Bájos volt, mosolygós és minden mozdulatában ott bujkált valami finom, ösztönös elegancia. Sosem tűnt úgy, mintha szerepet játszana – talán ezért is szerette meg egy egész ország, mikor a televízió még csodaszámba ment, és a képernyőn felbukkanó arcok hirtelen a családtagok közé emelkedtek. Tamási Eszter ilyen volt: belépett egy szobába – akár csak a tekintetével, akár a hangjával – és az embernek valahogy egy kicsivel szebb lett tőle a napja.
Mezőtúron született, 1938 egy augusztusi napján, ami nekünk már ma történelem, de számára az első lélegzetvétel volt abban az életben, amelyet aztán annyian figyeltek majd. Már gyermekként is színésznő szeretett volna lenni. Nem volt ez más, mint egy kislány álma, aki a tükör előtt próbálta a különböző arckifejezéseket, és aki szívében biztosan tudta: egyszer színpadon áll majd. Tizenhét évesen került Budapestre, és amikor belépett Rózsahegyi Kálmán színiiskolájának kapuján, olyan természetességgel mozgott ott, mintha az egész hely rá várt volna.
Az 1956-os Dollárpapa forgatásán statisztaként tűnt fel – fiatal, lelkes, csillogó szemű lány. Ám a sorsnak más terve volt. A Magyar Televízió éppen abban az időben kereste az első bemondóit, azokat az arcokat, akik képviselhetik a vadonatúj médiumot. Valaki egyszer csak meglátta Eszter képmását, egy egyszerű portréfotót, és azt mondta: „Ő kell. Ebben a tekintetben van valami.” Így történt meg a csoda. Néhány nap alatt az addig színpadra vágyó lányból a magyar televíziózás egyik alapköve lett.
Tizenkilenc éves volt, amikor először belépett a tévészékház forgatagába. Az az épület akkoriban egyszerre volt laboratórium, műhely és varázsvár, tele fiatal tehetségekkel, kíváncsi tekintetekkel, kísérletező kedvű szakemberekkel. Eszter hamar otthonosan mozgott közöttük. Esténként milliók figyelték, ahogy felolvasta a műsort: „A zenés vígjátékot nézhetjük meg húsz órától, majd a Híradó harmadik kiadásával zárunk…” – és amikor mosolygott, az embernek valóban olyan érzése támadt, mintha személyesen neki mondta volna.
A bemondók akkoriban nem csupán a hírek hangjai voltak. Ők voltak a televízió lelkei. Nem álltak mögöttük csapatnyi stylist, fodrász, sminkes – legtöbbször maguk készítették elő a ruháikat, frizurájukat, és Eszter ebben is különleges volt. Sok kollégája mesélte: két bejelentkezés között is elővette a kis ollóját, megnyálazta a mutatóujját, kisimította a hajtincseit, és ha valami nem tetszett neki, egyszerűen levágta. A ruháit is maga varrta – finoman, aprólékosan, mintha a lelke egy darabját öltené minden öltésbe.
Emberek milliói rajongtak érte, és sokan szerelmesek is voltak belé. Volt azonban valaki, aki meghódította a szívét – vagy talán jobban mondva, akinek ő engedte, hogy közel lépjen hozzá. Ortutay Gyula, a nagyhatalmú politikus, aki Eszternél 28 évvel idősebb volt. Kapcsolatukat a politika világában fojtott hangon emlegették, tiltott szerelem volt, titkokra épülő, mégis valós érzésekkel teli. Ortutay később emlékirataiban is megírta, milyen fontos volt számára ez a fiatal, tiszta tekintetű nő. A viszony azonban nem fejlődhetett tovább: az ország akkori vezetése nem nézte jó szemmel, és Eszter nem akarta, hogy az életét árnyékok közé száműzzék. Büszke nő volt. Nyíltságra vágyott. Felvállalható szerelemre.
