A thaiföldi tigrisanya titokzatos ajándéka – magyar család különös története
A thai–burmai határ közelében, egy hegyek közé szorult kis faluban élt évek óta egy magyar család. Balogh András, a negyvenes éveiben járó erdőmérnök, felesége, Éva, aki a helyi iskola nyelvtanáraként dolgozott, és tízéves fiuk, Márk.András egy természetvédelmi program miatt került Thaiföldre, ahol a helyiek a még megmaradt tigrisállomány védelméért küzdöttek.
Egy kora reggelen azonban olyan történt, amire senki sem számított.
A család kutyája, egy öreg magyar vizsla, Csibész, vadul ugatott az udvar kapujánál. András kinyitotta a faajtót, és megdermedt: az erdőből egy nőstény tigris lépett elő, oldalán két apró, botladozó kölyökkel.
– Édes Istenem… – szaladt ki András száján. – Ez most komoly?
Éva a verandára lépett, kezében konyharuhával.
– András, zárd be azonnal a kaput! – kiáltotta rémülten. – Az a tigris bejön a házhoz!
De az állat nem mutatott agressziót. Fáradt volt, szinte összeroskadt a kölykök mellett. Szemeiben nem vad düh, hanem kimerültség és kétségbeesés tükröződött. A két apróság nyüszítve próbált odabújni hozzá, de a nőstény lassan hátralépett, s mintha csak tudatos döntést hozna, a kölyköket az emberek felé terelte.
– Anya… – szólalt meg Márk halkan, az anyja mögül. – Lehet, hogy segítséget kér tőlünk?
Éva hitetlenkedve nézett a férjére.
– Ugyan már, fiam, egy vadállat nem kér segítséget! Ez csapda, András!
Ám a nőstény tigris egy halk, rekedt morgást hallatott, majd megfordult, és eltűnt a dzsungel sűrűjében. A két apró kölyök pedig ott maradt az udvar előtt, bizonytalanul pislogva az emberekre.
András közelebb lépett, óvatosan, mintha aknára lépne.
– Nézd csak őket… soványak, gyengék. Az anyjuknak biztosan nincs már teje – mondta, és a hangja meglepően lágy volt. – Ha itt hagyjuk őket, nem élik túl.
Márk szeme felcsillant.
– Apa, vigyük be őket! Csibész is tud majd vigyázni rájuk!
Éva tiltakozni akart, de a férfi lehajolt, és óvatosan felemelte a nyöszörgő kölyköket. Az apró testek remegtek, de nem tiltakoztak.
– Gyere, fiam, segíts! – szólt András. – Anyád majd hoz nekik tejet, de előbb… előbb találnunk kell valakit, aki képes szoptatni őket.
– Szoptatni? – kérdezte Márk tágra nyílt szemekkel. – Mint a kutyák kölykeit?
– Pontosan – bólintott András. – Van egy kollégám a faluban, Kerekes Laci, akinek a kutyája most fialt. Megpróbálhatjuk.
Éva sóhajtott, de már nem tiltakozott. A látvány, ahogy a két apró tigriskölyök reszketve kapaszkodott a férje karjába, őt is meggyőzte.
– Rendben – mondta halkan. – De ha ebből baj lesz, András, az a te felelősséged!
A két kicsi tigris még aznap délután bekerült a falu közepén álló egyszerű faházba, ahol Kerekes Laci épp a kutyáját, a frissen ellőtt Boglárkát etette. A nagytestű thai keverék szuka öt kiskutyát hozott a világra, és fáradtan feküdt a sarokban, de mikor meglátta a két idegen kölyköt, nem morgott, csak szimatolni kezdett.
– Laci, nézd meg, kérlek… – András hangja szinte könyörgő volt. – Ezeket a kölyköket az anyjuk szó szerint idehozta hozzánk. Ha nem segítünk, elpusztulnak.
Laci a fejét csóválta.
– Te aztán mindig belekeveredsz valami őrültségbe, András. – Aztán elmosolyodott. – De rendben van. Boglárka szíve nagy, hátha elfogadja őket.
András letette a két apróságot a szőnyegre. A kicsik ügyetlenül botladoztak, majd ösztönösen a kutya hasa felé másztak. Boglárka egy pillanatig figyelte őket, majd nyalogatni kezdte a bundájukat. Néhány perc múlva a két tigris már szopott, mintha mindig is ide tartoztak volna.
– Hát ez… ez hihetetlen – súgta Éva, aki közben megérkezett Márkkal.
Márk térdre rogyott, és tágra nyílt szemmel nézte a jelenetet.
– Anya, nézd! Mintha a saját kölykei lennének! – lelkendezett.
Laci bólintott.
– A természet néha nagyobb szívet ad az állatoknak, mint nekünk, embereknek.
Az elkövetkező hetekben a faluban mindenki erről beszélt. Az asszonyok a piacon suttogva adták tovább a hírt:
– Hallottad? A magyaroknál két kis tigris nő a kutya mellett! –– Biztos baj lesz még ebből! –– Vagy épp áldás. Ki tudja?
A gyerekek kíváncsian lestek be András udvarára, ahol a kiskutyák és a két tigris együtt botladozott a fűben. Márk szinte egész nap velük volt, hol fadarabokat gurított nekik, hol rohangált velük a kertben.
– Gyertek, kis csíkosaim! – hívta őket nevetve. – Gyorsabban! Nézd, apa, milyen erősek már!
András büszkén nézte, de mindig ott volt benne az aggodalom. Egy este leült a verandán, s miközben Éva a szúnyoghálót igazította, halkan megszólalt:
– Tudod, asszony, ezek nem kutyák. Vadállatok. Most még kicsik, de mi lesz, ha megnőnek?
