Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer le kell írnom ezt a történetet. Sokáig hittem, hogy a családom békés, stabil és szeretetteljes: egy szerető férj, egy gyönyörű kislány, akinek minden mosolya bearanyozta a napjaimat, és egy otthon, amely tele volt nevetéssel.De egy reggel minden, amit addig biztosnak hittem, összeomlott.
A konyhában ültem, a reggeli fény éppen besütött a függönyön. A gőzölgő teám ott állt előttem, és mellette a kislányom, a négyéves Luca rajzolgatott egy kis papírlapra. A férjem, Péter, már indulóban volt a munkába, és közben kapkodva kereste a pénztárcáját.
– Hol a csudában van már…? – morogta, miközben a kabátja zsebeit tapogatta.– Tegnap a nappaliban hagytad a dohányzóasztalon – feleltem, és felálltam, hogy megkeressem neki.
Kimentem a konyhából, de közben éreztem, hogy Luca szeme rajtam van. Mire visszajöttem, Péter már a bejárati ajtónál állt, intett, és sietve elrohant dolgozni. Leültem a teám mellé, Luca pedig hirtelen letette a ceruzát. Szokatlanul komoly arcot vágott.
– Anya… – szólalt meg halkan. – Te beteg vagy?
Elmosolyodtam, azt hittem, ez csak egy gyerekes kérdés.– Nem, kicsim, miért kérdezed?
A lányom lehajtotta a fejét, majd óvatosan suttogta:– Azért… mert apa azt mondta, hogy beteg vagy… és tett valamit a teádba.
A szívem kihagyott egy ütemet.– Tessék? Mit mondtál? – kérdeztem remegő hangon.
– Azt mondta, gyógyszert tett bele, hogy jobban legyél. És megkért, hogy ne mondjam el neked. Azt ígérte, ha titokban tartom, vesz nekem fagyit… – folytatta Luca, miközben az ujját a csészére bökdöste.
Az ereimben megfagyott a vér. Csak ültem, és próbáltam felfogni, mit hallottam. A teát lassan elhúztam magamtól.
– Luca… biztos vagy benne, hogy ezt mondta? – kérdeztem szinte könyörögve.– Igen… láttam, hogy beleszórt valamit, mielőtt visszajöttél.
Abban a pillanatban az egész világom megingott. Vajon miért tenne ilyet a férjem? Hiszen eddig minden rendben volt… vagy legalábbis én így hittem.
2. rész
Aznap nem ittam meg a teát. De nem árultam el, hogy Luca szavait komolyan vettem. Úgy tettem, mintha minden rendben lenne. Belül viszont őrjítő gondolatok cikáztak bennem.
Lehet, hogy csak vitamin? Vagy tényleg gyógyszer? De miért titkolná?
Péter aznap este úgy jött haza, mintha semmi sem történt volna.– Na, hogy telt a nap? – kérdezte vidáman, miközben levette a cipőjét.– Jól – válaszoltam röviden, igyekezve nem mutatni, hogy belül vihar tombol.
Következő reggel figyeltem. Úgy tettem, mintha mosogatnék, de a szemem a csészén volt. És akkor megláttam: Péter, azt gondolva, hogy nem nézek oda, egy apró tasakból valamit a teámba szórt.
HirdetésÖsszeszorítottam a fogamat. Nem szóltam semmit. Amikor kiment, Luca megint rám nézett.– Anya, megint csinálta…
A szívem vadul vert. Már tudtam, hogy nem képzelődés.
Pár napig gyűjtöttem a bátorságot, végül elhatároztam magam. Egy reggel, amikor Péter már elment, a teából óvatosan töltöttem egy keveset egy kis üvegbe.
– Miért csinálod, anya? – kérdezte Luca értetlenül.– Csak… kíváncsi vagyok. Nem baj, kicsim – simogattam meg a fejét, miközben belül majd’ szétszakadtam a félelemtől.
Elvittem az üveget egy ismerős orvoshoz, aki laborvizsgálatot tudott végezni. Pár nap múlva csörgött a telefonom.
– Andrea – mondta komolyan a hang a vonal másik végén –, tudod, hogy mi volt a mintában? Erős altató.
A kezeim remegni kezdtek. Altató. Hirtelen minden értelmet nyert: a hetek óta tartó fáradtság, a hirtelen elalvások, az ingerlékenységem. Nem a stressz volt az oka – Péter szándékosan mérgezett.
3. rész
De miért? Ez volt a legégetőbb kérdés. Miért akarta, hogy állandóan félálomban legyek?
Néhány nap múlva megkaptam a választ. Egy este úgy tettem, mintha elnyomott volna az álom a kanapén. Hallottam, ahogy Péter a telefonjába suttog.
– Hiányzol… Ma este is jössz? Andrea már alszik, nem lesz baj…
A szívem összeszorult. Egy másik nővel beszélt. A hangja tele volt gyengédséggel, olyannal, amit már évek óta nem hallottam.
És akkor, azon az éjszakán, megtörtént a legrosszabb. A kanapén feküdtem, a szemem csukva, de minden érzékem éber volt. Az ajtó kinyílt, és Péter bevezette azt a nőt a lakásunkba. Nevettek, suttogtak, miközben én ott feküdtem, mintha nem is léteznék.
Akkor értettem meg mindent. Péter nem azért adott altatót, mert betegnek hitt, hanem azért, hogy ne álljak az útjába. Hogy szabadon élhesse a kettős életét.
Luca szavai mentettek meg:– Anya, láttam, hogy apa tett valamit a teádba…
Ha ő nincs, talán soha nem jövök rá, mi történik a hátam mögött.