És meg is kapta. Amikor megismerte Laubál Lászlót, megtalálta azt a férfit, akivel biztonságot építhetett. 1965-ben megszületett kislánya, Krisztina, akitől az élete új értelmet kapott. Sokan mesélték róla, hogy amikor a stúdió fényei kigyulladtak, és ő belenézett a kamerába, valójában mindig a gyermekét látta maga előtt. „Úgy nézz a nézőkre, mint a saját gyerekedre” – mondta egyszer egy régi mestere. És Eszter ezt szó szerint értette.
Évtizedeken át volt a magyar televíziózás megkerülhetetlen alakja. Ő vezette az Önök kérték című kívánságműsort is, amely sok családnak jelentett igazi ünnepi programot. Mindeközben alig bakizott. Különleges képessége volt: úgy tudott beszélni, hogy közben szinte lebegett a mondatok fölött. Volt benne valami megmagyarázhatatlan finomság – azt mondták róla, mintha a levegő is fellélegezne körülötte.
Kevesen tudják, hogy az MTV a hatvanas–hetvenes években külön retorikai tréningeket tartott a bemondóknak: artikulációs gyakorlatok, levegővétel, szövegértelmezés, összpontosítás. Eszter ezekben mindig éltanuló volt. A kollégái szerint külön füzetben összegyűjtötte a legszebb magyar szavakat, és néha mielőtt belépett volna az adásba, magában elmondott pár sort – nem kötelező jelleggel, csak hogy „érezze a magyar nyelv ízét a szája szélén”.
HirdetésRendkívül rendszerető ember volt. Bay Éva mesélte: Eszter még január elsején is lemosatta az autóját, mert úgy gondolta, tisztasággal kell kezdeni az évet. A tévé folyosóin pedig elegánsan vonult, mégsem volt benne egy szemernyi fennhéjázás sem. Mindenkinek köszönt, még annak is, akit nem ismert. „De mit szólnának, ha én nem köszönnék?” – mondta egyszer mosolyogva.
A sors azonban igazságtalanul kemény fordulatot tartogatott számára. 1990-ben derült ki, hogy agydaganata van. Egy olyan helyen, ahol a műtét szinte lehetetlennek tűnt. Mégis vállalta. Bízott abban, hogy a test, amely addig évtizedeken át szolgálta őt, most is kitart. De az operáció nem hozta meg a reményt. Eszter pedig – aki egész életében tartotta a tartását – ekkor is méltósággal viselte a küzdelmet.
A kollégái úgy emlegetik, hogy az utolsó napokban már megérezte, mi közeleg. Egy barátnője látogatta meg december 15-én, és ő csendesen csak annyit mondott: „Hamarosan elmegyek.” Másnap valóban elszenderedett. Mintha csak elhatározta volna: nem akar több fájdalmat, nem akar több búcsút – egyszerűen elindult arra a hosszú útra, amelyet mindannyian megteszünk egyszer, de amelyet ő valahogy még ott, a kórterem csendjében is elegánsan, szelíden lépett meg.
Az ország megrendült. A nagy tévébemondó-generáció egyik legfényesebb csillaga hunyt el ekkor, 53 évesen, fájdalmasan korán. A nappalikban, ahol annyi évig mosolygott ránk, hirtelen nagyobb lett a csend.
De Tamási Eszter nem tűnt el. Itten maradt a képernyők emlékén, a hangján, amelyet sokan a mai napig felidéznek, ha meglátnak egy régi műsorvezetői széket vagy hallják a bemondók régi zenéjét. Megmaradt az ország kollektív emlékezetében, mint egy nő, aki mindig a legszebbet akarta adni. Aki képes volt úgy fordulni a néző felé, hogy az ember azt érezze: számít, hogy ott ül a készülék előtt. Számít, hogy figyel rá.
És talán ez volt Eszter legnagyobb titka: tudta, hogy a televízió nem csupán technika, hanem kapcsolat. Híd két ember között. Ő pedig ezt a hidat úgy építette, hogy közben nemcsak a képernyőn volt jelen, hanem azok szívében is, akik minden este vele zárták a napjukat.
