– A vakság árnyékában
A nevem Gergő. Valaha a világ legapróbb részleteit is észrevettem: a Balaton hullámainak apró fodrait, a fák leveleinek rezdülését, ahogy a szél belekapott, vagy egy kislány mosolyát, aki épp fagyit nyalt a parkban. Mindez azonban egyetlen pillanat alatt tűnt el az életemből.
Egy baleset. Egy féktelenül száguldó autó, amely egy kora őszi estén sodort el, miközben hazafelé tartottam. Mire a kórházban magamhoz tértem, már nem láttam semmit. Az orvosok csak széttárták a kezüket.– Sajnálom, Gergő – mondta a sebész, Dr. Kiss. – A szemed idegei végleg sérültek. Nincs rá gyógymód.
Az életem kettészakadt: volt egy „előtte” és lett egy „utána”. A színek, fények, formák eltűntek, maradt a sötétség. A depresszió olyan gyorsan tört rám, hogy sokszor felkelni sem akartam. Nem volt semmi, amiért érdemesnek látszott volna küzdeni.
Aztán találkoztam vele. Réka volt a neve. Egy önkéntes csoportban dolgozott, amely vakoknak segített eligazodni a mindennapokban. Ő vezetett át először egy forgalmas zebrán, és közben nevetve mesélte, hogyan esett el gyerekkorában a rollerével. Olyan természetesen beszélt, mintha a vakságom nem is létezett volna.
Az illata friss virágokra emlékeztetett, a hangja pedig olyan volt, mintha maga a remény szólt volna belőle. Esténként hosszasan beszélgettünk telefonon. Mesélt nekem filmekről, amelyeket nem láthattam, de ő úgy írta le őket, hogy szinte magam előtt láttam a jeleneteket.
Egyszer megkérdeztem tőle:– Nem zavar, hogy én… sosem fogom látni, milyen vagy?Ő csendben maradt pár másodpercig, majd halkan válaszolt:– A lényeg úgyis az, amit belül hordozunk, nem? Nekem nem kell, hogy láss, elég, ha érzel.
És akkor először, hosszú idő után, elmosolyodtam.
Évek teltek el. A kapcsolatunk lassan mélyült, barátságból szerelem lett, szerelemből eljegyzés. A család és a barátok is elfogadták. Csak én hordtam magamban egy titkos félelmet: mi van, ha egyszer mégis visszakapom a látásomat? Mi lesz, ha olyannak látom meg őt, amilyennek nem képzeltem?
🥂 RÉSZ 2. – Az esküvő napja
Eljött a nap. 2025 nyarán, egy balatoni kertben álltam az oltár előtt. A napfény aranyba öltöztette a rózsákkal díszített ívet, a vendégek zsongása halk morajként ölelte körbe a teret. A kezem remegett, amikor Réka ujjai az enyémhez értek.
– Nyugodj meg – súgta mosolyogva. – Minden rendben lesz.
Nem tudtam, milyen a haja, milyen színű a szeme, vagy milyen a mosolya. De ismertem a nevetését, az illatát, az érintését. Ez volt a világom.
A pap szavai lassan zengtek a fülemben:– Ígéred-e, hogy hűséges társa leszel jóban és rosszban, egészségben és betegségben, amíg a halál el nem választ?
HirdetésÉs abban a pillanatban a lehetetlen történt. Valami villant a szememben. Először csak egy homályos fény, aztán színek, körvonalak. Megdermedtem, a kezem megszorult Rékáén.
– Mi van, Gergő? – kérdezte aggódva.
A vendégek felől halk moraj hallatszott, de én alig vettem észre. A körvonalak élesedtek. Láttam a zöld fákat, a fehér székeket, az emberek arcát. És végül… megláttam őt.
Először életemben láttam a menyasszonyomat.
Elakadt a lélegzetem. Nem az a „tökéletes” arc volt, amit képzeletben évekig megrajzoltam. Réka bőrét mély hegek borították, régi égési sérülések nyomai. Az arca torz volt, de a szeme… a szeme ragyogott.
– Te?… – suttogtam alig hallhatóan.
Réka szeme könnyekkel telt meg. Egy pillanatra elengedte a kezem, és hátrált egy lépést.– Megértem… ha nem tudsz így szeretni – mondta halkan, remegő hangon. – Én elfogadtam, hogy te vak vagy. De ha most látsz, és másnak képzeltél…
A vendégek dermedten néztek, néma feszültség ült a levegőben.
🥂 RÉSZ 3. – Az igazi szépség
Könnyek csordultak végig az arcomon. Előreléptem, és erősen megragadtam a kezét.– Réka… amikor vak voltam, te szerettél. Úgy fogadtál el, ahogy voltam: törötten, a világ nélkül. Most rajtam a sor.
A hangom remegett, de tisztán hallotta mindenki.– A szépséged nem az arcodon van, hanem abban, ahogy szeretsz, ahogy éltetsz engem. Én most először látlak… de igazából mindig is láttalak. Belül.
A násznép felzokogott, mintha egyszerre könnyebbültek volna meg. Réka könnyei végiggördültek az arcán, de ezúttal mosoly kísérte őket. A pap is elérzékenyült, alig tudta folytatni a szertartást.
Amikor kimondtuk az „igent”, már nem láttam a sebeket. Csak a nőt láttam, aki új életet adott nekem. A feleségemet.
Az emberek tapsoltak, a madarak mintha hangosabban énekeltek volna, és a nap is fényesebben ragyogott. Én pedig tudtam: az igazi szépség sosem a tükörben van. Az igazi szépség a szívben lakozik.
