Révész Ilona vagyok, 72 éves. Egykoron háromgyerekes családanya, ma már „csak egy néni” a lakótelepen, akinek a postaládáját rég nem tömte tele családi képeslap.
Amikor elváltam a férjemtől, Tamástól, azt hittem, legalább a gyerekeim megértik majd az okát. De nem így lett. Inkább azt kérdezték:
– Mit tettél, anya? Apa csak jót akart nekünk! – mondta akkor a fiam, Gergő, dühösen az arcomba.
A lányom, Zsófi nem szólt semmit, csak elfordult, és némán sírt. A legkisebb, Lilla akkor még főiskolás volt, de ő is egyre ritkábban hívott fel.
Tamás – a volt férjem – jó nevű ügyvédként dolgozott, kapcsolatai voltak, tekintélye. Miután elváltunk, szinte egyből összeköltözött egy harmincas éveiben járó nővel, Eszterrel. Rövid időn belül össze is házasodtak.
A gyerekeim boldogan posztoltak velük közös képeket a nyaralásról. Törökország, Dubai, Karib-tenger… Én meg csak néztem őket a telefon képernyőjén keresztül, miközben a hűtőm csöpögött, és a bojler alig működött.
Egyszer azt mondta a barátnőm, Marika:
– Ilikém, minek nézed ezeket? Csak gyötöröd magad. Ha nem keresnek, hát ne keresd őket.
De az anya mindig remél.
Aztán… elengedtem. Fogtam magam, 63 évesen, és elmentem Angliába idősgondozónak. Hetekig tanultam az alapokat, majd belevágtam. Két év alatt annyit kerestem, mint itthon tíz alatt. Hazajöttem, felújítottam a lakásomat, vettem új mosógépet, hűtőt, fűtést korszerűsítettem. Először éreztem, hogy újra én irányítom az életem.
Egy napon hívott Marika:
– Ilona! Hallottad? Tamás meghalt. Infarktus. Eszter örökölt mindent.
Leforráztak a szavak. Nem azért, mert sajnáltam. Hanem mert tudtam: most jönnek majd a gyerekeim.
És jöttek.
Zsófi hirtelen megjelent egy zacskó bonbonnal.
– Szia, anya… csak gondoltam, benézek. Hogy vagy? – kérdezte, mintha nem telt volna el öt év anélkül, hogy meglátogatott volna.
– Egész jól, köszönöm. Te?
– Megvagyok. Tudod, sok minden történt mostanában. Megváltozott az életünk.
– Hallottam – bólintottam halkan.
Másnap Gergő csengetett be.
– Szia, anya. Tudom, régen beszéltünk… Csak most… hát… el akartam mondani, hogy sajnálom. A dolgokat.
– Melyik dolgokat, Gergő? – kérdeztem nyugodtan.
Zavartan lehajtotta a fejét.
– Mindent.
A látogatások nem maradtak abba. Ahogy telt az idő, úgy váltak egyre rendszeresebbé. Nem mintha zavart volna – sőt, jól esett egy-egy mosoly, egy tál gyümölcs, egy rövid beszélgetés. De a szándék… az mindig ott bujkált a sorok között.
– Anyu, gondolkodtál már azon, hogy esetleg ne legyél egyedül? – kérdezte Zsófi egy reggel, miközben szilvás buktát tett elém.
– Én nem érzem magam egyedül – mondtam.
– De hát azért nem lenne jobb, ha valamelyikünk… tudod… közelebb lakna hozzád? Akár itt?
– Mármint… beköltöznél?
– Én nem, de Lilla. Tudod, most ment férjhez, és nehéz az albérletárakat kifizetni. És hát… neked sem ártana, ha nem lennél magadra utalva.
Egy pillanatig hallgattam. Majd bólintottam.
– Értem.
Nem mondtam többet, de akkor eldőlt bennem valami.
Pár nappal később valóban Lilla állt az ajtómban. Egy szál virággal és egy kissé zavart mosollyal.
– Szia, mama! – ölelt meg. – Rég voltam itt.
– Ügyes vagy, hogy egyáltalán rátaláltál a házra – feleltem félig tréfásan, félig keserűen.
– Jaj, ne kezdjük így… – sóhajtott. – Csak… sok minden történt. De most szeretnénk közelebb kerülni hozzád. A férjemmel. És... hát ő is mondta, hogy milyen klassz lenne, ha veled lakhatnánk. Te sem lennél egyedül, mi sem fizetnénk albérletet.
– Ez figyelmes ötlet – feleltem. – És ki mondta, hogy ingyen lakhatnátok?
Lilla arca megfagyott.
– Hogy érted?
– Úgy, drágám, hogy ha valaki valahol lakik, akkor fizet. Még ha családtag is. Nem luxusbérleti díjat, csak annyit, amennyiért én is fent tudnám tartani magam. Ezt hívják felnőtt felelősségnek.
