Kísérlet a sasfészekben” – amit a gazda látott, arra nincsenek szavak...
Amikor Szabó Áron, egy vidéki kis gazdaság tulajdonosa reggel kiment az udvarra, még nem sejtette, hogy aznap egy különös ötlet fordítja fel a napját – sőt, talán az egész gondolkodását az állatokról.
– Te figyelj, Kati – szólt a feleségéhez, miközben a reggeli kávéját kortyolgatta a verandán. – Szerinted mi történne, ha egy tyúktojást raknék a sasok fészkébe?
Kati elkerekedett szemekkel fordult felé.
– Miért csinálnál ilyet? A sas nem fogja elfogadni, az nem a sajátja!
– Épp ez az, kíváncsi vagyok, hogy mennyire ismerik fel a saját tojásaikat. Tudod, hogy a két öreg sasunkat én neveltem fel, még fiókakorukban találtam őket a mezőn. Szinte háziasak, mindig visszajönnek a farmra. Talán érdekes lenne látni, mit reagálnak.
Kati csak a fejét rázta, de már hozzászokott Áron furcsábbnál furcsább ötleteihez.
A férfi azonban nem habozott sokáig. Kiment a baromfiudvarba, kiválasztott egy frissen tojt tyúktojást, és elindult a domboldalon fészkelő sasok fészke felé. Óvatosan helyezte a tojást a fészekbe, miközben a sasok egy közeli faágon figyelték mozdulatait. Csupán néhány percig tartott az egész.
– Na, kíváncsi vagyok, mit szóltok ehhez – mormolta maga elé.
Otthon a műhelyben beüzemelte a kis rejtett kamerát, amit előző nap szerelt fel a fészek közelébe. Onnantól kezdve óránként ránézett a felvételekre.
Kotlás egy idegen tojás felett
A sasok, Bence és Emese, meglepően nyugodtan viselkedtek a tojás jelenlétében. Látszólag nem vették észre, hogy valami nem stimmel.
– Kati, gyere már, nézd meg ezt! – kiáltott Áron egy délután. – Úgy kotlik rajta az Emese, mintha az is a sajátja lenne!
– Tényleg nem tűnik fel nekik? – csodálkozott a felesége, miközben a monitort bámulta.
– Semmi. Mintha mi sem történt volna.
Pár nap múlva a tojás megrepedt. Egy kis csibe bújt elő belőle, sárga pehelytollakkal, riadt szemekkel. A sasok azonban ekkor már máshogy reagáltak.
– Nézd! – mutatott rá Áron a képernyőre. – Most valami nem tetszik nekik. Emese hátrál, Bence pedig csak figyeli.
A következő órákban világossá vált: a sasok elutasították a fiókát. Nem bántották, de nem is gondoskodtak róla. Csak a másik, valódi sasfiókájukat etették, melegítették, nevelgették.
Áron szíve összeszorult.
– Ez már nem játék. Nem hagyhatjuk ott azt a csibét. Nem tudja, mi történik vele.
Kati bólintott.
– Vissza kell vinni. Most.
Vissza a rendes kerékvágásba
Áron óvatosan kiszedte a kis csibét a fészekből, és visszavitte a tyúk alá, akinek tojását korábban becsempészte a sasokhoz. Meglepetésükre a tyúk egyáltalán nem tiltakozott.
– Nézd már, úgy kotlik rá, mintha mindig is az övé lett volna – mosolygott Kati.
A gazda másnap újra meglátogatta a sasokat, és visszacsempészte a saját fiókájukat is a fészekbe. Az öreg madarak azonnal felismerni látszották. Emese azonnal fölé hajolt, Bence pedig zsákmányt hozott neki.
– Hát ennyit az én kis kísérletemről – sóhajtott Áron. – De legalább megtudtuk, hogy a sasok igenis felismerik a sajátjukat. Nem csak ösztönből nevelnek, hanem valami mélyebb tudattal is.
Kati csak ennyit felelt:
– Talán jobban, mint sok ember.
A falu nem nagy, és ott aztán semmi sem marad titokban sokáig. Néhány nappal később, amikor Áron a kisboltban vett egy kenyeret, a pénztáros, Piros néni már célzott megjegyzésekkel fogadta.
– No, Áron bá, igaz, hogy a sasai már tyúkokat is költenek? – kérdezte vigyorogva.
Áron nevetett.
– Inkább azt mondanám, hogy egy kis kísérletet végeztem. De úgy tűnik, a sasaink sokkal okosabbak, mint gondoltam.
Piros néni ránézett, mint aki nem hisz a fülének.
– Te meg mit kísérletezel ezekkel a szerencsétlen madarakkal?
– Ne aggódjon, Piros néni, senkinek nem lett baja. A csibe jól van, visszakerült az anyjához. És higgye el, többet tanultam belőle, mint a tévéből az elmúlt tíz évben.
„A madár tudja, ki az övé”
Otthon Kati már várta a férjét.
– Aztán csak nem teregetted ki mindenkinek a boltban a sasos ügyet? – kérdezte karba tett kézzel.
– Nem én! De hát hallották a gyerekek, amikor múltkor nálunk jártak, és az egyikük videózta a csibét a mobiljával. Aztán feltette az internetre. Onnan meg elindult a lavina.
Kati bosszúsan sóhajtott.
– Remek. Most meg majd állatvédők fognak dörömbölni az ajtón, mert „kísérletezünk”.
– Nyugi, semmi kegyetlenség nem volt benne. Mindenki visszakerült a helyére. De figyelj csak... valami furcsa történt.
– Már megint?
