A találkozás csendje
A budai hegyek ölelésében, egy tágas, napfényben úszó lakásban csend ringott. A kora délelőtti fény lágyan áradt be a függönyök résein, arany csíkokat húzva a padló világos tölgyfelületére. A nappali sarkában, a puha szőnyeg közepén egy pufók kisfiú ült: Miksa, aki alig múlt egyéves, de már volt valami sajátos nyugalom a mozdulataiban, mintha már értene valamit a világból, amit a felnőttek még csak keresgélnek.
A szőnyegre ekkor kecsesen, kissé bizonytalanul totyogott be egy apró, aranybarna kölyökkutya. A farka vidáman kalimpált, és ahogy meglátta a babát, izgatott, csilingelő kis vakkantást hallatott.
Miksa először csak pislogott, aztán kinyúlt a puha kis test felé, mintha attól tartana, hogy a kölyök eltűnik, ha túl gyorsan ér hozzá. A kutya pedig nagy, barna szemekkel nézett vissza rá, és finoman hozzádörgölte az orrát a kisfiú karjához.
— „Vakka!” — szólt újra a kölyök, mintha ezzel akarná köszönteni.
Miksa ránézett, és a legegyszerűbb, legőszintébb mosoly jelent meg az arcán.
— „Barátok vagyunk.” — mondta ki lassan, kissé esetlenül, de határozottan, ahogy csak egy kisgyerek tudja. A szó, mintha az egész szobát megmelegítette volna.
A kutya pedig mintha megértette volna. Vakkantott még egyet, majd odabújt a kisfiú ölébe. Miksa átfogta a kicsi, puha testet, és óvatosan ringatni kezdte, mintha ő lenne a világ legfontosabb dolga.
A konyhából Miksa édesanyja, Soma Lili figyelte őket. Lili mosolya olyan volt, mint a frissen sült kalácsé: meleg, puha és otthonos. Tudta, hogy ez a pillanat több mint játék. Valami elkezdődött. Valami, amit talán életre szóló lesz.
A lakás tele volt derűs neszekkel: a radiátor halkan ropogott, a kinti fák levelei suttogtak, és a baba halk, gügyögő nevetése időnként megtöltötte a szobát. A kölyökkutya még egyszer vakkantott, majd Miksa mellkasához bújt.
Lili sóhajtott.
— „Úgy látszik, Boglya megtalálta a legjobb barátját.”
A kisfiú erre felkapta a fejét, és büszkén motyogta:
— „Bojja… barát!”
És ezzel elindult valami, amit senki sem tervezett, de mindenki várt — csak nem tudott róla.
A két szív ritmusa
A napok lassan teltek, de minden egyes nap hozott valami újat. Miksa és a kiskutya, Boglya, mintha egy külön, láthatatlan fonállal lettek volna összekötve.
Reggel, amikor Lili betolta a fényben úszó nappaliba a kisfiú járókáját, Boglya már ott ült előtte, farkát csapkodva, mintha azt mondaná:
— „Ébredj már, kezdjük a napot!”
És ahogy Miksa kinyitotta a szemét, máris csilingelni kezdett a kacagása.
De a legvarázslatosabbak az esték voltak.
Minden nap, amikor a nap leszállt a Szabadság-hegy mögött, a lakást mély, barátságos félhomály töltötte meg. Lili gyakran gyertyát gyújtott, és egy meleg, tejszagú békesség terítette be a szobákat.
Egy ilyen estén Miksa a szőnyegen ücsörgött, kezében egy nagy, képes mesekönyvvel, amit természetesen még nem tudott olvasni. Boglya mellé kucorodott, és figyelmesen nézte, ahogy a kisfiú lapozgatja a könyvet.
Miksa egyszer csak rábökött egy rajzolt kiskutyára.
— „Bojja.” — mondta, majd a saját mellkasára mutatott. — „Miksa.”