– De… mama… te mindig olyan jó szívű voltál…
– És az is maradok. Csak többé nem hagyom, hogy ezt kihasználják.
Aznap este elővettem a fiókból a végrendeletem másolatát. Még néhány éve írtam, amikor hazaértem külföldről. Akkor már tisztán láttam a dolgokat. A lakásom nem a gyerekeimre fog szállni. Azt akarom, hogy halálom után adják el, és az összeg teljes egészében egy magyarországi, beteg gyermekeket támogató alapítványhoz kerüljön.
Másnap Zsófi telefonált.
– Anyu… most mondta Lilla, hogy te pénzt kérnél tőlük, ha hozzád költöznének?
– Igen. A felnőtt élet nem mindig ajándék. Főleg, ha csak akkor jutok valakinek eszébe, amikor már nem kaphat máshonnan semmit.
– Ez igazságtalan!
– Igazságtalan az volt, amikor öt évig még születésnapon sem hívtatok fel.
Zsófi letette.
HirdetésNem sokkal később Gergő jelent meg.
– Anya… te tényleg kizársz minket a végrendeletből?
– Nem. Soha nem voltatok benne.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, hogy amikor évekig egyedül sírtam karácsonykor, miközben ti Eszterrel ünnepeltetek, már akkor eldöntöttem, hogy ha egyszer lesz miből adnom, nem azoknak adom, akik csak emlékeznek rám, ha örökség szaga van.
Gergő szemében egy pillanatra őszinte fájdalmat láttam. Talán először.
– De... mi változtathatnánk ezen. Tényleg!
– Talán, de most már késő. Nem a bosszú vezérel. Egyszerűen csak... tanultam a hibáimból.
Néhány hét csend következett. A telefonok elmaradtak. Az unokáim sem jöttek. A lakás újra csendes lett, de most már másként. Most nem fájt annyira.
Reggelente lementem a piacra. A kofák már ismertek.
– Ilike néni, hoztam friss epret! – kiáltotta ki mindig Bözsi, a zöldséges.
– Köszönöm, aranyom. Egy kicsit ma több is kell, jön a kis szomszédlány, Saci. Sütit akarunk sütni együtt – mosolyogtam vissza.
Igen, voltak emberek, akik figyeltek rám. Saci, az alsó szomszédban lakó kislány gyakran átszaladt, ha veszekedtek otthon. Nem szólt sokat, csak leült mellém, és mesét néztünk. Egyszer azt kérdezte:
– Ilonka néni, lehet, hogy maga az én titkos nagymamám?
– Az biztos, hogy valakinek az angyala vagyok – mondtam, és megöleltem.
Aztán egy este levelet kaptam. Nem e-mailt, nem csetet. Egy kézzel írt levelet, a postaládában. Zsófi volt az.
„Anyu!Sokat gondolkodtam. Igazad volt. Nem voltam melletted, amikor kellett volna. És igen, lehet, hogy a pénz motivált, amikor újra felbukkantunk. De mostanra megértettem valamit: elvesztettünk téged. Élve. És ez sokkal rosszabb, mint bármilyen örökség.Ha valaha úgy érzed, hogy beengednél minket újra az életedbe – nem a lakásba, az életedbe – kérlek, adj jelet.Szeretettel,Zsófi”
Olvastam. A szívem hevesen vert. Aztán letettem a levelet, felálltam, és a hűtőre ragasztottam mágnessel. Hogy lássam minden nap. Ne felejtsem el: megbánás is létezik.
Pár nappal később csengettek.
Lilla állt ott, egy kis kosárral a kezében.
– Sütöttem pogácsát. Tudom, hogy már nem tartozunk sehova, de… lehet, hogy kezdhetnénk valamit újra?
– Ha nem baj, a tűzhely már be van melegedve – mosolyogtam. – Saci is mindjárt jön, kakaós csigát ígértem neki. Csatlakozol?
Lilla elsírta magát. Aztán belépett. Levetette a cipőjét, mint régen.
A végrendeletemet nem változtattam meg.
A lakás, ha eljön az ideje, továbbra is azé az alapítványé lesz, amely beteg gyerekeket segít. Nem a bosszú miatt. Az igazság miatt.
De valamit mégis hagyok a gyerekeimre – nem anyagiat, hanem esélyt. Esélyt arra, hogy újra kapcsolódjunk. Hogy emberként nézzünk egymásra, ne birtokként.
Most, amikor ezt írom, a konyhából pogácsaillat száll, a nappaliban Saci és Lilla nevetnek, és én tudom: ez az én örökségem.
Nem a pénz, nem a bútor, nem a lakás.
Hanem az, hogy megtanultam kiállni magamért.
És talán, végül, ők is megtanulják majd.
