– Na jól van, srácok, sziasztok! – kiáltotta Tamás, és felugrott a már mozgásba lendülő vonat fellépőjére. A peronról integettek a barátai – valaki még utána is kiabált valamit. Ő visszaintegetett, mosolygott. Három év telt el azóta, hogy leszerelt a sereg kötelékéből. Azóta munkát talált, és beiratkozott levelezőn a műszaki egyetemre. De hogy egy másik városba utazzon – ez volt az első alkalom.
A barátságuk közös gyökerekből eredt – az állami gondozásból. Gyerekkorukat egy nevelőotthonban töltötték, család nélkül, mostanra pedig fiatal felnőttekké váltak, tervekkel és álmokkal. András és Anna összeházasodtak, lakáshitellel vettek egy kis lakást, és már gyermeket vártak. Tamás örült nekik, sőt, kicsit irigykedett is – jóindulatúan.
Őt másfajta kérdések foglalkoztatták. Már gyerekként is próbálta megérteni: ki ő valójában? Honnan jött? Miért került a nevelőintézetbe? Az emlékek ködösek voltak, szinte megfoghatatlanok, mégis valami melegség kapcsolódott a múltjához. Egyetlen dolog biztos volt: egy férfi hozta be. Fiatal férfi, rendesen öltözve, körülbelül harmincas lehetett. Az intézet takarítónője, Nyura néni – teljes nevén Nyáry Julianna – annak idején látta őket.
– Akkoriban még fiatalka voltam – mesélte sokszor. – Alig voltam ötven fölött, a szemem még saséles volt. Kitekintettem az ablakon, és láttam, ahogy egy férfi áll a lámpa alatt egy kisgyerekkel. A gyerek – te voltál, Tamáskám – talán hároméves lehetett. A férfi lehajolt hozzád, komolyan beszélt veled, mint valami felnőttel. Aztán megnyomta a kapucsengőt, és úgy elszaladt, mintha forró olajjal locsolták volna le! Utánaeredtem, de nyoma veszett. Ha most látnám megint – ezer közül is felismerném. Az orra olyan volt, mint egy mesebeli csibészké – hosszú és hegyes. Autója nem volt, szóval helybéli lehetett. És a te kis kezeiden még kesztyű sem volt!
Tamás persze nem emlékezett semmire. De sok tűnődés után úgy döntött: az a férfi csak az apja lehetett. Hogy mi történt az édesanyjával – rejtély maradt. De amikor bekerült az otthonba, tiszta, ápolt volt, a ruhája is rendes. Csak egy dolog nyugtalanította az orvosokat: a mellkasán egy különös, fehéres folt húzódott, egészen a nyakáig. Először égési sérülésre gyanakodtak, de később kiderült – egy ritka anyajegy. Nyura néni szerint az ilyesmi gyakran öröklődik.
– Na, Nyura néni – nevetett Tamás –, maga azt hiszi, majd strandon fogok anyajegyeket kukkolni?
– Jaj, fiam – sóhajtott a néni –, te bolond vagy. De én akkor is szeretlek.
Ő volt Tamás igazi támasza. Amikor az iskola véget ért, magához vette.
– Amíg nem kapsz rendes lakást – mondta –, addig itt maradsz nálam. Nem engedem, hogy a sarkokon kódorogj.
Tamás próbálta tartani magát – végül is férfi volt már. De nehéz lett volna elfelejteni, hányszor sírt Nyura néni ölében, amikor egy-egy „jogos” verés után betántorgott a raktárba. Mindig meg akarta védeni másokat, még ha nagyobbakkal kellett is szembeszállnia. A néni ilyenkor megsimogatta a fejét:
– Jó lelked van, Tamáskám. De ezzel az igazságérzettel nehéz életed lesz. Nagyon nehéz…
Akkor még nem értette ezt. Később jött rá, mire gondolt.
Anna születésétől fogva a nevelőotthonban élt. András később került oda, amikor Tamás már tizenegy éves volt. Tamás magas volt és vékony, András inkább hallgatag – egy tragédia után hozták be, a szülei mérgezett italba haltak bele. Sokáig csöndes volt, visszahúzódó. Aztán egy nap valami történt, ami örökre összekötötte őket.
Anna nem volt népszerű. Vörös haja, halk hangja és apró termete miatt könnyű célpont volt. Egyesek csúfolták, mások meghúzkodták a haját, volt, aki meg is rúgta. Egyik délután a nagyobb fiúk különösen kegyetlenek voltak. Tamás nem bírta nézni. Közbelépett – de a túlerő óriási volt. Néhány perc múlva már a földön feküdt, arcát védve. Anna visított, és a táskáját hadonászta.
Aztán a zaj hirtelen abbamaradt. Valaki felsegítette Tamást. András volt az.