– Tegnap este, mikor visszanéztem a kamerafelvételt, láttam, hogy az egyik sas odament ahhoz a helyhez, ahol a csibe feküdt korábban... és csak állt ott. Hosszú percekig. Mintha keresné.
Kati arcán enyhe döbbenet futott át.
– Szerinted... emlékeznek rá?
– Lehet. Vagy csak a rend hiányzik nekik. De azt hiszem, ennél többről van szó. Mintha valódi érzéseik lennének. Nemcsak ösztön.
A természet finom hangjai
Áron ekkor már napok óta jegyzetelt. Felírta, mikor mit csinálnak a sasok, hogyan reagálnak a különféle ingerekre. A falu bolondjának nézték emiatt – de őt nem érdekelte.
Egy délután, amikor épp a fészek közelében figyelt, meglátta, hogy az egyik sas, Emese, a csőrét többször is odanyomja a fészek széléhez – ugyanahhoz a helyhez, ahol korábban a csibe feküdt.
– Te jó ég – suttogta Áron. – Emlékszik rá.
Másnap elmesélte a falusi tanítónak, Juhász Marcinak, aki a természet iránt mindig is érdeklődött.
– Szerinted ez... lehetséges? – kérdezte tőle.
Marci megvakarta az állát.
– Hát figyelj, a madarak intelligenciája messze túlmutat azon, amit sokan gondolnak. A hollók például felismernek emberi arcokat. A papagájok képesek problémákat megoldani. A sas... hát, miért ne lenne képes érzelmekre?
HirdetésÁron csak bólintott. Egyre inkább úgy érezte, hogy az a kis kísérlet valami sokkal mélyebb dologba nyitott kaput.
Néhány héttel telt el azután, hogy Áron visszavitte a csibét a tyúk alá, és a sasfióka is újra a saját fészkébe került. A nyár forró napjai jöttek, a földek kiszáradtak, a madarak pedig mindennap új vadászatra indultak. A gazda mégis minden reggel elsőként a kamera felvételét ellenőrizte, hátha történik valami… különleges.
És egy reggel történt is.
A képernyőn Emese – az egyik sas – a levegőben körözött a baromfiudvar felett. Nem szokatlan látvány, de ekkor valami egészen furcsát tett: leereszkedett, és megállt a tyúkketrec tetején. Egyenesen lefelé nézett… a kis csibére.
Áron hívta Katit:
– Nézd meg! Nézd meg ezt!
A csibe, amely már kezdett növekedni, éppen a kifutó szélén állt, és... mintha visszanézett volna a sasra.
– Ez most... mi? – kérdezte Kati, akinek elállt a lélegzete.
– Nem tudom. De úgy néznek egymásra, mint akik... emlékeznek. Valami régi... ismeretség, valami érzés ott motoszkál közöttük.
Két világ határán
Áron aznap este sokáig a füzetét lapozgatta. Feljegyzett mindent: a tojáscsere napját, a fiókák viselkedését, a sasok reakcióját. Majd letette a tollat, és mélyet sóhajtott.
– Tudod mit gondolok, Kati? – szólt a feleségéhez, aki már a vacsorát pakolta el.
– Na, halljuk, milyen filozófiai következtetésre jutottál ma estére?
– Az, hogy a sas nem csak ragadozó. Nem csak vad ösztönből él. Hanem érzékeny. Tudatos. Talán emlékezik. Talán még... gyászol is.
Kati leült mellé.
– A kis csibe se felejtette el, hova született. Még ha csak pár napot is volt a fészekben.
– Mintha valami kapocs maradt volna bennük – bólintott Áron. – És ez több annál, mint amit az iskolában tanítanak.
Egy újabb látogató
Másnap reggel meglepetés érte őket. Egy kisbusz parkolt le a kapujuk előtt, rajta a felirat: „Állatviselkedési Kutatóintézet”. Egy fiatal nő szállt ki belőle, kezében mappa, kamerás állvány, és egy széles mosoly.
– Szabó Áronnal szeretnék beszélni – mondta.
– Én volnék. Segíthetek?
– Azt hiszem, inkább mi szeretnénk segíteni magának. Láttuk a falusi gyerekek videóját az interneten, ahol a sas és a csibe „találkoznak”. Az intézetünk nagyon érdeklődik az ilyen természetes kísérletek iránt. Lenne kedve együttműködni?
Áron megvakarta a tarkóját.
– Én csak egy egyszerű gazda vagyok. Nem tudós.
A nő elmosolyodott.
– Talán pont ezért. Mert nem könyvből tanulta, hanem az életből.
Az utolsó jegyzet a naplóban
Pár héttel később, miután már a kutatók is felállították a saját kameráikat, Áron a naplója utolsó oldalára írt pár sort:
„A sas nem vette magához a csibét. De nem is felejtette el. A csibe nem maradt a fészekben. De egy darabja ott maradt. Az élet néha összekeveri a szerepeket – és mi csak akkor értjük meg, hogy mit jelent a gondoskodás, az emlékezés vagy a hovatartozás, amikor már nem a megszokott rend szerint történnek a dolgok. Egy madár is tudja, mi az otthon. Még akkor is, ha az csak három napig tartott.”
Zárszó
Azóta a sasok újra fészkelnek a domboldalban, a kis csibe pedig felnőtt, és már ő is tojásokat rak a baromfiudvarban. A két világ ritkán érintkezik újra – de a történet, amit Áron mesélni tud róluk, már örökre megmarad.
És ha valaki megkérdezi tőle a faluban:
– Még mindig kísérletezel?
Ő csak ennyit mond:
– Nem. Már csak figyelek.