Éva vállat vont.
– Te hoztad be őket, András. És ha már egyszer az anyjuk ránk bízta őket, nincs más választásunk. Vigyázunk rájuk, amíg lehet.
Márk kihallgatta a beszélgetést, és felháborodva tiltakozott:
– Nem adhatjuk oda őket senkinek! Ők a barátaim! Nekem is családtagok!
Éva megsimogatta a fia fejét.
– Senki nem akarja elvenni őket, kicsim. De értsd meg, hogy ha felnőnek, már nem lesznek játékos kiscicák.
– Akkor is velünk maradnak! – vágta rá dacosan Márk, és átölelte az egyik kistigrist, aki hálásan dorombolva nyomta fejét a fiú mellkasához.
A hónapok múltával a két kis tigris egyre erősebb lett. A bundájuk fényesen csillogott, szemeikben tűz égett, és már nemcsak botladozva játszottak, hanem az ösztöneik is elő-előtörtek. Egyszer Márk izgatottan rohant be a házba:
– Apa! Képzeld, az egyikük elkapott egy egeret az udvaron! Úgy, mint a macskák!
András elkomolyodott.
– Látod, fiam, kezdődik. A természet nem hazudik. Ezek vadászok.
Hirdetés– De hát… az csak egy egér! – védekezett Márk. – A kiskutyák is kergetik a patkányokat.
– Igen, de a tigris nem áll meg az egérnél – válaszolta András komoran. – Előbb-utóbb nagyobbat fog próbálni. És akkor el kell döntenünk, hogyan tovább.
Márk lehajtotta a fejét, de belül egyre erősebben kötődött a két csíkos kölyökhöz.
Két év telt el azóta, hogy a nőstény tigris a magyar család udvarába hozta a kölykeit. A két apróságból azóta erős, gyönyörű fiatal tigrisek lettek. Márk szinte velük nőtt fel: együtt szaladtak a mezőn, együtt aludtak a veranda előtt, s a fiú minden falatját megosztotta velük.
A falu lakói vegyes érzelmekkel figyelték a helyzetet.
– Ez nem játék! – mondogatták gyakran az idősebbek a piacon. – Ha ezek megnőnek, egyszer baj lesz!– De hát a magyar fiú úgy szereti őket, mint a testvéreit… – felelték mások. – Talán megszelídülnek mellette.
András azonban tudta: a természetet nem lehet örökre bezárni. Egy este, amikor a két tigris már a kertben játszott, s az egyikük villámgyorsan rávetette magát egy kóbor disznóra, azonnal döntést hozott.
– Eljött az idő – mondta komoran, mikor Évával a verandán ült. – Nem maradhatnak velünk tovább.
Éva bólintott.
– Tudtam, hogy előbb-utóbb kimondod. De mit mondunk Márknak? Hisz nekik él…
Aznap este, mikor Márk vacsora után kijött a konyhából, András leültette.
– Fiam – kezdte lassan –, beszélnünk kell a barátaidról.
Márk azonnal megérezte, miről van szó.
– Nem! – vágta rá dacosan. – Nem adom őket senkinek!
– Értsd meg, fiam – magyarázta András türelmesen. – Ők tigrisek. Vadállatok. Most még hallgatnak rád, de egy év múlva már veszélyesek lesznek mindenkire, rád is.
– Nekem soha nem ártanának! – sírt fel Márk. – Engem megmentőjüknek tartanak, mindig hozzám bújnak, amikor félnek!
Éva megsimogatta a fia fejét.
– Tudjuk, kicsim. De ha szereted őket, el kell engedned. A szabadság az ő otthonuk.
Néhány hét múlva megérkezett egy dzsip a közeli nemzeti parkból. A természetvédelmi őrök ketreceket hoztak, amelyekbe óvatosan beterelték a fiatal tigriseket. Márk zokogott, kapaszkodott a rácsba.
– Ne vigyék el őket! Kérem! – könyörgött. – Nem értik, ők a családom!
Az egyik őr lehajolt hozzá.
– Kisfiam, ők itt nem lennének boldogok. A parkban nagy terület vár rájuk, ahol vadászhatnak, és új életet kezdhetnek. Ez a legjobb nekik.
Márk szipogva fordult apjához.
– Apa… igaz, hogy visszajöhetnek még?
András szeme megtelt könnyel.
– Talán sosem jönnek vissza, fiam. De itt – a szívünkben – mindig velünk maradnak.
A dzsip lassan elindult. A két tigris az utolsó pillanatban még hátrafordította fejét, mintha búcsút intene. Márk integetett utánuk, míg a jármű el nem tűnt a porfelhőben.
Hosszú hetekig üresnek tűnt a ház udvara. De Márk idővel megtanulta: a szeretet néha azt jelenti, hogy elengeded azt, akit szeretsz. És ha egy napon Thaiföld erdőiben valahol tigris üvöltés harsant, mindig arra gondolt: „Lehet, hogy az én csíkos testvéreim hangját hallom.”
Évekkel később, amikor turisták érkeztek a nemzeti parkba, gyakran meséltek két különösen szelíd fiatal tigrisről, akik mintha nem félnének az emberektől. A helyiek csak mosolyogtak, és azt mondták:
– Ezek a tigrisek a magyar fiú szívében nevelkedtek.
És Márk mindig büszkén gondolt rájuk, tudva, hogy egy életre összeköti őket egy láthatatlan kötelék: a szeretet, amely átlépett minden határt – fajt, nyelvet, országot.
