Engem Kovács Erzsébetnek hívnak, hatvanéves vagyok, és ha van valami, amire büszke lehetek az életemben, az a kis hátsó kertem. Olyan „zöld ujjam” van, hogy néha a szomszédok viccelődnek: „Bözsi néni, magának még a szögön is kinőne a paradicsom.” És tényleg – minden, amit elültetek, hamarosan virágba borul és termést hoz.
A kert számomra nem csak föld és növények halmaza volt. Ez az én menedékem, a békesség szigete, ahol reggelente a kávémmal a kezemben állva gyönyörködtem a paprikákban, uborkákban, eprekben és a gyönyörű barackfában.
Az életem azonban nem volt mindig ilyen idilli. Tizenkét évvel ezelőtt elvesztettem a férjemet, Imrét, és utána sokáig úgy éreztem, semmi nem tart meg a földön. De a lányom, Andrea és a férje, Tamás befogadtak magukhoz, miután a régi házamat eladtuk. Hálás voltam nekik – ők dolgoznak reggeltől estig, én pedig vigyázok a három unokámra, hazaviszem őket az iskolából, főzök, mosok, intézem a ház körüli dolgokat.
Egy idő után azonban Andrea észrevette, hogy hiányzik valami az életemből.
– Anyu – mondta egy délután –, miért nem ültetsz a szomszéd üres telekre? Úgyis csak gaz nő rajta. És neked hiányzik a kertészkedés, látom rajtad.
A szemem felcsillant. „Tényleg megengednétek?” – kérdeztem.
Tamás mosolyogva bólintott. „Persze. Neked is jó lenne, és mindannyian ehetnénk a friss zöldségekből.”
Így született meg az én kis „mini mennyországom”. A telek hamarosan tele lett paradicsompalántákkal, uborkával, borsóval, salátával, sőt, még barackfát is ültettünk. A gyerekek mindig ott sertepertéltek körülöttem, segítettek locsolni, és persze falatoztak is.
Emlékszem, egy júniusi délután a legkisebb unokám, Panni, odarohant hozzám:
– Mama! Mama! Süssünk epertortát! – ugrált, két copfja úgy pattogott, mint két kis rugó.
– Hát, nem tudom… – húztam az időt. – Megvannak a házi feladataid?
Panni arcáról eltűnt a mosoly, de aztán újra felragyogott. – Most azonnal megcsinálom!
– Rendben, de csak akkor, ha utána segítesz a bogyókat leszedni – kacsintottam.
Így teltek a napok, mígnem furcsa dolgokra lettem figyelmes.
Először csak apróság volt: egy-egy uborka eltűnt, paprika hiányzott. Azt hittem, biztos én szedtem le és felejtettem el. De aztán eljött az a bizonyos nap…
2. rész
„A nagy barack-rablás”
Ott álltam a barackfa előtt, és a szívem megszakadt. Egyetlen szem gyümölcs sem maradt rajta. Mind eltűnt.
– Andrea! – kiáltottam kétségbeesetten. – Te szedted le a barackokat?
A lányom kijött a házból, értetlen arccal. – Nem, anyu. Én biztosan nem. Miért?
– Mert mind hiányzik! – mutattam a fára. – Egyetlen darab sincs rajta.
Andrea hitetlenkedve nézett rám. – Lehet, hogy Tamás vagy a gyerekek?
– Már megkérdeztem. Senki sem nyúlt hozzájuk.
– Akkor… talán állatok? – tűnődött. – Mókusok, madarak?
– Ugyan már! – csóváltam a fejem. – Mókusok nem szedik le mind egy szálig. Ez valaki ember volt.
Andrea arca elsötétült. – Akkor azt hiszed, lop valaki?
– Igen. Biztos vagyok benne.
Attól a naptól kezdve sokkal éberebben figyeltem. És hamarosan beigazolódott a gyanúm. Egy reggel, mikor kimentem a kertbe, a látványtól majdnem elsírtam magam. Az érett paradicsomok, paprikák, uborkák – mind eltűntek. Csak a zöld, éretlen darabok maradtak.
– Andrea! – kiáltottam kétségbeesve.
Ő pizsamában rohant ki. – Mi történt, anyu?
