egymást újra. Lassan, óvatosan, rengeteg beszélgetéssel, még több sírással, néha veszekedéssel is. Aztán összebújással, közös reggelekkel, új tervekkel.
Egy év múlva már úgy éltünk együtt, mintha a világ került volna vissza a helyére.
Pedig tudtuk: egyszer még szembe kell nézni a múlttal.
A levél
Két év telt el azóta, hogy eljöttünk anyám házából.
Egy tavaszi reggelen a postaládában egy boríték várt. Anyám kézírását azonnal felismertem: szögletes, kemény, ahogy ő maga is.
Rebeka a vállam fölött állt, amikor felbontottam.
A levél három oldalas volt. De a lényeget egyetlen mondatba sűrítette:
„Virág elmondott mindent. Minden apró részletet. Rájöttem, hogy mennyire tévedtem, és mennyire hagytam, hogy a félelem irányítson. Fiam, kérlek… ha van benned bármi, ami még családnak nevezhető, adj egy esélyt újrakezdeni.”
A betűk remegtek a papíron, mintha sírva írta volna.
A levél végén ez állt:
„Ha visszajössz, nem a birtokot kapod vissza. Hanem engem. Az anyádat, aki végre látja, mennyit ártott.”
Eltettem a levelet. Napokig nem szóltam róla.
Végül Rebeka kérdezte meg:
– Vissza akarsz menni?
A kérdés hátba vágott. Mert nem tudtam rá egyből válaszolni.
A visszatérés lehetősége
Végül egy szombati napon autóba ültünk. Nem volt megbeszélve. Nem volt tervezve. Rebeka mellém ült, megfogta a kezem.
– Menjünk – mondta. – Bármi lesz, együtt csináljuk végig.
Az út Mórig hosszú volt, mégis olyan gyorsnak tűnt, mintha valaki átpörgette volna a perceket. A szőlőtőkék között, a poros úton hajtva minden ismerős volt… és mégis olyan idegen.
Anyám a teraszon ült, amikor megérkeztünk. Felállt. Arca beesettebb volt, mint emlékeztem. Virág az ablakból nézett – szinte árnyékként.
Amikor kiszálltunk, anyám lassan elindult felénk.
– Bence… Rebeka… – mondta rekedten. – Nem tudom, érdemlek-e bocsánatot. De szeretném megpróbálni. Ha engeditek.
Nem öleltem meg. Nem csókoltam homlokon. Csak… álltam.
Aztán lassan bólintottam.
– Megpróbálhatjuk – mondtam. – De nem holnap leszünk újra család. Hanem… majd egyszer. Vagy soha. De legalább… tegyünk egy lépést.
Anyám szeme megtelt könnyel.
– Egy lépés is több, mint a semmi – suttogta.
És mi lett Virággal?
A húgom hetekig nem mert beszélni velem. Aztán egy nap, amikor egyedül jöttem a birtokra, a pincében találtam. Szőlőládákon ült, térdét átölelve.
– Benci… – szólított meg halkan, gyermeki hangon. – Nagyon elrontottam, ugye?
A „Benci” az a név volt, ahogy gyerekkorunkban hívott. Ettől összeszorult a mellkasom.
– Igen – feleltem őszintén. – De… meg akarod változtatni?
– Igen – bólintott. – Utálom magam azért, amit tettem.
– Akkor kezdjük innen – mondtam.
Nem lettünk legjobb barátok. Nem lett minden mágikusan jóvá. De valami elkezdődött. Egy lassú, bizonytalan közeledés.
A végső döntés
A birtokot nem kértem vissza. Nem akartam többé egy olyan élet része lenni, ami ennyi fájdalmat okozott. Virág vezette tovább. Jobban, mint vártam volna. Talán a bűntudatból dolgozott, talán a bizonyításvágyból – mindegy is.
Mi Rebekával Győrben maradtunk.
Két évvel később vettünk egy kis házat a város szélén. Nem nagyot. Nem fényűzőt. De olyat, amiben minden döntés a miénk volt.
Egyik este, amikor a kertben ültem, Rebeka odahajolt hozzám, és azt kérdezte:
– Bence… megbántad valaha?
Ránéztem. A hajába belekapott a szél, a szeme olyan volt, mint amikor először találkoztunk: kíváncsi és félénk egyszerre.
– Nem – feleltem. – Egy percig sem. Mert amit elhagytam… az már régen nem volt az enyém. De amit kaptam… az te vagy. És ezerszer választanálak újra.
Rebeka mosolya volt akkor a legőszintébb dolog, amit valaha láttam.
És abban a pillanatban rájöttem:
A család nem mindig az, amibe beleszületünk.
Hanem az, amit választunk.
És azok, akik választanak minket.
Utóirat
Azóta is tartjuk a kapcsolatot anyámmal. Lassan, óvatosan épül vissza valami. Virággal ritkábban beszélek, de amikor igen, már nincs benne a régi keserűség.
A múlt nem múlt el. De már nem uralkodik rajtunk.
Mi pedig Rebekával végül azt az életet kaptuk, amit mindketten szerettünk volna:
nem tökéleteset, de igazat.
Nem fényűzőt, de boldogat.
Nem örököltet, hanem közösen felépítettet.
És ha újra ott állnék abban a mórkörnyéki konyhában, a forró lábossal fenyegetve?
Most már tudom:
Ismét őt választanám.
Minden alkalommal.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
