február 18-án nagyon „furcsán” éreztem magamat, már reggel 6 órakor. A szemeim majd ki akartak esni, szinte kigúvadtak és zsongott a fejem, folyamatosan hallottam, ahogy folyik a vér az ereimben. 10 óra körül vettem be egy fájdalomcsillapítót, mert addigra már a tarkóm is fájt. Haza mentem, lepihentem. Vérnyomásom jó volt, azonban a pulzusszámom elég magas 105 volt. A gyógyszer javított rajtam, de délutánra levitettem magamat az ügyeletre. Biztos, ami biztos alapon. Ügyelet 16 órától van, így a már ott lévő ügyeletes orvos (15.45-kor) felküldött a közeli korházba, a belgyógyászatra. Ott nem sokat vártunk (10 percet) és jött az ügyeletes. Kérdezte, mi a panasz. Elmondtam. Megmérte a vérnyomásomat: 140 volt. Legyintett. Ez jó, nem magas. Mondtam: de nagyon fáj a fejem. Hát nagy nehezen adott egy eseti vérnyomás csökkentőt és írt egy másikat, amit 18 óra körül vegyek be. Kiváltottuk a gyógyszert, hazamentünk. Bevettem az írt gyógyszert. Nagyjából jobban lettem, de nem jól. Az éjszaka eltelt.
2. nap reggel férjem elment, én otthon maradtam a nem egészen 7 éves lányommal. Nem voltam túl jól. Délben felhívtam, jöjjön haza, vigyen el az ügyeletre, mert már zsibbadnak a végtagjaim és az orrom, szám. Rögtön a helyi korházba vitt. Ott leültünk a nővérpulttal szemben, ahol állt két nővér, beszélgettek. Férjem odament és szólt, hogy hívjanak orvost. Mondják: rendben. De nem tettek semmit. Újra szólt nekik, akik felháborodottan mondták: ha ilyen rosszul van a felesége, minek hozta be saját autóval. Szóltak az orvosnak, és közben bevittek egy vizsgáló szobába, ahol szinte letépték rólam a ruhát, hogy EKG-t csinálnak. Mire az orvos megjött, el is készült. Tökéletes volt. Addigra azonban annyira fájt a fejem, hogy nem tudtam tartani a fejemet, sem letenni, mert ha ráfeküdtem még rosszabb volt.
Orvos mondta: minden rendben. El kezdett kérdezgetni mi hogy történt. Elmondtam neki. Úgy ült ott, mint ahogy a filmekben a nagy pszichológusok szoktak. Én meg feszengtem, mert nem találtam a megfelelő szavakat. Ja igen. Ez alatt a férjemet kiküldte, hogy velem akar csak beszélni. Ezeket kérdezte: „baj van otthon, feszült, a férjével milyen a viszonya” Ilyeneket mondott: „szóval zsibbadt … szóval megijedt…. szóval sírt is…” Bocsánat, de ki nem ijed meg ilyen helyzetben?????
Kiment a férjemhez és közölte, hogy a felesége pánik beteg. Természetesen kiakadt a párom, mondta, hogy nem pánik beteg, hanem két napja fáj a feje. Mondta orvos, hogy bent fog megfigyelésre. Egyikünk sem ment bele.
Kaptam egy bogyót, ami kiderült, hogy depressziós betegeknek van. Eltelt negyed óra (még mindig a vizsgálóban voltunk) és – bocsánat - , de hánytam. Abban a pillanatban infúzióért szaladtak, hogy biztos elkaptam a hányás-hasmenéses betegséget, ami akkor volt járvány.
Saját felelősségre hazamentünk.
A papíromon az áll: pánikbeteg!!!!
3. nap otthon voltam, magam sem tudom milyen állapotban, szüleim felügyeletében. Állítólag kommunikáltam, ettem-ittam, de rengeteget aludtam.
4. nap: látott a 3. orvos. Visszagondolva ezen a napon történt velem meg a baj, itt forrták ki magukat a tünetek. Félrebeszéltem, és nem tudtam az egyik lábamra állni. Kijött az orvos (a harmadik), megnézte a szememet, reflexeket. Mivel a tarkómnál fájt, izomlazítót kaptam. Ő is a helyi korházba akart utalni megfigyelésre. Nem mentünk be. Itt a helyi korházban a röntgengépen kívül semmi nincs.
5. nap: Hasonlóan telt,, mint a 3-4-5. napok. Azonban mire férjem hazajött és szüleim elmentek, már nem válaszoltam a kérdésekre, üveges volt a tekintetem, nem tudtam magamról. Kihívták az ügyeletet a 4. orvossal: hát beutalom a helyi korházba, megfigyelésre. Ennyi elég volt!!!! Ő sem tudta, mi a bajom. A férjem odaállt az ügyeletes elé: Nem! Olyan helyre vigyenek, ahol legalább CT van,, hisz a feje fáj! A válasz: hát jó, akkor beutalom a megyei korházba. Hívott mentőt. Este 10kor kaptam infúziót, csináltak CT vizsgálatot.
Ott azonnal tudták, mi a bajom! Stroke volt.
Az ottani főorvos azt mondta a férjemnek: „Szerencséje van a feleségének, hogy ilyen gyorsan ide került!” Mikor kimondta, hogy négy orvos látott, és 5. napja megy a huza-vona, senki sem tudta mi bajom, szó szerint leült.
A bajom: agyvérzés (stroke) és mivel több mint 24 óra eltelt a stroke megtörténte után és nem kaptam kezelést, így kialakult egy agyi trombózis is. 36 éves vagyok!
Ha nem is pénteken az első orvos után, de legalább szombaton tovább megyünk (pánikbeteg diagnózis után) magunktól, talán olcsóbban megúszom ezt az egészet. Lehet, hogy nekünk kellett volna megoldást keresnünk, nem várni? Valószínű. De akkor ez nem így alakult.
Szándékosan nem írtam kórház neveket, orvos neveket! Nem tettünk feljelentést senki ellen sem, mivel egyenlőre úgy néz ki, hogy nincs külsőleg látható visszamaradt tünetem ebből, és ők is emberek, tévedhetnek. Na de négyen????
Én tudom, aláírom, hogy rossz a helyzet, nincsenek meg a feltételek, kevés a fizetés…. stb. De ők ezt tanulták, nem? Ezért van az a két betű a nevük előtt. Kire mutogassak: az oktatásra? a kormányra? a felelősség nélküli munkavégzésre? Nem tudom.
fotó:illusztráció