– Nézd meg! – mutattam a pusztulásra. – Valaki mindent elvitt!
Andrea arca elfehéredett. – Ez borzalmas… Valaki tényleg a kertünket fosztogatja.
Aznap este Tamás kamerákat szerelt fel a telek köré. Úgy éreztem magam, mintha saját kis nyomozásunk indult volna.
Másnap reggel izgatottan ültünk a laptop előtt, hogy megnézzük a felvételeket. Amikor megláttam, kit rögzített a kamera, egyszerűen elakadt a szavam.
Ott volt tisztán, éjszaka, a szomszédunk – a nemrég beköltözött özvegyasszony, Nagy Ilona – lopakodott a kertben, zsákot cipelve, és szedte a zöldségeket, gyümölcsöket.
Andrea elsápadt. – Ez nem lehet igaz… Ilona? Aki két házzal arrébb lakik?
Csak bólintani tudtam, annyira dühös voltam.
– Elmenjek hozzá és megmondjam neki a magunkét? – fakadt ki Tamás, már állva.
HirdetésFelemeltem a kezem. – Nem. Van egy jobb ötletem.
– Mit tervezel, anyu? – kérdezte Andrea óvatosan.
A szememben különös csillogás villant. – Csak egy kis vacsorát kell főznöm.
3. rész
„A szomszéd lecke”
Másnap délután összekészítettem egy kosár finomságot: szalonnás zöldbabfőzeléket és almás pitét. Átsétáltam Ilona házához, bekopogtam. Az ajtót a fia nyitotta ki, zavartan nézve rám.
– Szia, Peti – mosolyogtam kedvesen. – Itthon van anyukád?
– Anya! – kiáltotta hátra. – A szomszéd néni keres!
Ilona lépett ki, és amikor meglátott, elsápadt.
– Bözsi? Hát te?
Szélesen mosolyogva emeltem meg a kosarat. – Hoztam egy kis vacsorát. Gondoltam, biztosan megéheztél, ha már ennyit jársz a kertemben…
Ilona arca pirosról fehérre váltott, majd dadogni kezdett: – Én… én nem tudom, miről beszélsz.
– Ugyan, ne szégyelld – válaszoltam mézesmázosan. – Tudom, hogy előszeretettel szedegetsz a terméseimből. Ez itt mind abból készült. Tessék!
Az ajtót becsapta előttem, de én nem álltam meg itt.
Másnap átmentem a szomszédasszonyhoz, Szabó Margithoz.
– Margitka, aggódom Ilonáért – sóhajtottam. – Képzeld, rajtakaptam, hogy a kertünkből lopkod éjszaka. Biztosan nehéz helyzetben lehet.
Margit keze a mellére csapódott. – Te jó ég! Szegény…
– Arra gondoltam – folytattam komolyan –, hogy talán segíthetnénk neki. Vigyünk neki vacsorát, süteményt. Hadd lássa, hogy nem kell lopnia.
Margit rögtön bólintott. – Természetesen. Én főzök egy nagy fazék lecsót. És szólok a többi asszonynak is.
Estére az egész utca tudta a dolgot. Három napon át Ilona ajtaja előtt folyamatosan álltak az emberek kosarakkal. Én pedig a függöny mögül kuncogva figyeltem.
Végül Ilona férje, Béla állított be hozzám, elszégyellve magát. – Erzsi néni, nagyon sajnáljuk… mit tehetünk, hogy jóvá tegyük?
Csak ennyit mondtam: – Jöjjenek át segíteni a kertben.
És így is lett. Ilona és Béla napokon át gyomláltak, kötöztek, locsoltak az én irányításom alatt. A szemükön láttam, hogy szégyellik magukat, de én elégedett voltam.
– Látod, Ilona – mosolyogtam –, sokkal édesebb íze van a termésnek, ha saját kezeddel dolgozol meg érte.
Ilona bólintott, bár szinte csikorgatta a fogát. Végül azonban eljutott odáig, hogy a saját kertjében is ültetni kezdett.
És tudjátok mit? A végén mindketten tanultunk valamit. Ő azt, hogy nem érdemes lopni, én pedig azt, hogy a legjobb bosszú néha a kedvesség – de persze egy kis csavarral.