– Minek keveredsz bele, ha még verekedni sem tudsz?
– Inkább nézzem végig, ahogy megvernek egy lányt?
András egy pillanatig hallgatott, majd kezet nyújtott:
– Normális srác vagy. Legyünk barátok.
Anna olyan rajongással nézett Andrásra, hogy Tamás kénytelen volt elviccelni:
– Zárd be a szád, kicsi, lenyelsz egy legyet.
András nevetett.
– Na figyelj, kicsilány. Ha bármi bajod van, csak szólj, mondd meg mindenkinek, hogy én vigyázok rád.
Ettől a naptól kezdve András edzeni kezdte Tamást. Eleinte unta, inkább olvasott volna egy könyvet. De András kitartó volt, és idővel Tamás is belejött. A torna jegye hármasról ötösre javult, izmai erősödtek, és elkezdte észrevenni, ahogy a lányok egyre többet néznek utána.
András volt az első közülük, aki elhagyta az intézetet. Anna zokogott a kapuban, de András átölelte, és csak annyit mondott:
— Ne sírj, kicsilány. Visszajövök érted. Én soha nem hazudok.
És valóban visszatért – egyszer. Akkor, amikor már éppen csomagolta a bőröndjeit Anna. András katonaruhában állított be, virágcsokorral a kezében, és határozott hangon közölte:
— Érted jöttem. Nélküled az élet ízetlen.
Anna közben gyönyörű nővé érett, vörös hajzuhatagával és kedves arcával. Amikor megfordult, András úgy ledöbbent, hogy a virágok kiestek a kezéből.
— Hát ez hihetetlen… Valami mesébe illő szépséggé változtál! Talán már nem is akarsz hozzám jönni?
Anna elmosolyodott, könnyekkel a szemében:
— Dehogynem, András. Mindig is csak rád vártam.
Andrást épp abba a városba vezényelték, ahová most Tamás tartott. Elhatározta, hogy meglátogatja őket, amikor megszületik a kisbaba. Ő lesz a keresztapa – csak ő jöhet szóba.
A vonaton most kivételesen nem spórolt – hálókocsis jegyet váltott. Pihenésre szüksége volt, hiszen odahaza építkezésen dolgozott, méghozzá magasban. Szerette a munkáját: jól fizetett, nem volt túlóra, így a tanulmányaival is haladt.
Már épp lefekvéshez készült, mikor kiabálás törte meg a csendet. Egy feldühödött férfi ordítozott, követelve, hogy valaki hagyja el a fülkéjét. Tamás először nem akart foglalkozni vele, de aztán egy remegő, síró női hang is megszólalt – idős asszonyé. Olyan ismerős volt... Olyan, mint Nyura néni hangja.
Kinézett a folyosóra. A szomszéd fülke előtt egy megfélemlített kalauznő állt.
— Mi történt? – kérdezte Tamás.
— Egy utas – súgta a lány. – A nagymama véletlenül leöntötte a teáját. Az úr ingét érte. Azóta őrjöng.
— Takarodjon innen, maga vén szipirtyó! – hallatszott a fülkéből. – Még a végén mindent tönkretesz!
Tamás kilépett a folyosóra, és higgadt hangon szólt:
— Hé, barátom. Egy idős asszonyról van szó. Véletlen volt, és egyébként is, fizetett a jegyért.
— Tudod te, ki vagyok én?! Egyetlen telefon, és soha többé nem szállhatsz fel vonatra se!
Tamás nem emelte fel a hangját:
— Tudod, testvér, az állkapocs mindenkinek ugyanúgy törik, legyen akár kisember, akár nagyfőnök.
A férfi megtorpant. Tamás odalépett az idős asszonyhoz:
— Jöjjön, cseréljünk helyet. Az én fülkém az öné.
Az asszony zokogásban tört ki, és hálásan bólintott. A kalauznő elismerően biccentett Tamás felé, aki visszament, és ledobta a táskáját. Kigombolta az ingét, hogy lehiggadjon. A férfi, aki addig fenyegetőzött, hirtelen elsápadt.
— Az... mi a csudán van a mellkasodon?
Tamás rápillantott a fehéres anyajegyre.
— Ez? Anyajegy. Születésemtől fogva ilyen. De nyugi, nem fertőző.
— Te jó ég… – a férfi remegve ült le. Tamás gyanakodva nézte.
— Mi az?
A másik férfi lassan kigombolta az ingét. A mellkasán – ugyanolyan folt.
— Hozzád tartok… Tamás. Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. Éjjelente nem tudok aludni. Hallom a sírásodat. Azt a napot újra és újra...
— Te voltál… Te tetted le a gyerekotthon ajtajába?