A kutya oldalra billentette a fejét, majd egy halk nyüszögő kis hangot adott, mintha válaszolna.
— „Barát.” — ismételte Miksa, és a kezét Boglya fejére tette.
A kiskutya halkan, puhán vakkantott egyet, mintha azt mondaná: „Igen, igen. Én is.”
Lili meghatódva figyelte őket a kanapéról. Egyszer csak elcsendesedett a lakás, és Lili úgy érezte, mintha valami réges-régi magyar mese elevenedne meg előtte: a gyermeki tisztaság és az állati hűség összefonódása.
A falon elhelyezett régi fényképek — a nagymamáról, a szülőfaluról, a somogyi lankákról — mind mintha jóváhagyóan figyelnék ezt az új történetet, amely most szövődik, nap mint nap.
A szeretet próbája
Bár a napok szépek voltak, nem mindig könnyűek. Egy borongós novemberi napon Miksa nyugtalan lett. Nem mosolygott úgy, mint máskor, és Lili észrevette, hogy a kisfiú bőre forró.
A baba belázasodott.
HirdetésBoglya rögtön megérezte, valami nincs rendben. A kis kutya egész nap ott maradt Miksa mellett. Ha Lili megpróbálta elvinni enni, Boglya visszaszaladt a baba mellé, mintha az lenne az ő dolga: őrizni, vigyázni, maradni.
Miksa fáradtan forgolódott, időnként keservesen felsírt, de mindig könnyebben megnyugodott, amikor Boglya mellé bújt. Mintha a kis kutya melegsége, lélegzete megnyugtatta volna.
Késő este, amikor már csak a kislámpa pislákolt a szobában, Miksa halkan reszelős hangon megszólalt:
— „Bojja… itt?”
A kutya azonnal odatette a fejét a kisfiú karjára és egy halk, szinte sóhajszerű vakkantást adott. Mintha azt mondaná:
— „Itt vagyok. Nem megyek sehova.”
Lili csak állt az ajtóban, egyik kezében a gyógyszeres üveg, a másikban egy nedves törlőkendő, és egyszerűen nem tudott odalépni. A szíve összeszorult a látványtól.
Hallotta, ahogy a kisfiú újra kimondja a varázsszót:
— „Barát…”
És amikor Lili odament, óvatosan letörölte Miksa homlokáról a verítéket, a kisfiú félálomban még mindig Boglyát simogatta.
Az éjszaka hosszú volt, de reggelre a láz kezdett csillapodni. Amikor Miksa felébredt, első mozdulata az volt, hogy megfogja Boglya fülét.
— „Bojja… jó.” — mondta nevető szemmel.
A kölyökkutya csóválni kezdett, majd egy hangos örömteli vakkantással felborította a kisfiút, aki ettől kacagni kezdett.
És Lili ekkor tudta biztosan:
Ez a barátság több lesz mint gyermeki játék. Ez egy kötelék. Egy történet, ami végigkíséri őket az élet útjain.
EPILÓGUS — A magyar otthon csendje
A nappali ismét fényben fürdött. A város távoli moraja elért ugyan a házig, de belül béke volt. Miksa a szőnyegen ült, Boglya mellette, és az ablakon át látszott a Gellért-hegy, ahogy a reggeli nap fényében lassan ébredezik.
Miksa egyszer csak Boglyához fordult, és mély levegőt véve így szólt:
— „Mindig barátok vagyunk.”
A kutya most nem vakkantott. Csak odabújt. És ez többet mondott minden szónál.
A magyar otthon melegében, a szeretet csendjében a kisfiú és a kölyökkutya története tovább élt. Minden nap, minden pillanat egy új fejezetet írt.
És aki egyszer látta őket együtt, tudta:
Vannak barátságok, amelyek nem emberi szavakkal születnek, hanem egy puha vakkantással és egy gyermeki „barátok vagyunk” vallomással.És ezek a legerősebbek.