— Igen – bólintott megtörten. – Gyáva voltam. Akkor nős voltam, és anyád… azaz Erika… keresett meg. Rákos volt. Megkért, hogy vigyázzak rád, amíg ő kórházban van. De pár óra múlva hazaért a feleségem… Megijedtem. És bevitt... az intézetbe. Egy hét múlva elköltöztünk. Évekkel később Erika rám talált. Felépült, és keresni kezdett téged. Én pedig... Azt hazudtam neki, hogy meghaltál.
Tamás felállt. A hangja halkan csengett.
— Hol van most?
— Azt hallottam, hogy agyvérzése volt. Idősek otthonában él – pont abban a városban, ahol te is.
Tamás kisétált a folyosóra, és a kalauznőhöz lépett. A lány már várt rá.
— Mindent hallottam – mondta halkan. – Ha szeretnéd… az én fülkémet is használhatod. Pihenhetsz egy kicsit.
Tamás bólintott.
— Köszönöm. Azt hiszem, tudom, melyik otthonról lehet szó.
Másnap nem ment be dolgozni. Felhívta a főnökét, és elmagyarázta a helyzetet. A lány – Katalin – elkísérte. Tamás hálás volt: egyedül túl félelmetes lett volna szembenézni ezzel.
— Erika... tíz éve érkezett, sztrók után – mondta a portás.
— Igen, van egy ilyen nevű lakónk. De mindig azt mondta, nincs családja, a fia meghalt. És ön?
Tamás megvonta a vállát:
Hirdetés— Talán a fia vagyok. Ha igaz, amit hallottam.
— Menjen csak be.
Az ápolónő bekísérte. Egy idős nő ült a székben, kötögetett. Amikor felnézett, és meglátta Tamást – elmosolyodott.
— Tamás… Tudtam. Tudtam, hogy élsz. Éreztem.
Az ápolónő könnyezett:
— Két tojás, komolyan mondom...
Tamás nem tudott megszólalni. Egyszerre kavargott benne a harag, a fájdalom, a kíváncsiság és a szeretet, amit sosem tanítottak neki, csak úgy jött belülről. Erika felállni próbált, de megremegett, így Tamás gyorsan odalépett, és gyengéden megölelte. A nő ujjai remegve kapaszkodtak a kabátjába.
— Ne haragudj rám... Nem akartam elengedni téged, de nem volt választásom. Akkoriban még nem volt ennyi kezelés, és az orvosok azt mondták, meghalok. Nem akartam, hogy láss szenvedni.
Tamás halkan válaszolt:
— Sajnálom, hogy nem voltál velem. De most már itt vagy.
Erika könnyei Tamás vállára hullottak.
— Kérlek, bocsáss meg. Nem tudom visszafordítani az időt. De annyiszor elképzeltem, hogy egyszer majd eljössz, és én elmondhatom, mennyire szeretlek.
Tamás csak ennyit mondott:
— Tudom.
Az elkövetkező hónapokban Tamás minden idejét Erika mellett töltötte. Munka után az idősek otthonába ment, olvasott neki, sétáltak a kertben, beszélgettek. Erika lassan megerősödött. Tamás kifizette az új terápiákat, ápolókat, mindent, ami csak segíthette a felépülést.
Katalin, a kalauznő, egyre többször jelent meg mellette. Kezdetben csak segített neki ügyeket intézni, aztán egyre több közös nevetés, tekintet, érintés követte. Erika mosolyogva jegyezte meg egy délután:
— Ez a lány szeret téged. Te is őt?
Tamás zavarba jött:
— Azt hiszem, igen. Csak még... furcsa érzés.
— Minden szép dolog furcsán kezdődik – mondta Erika.
És tényleg. Néhány hónappal később Tamás és Katalin összeköltöztek. Egy év múlva házasságot kötöttek. A tanúik Anna és András voltak, a kisbabájukat Tamás keresztelte. Erika is ott volt az esküvőn – kicsit lassabban mozgott, de a szeme ragyogott. Amikor felállt, hogy koccintson, mindenki elcsendesedett.
— Sokan azt hiszik, az élet csak egy irányba halad – mondta. – De néha visszafordul. És ha van benned bátorság, szeretet és megbocsátás, újraírhatod a végét.
Mindenki tapsolt. Tamás csak ült, és nézte őt – az anyját, aki már nem egy emlék volt, hanem valóság. Egy asszony, aki hibázott, de most újra jelen volt. Egy asszony, aki mesét olvasott majd az unokáinak.
Két év telt el. Erika teljesen felépült, és egy kis lakásba költözött Katalinékhoz közel. Gyakran jött át, hogy vigyázzon az unokára. Tamás minden alkalommal átölelte, amikor megérkezett.
Egyik nap, miközben Erika a konyhában főzött, Katalin odasúgta Tamásnak:
— Meg se kérdeztem… Mi lett azzal a férfival? Tudod, azzal… az apáddal?
Tamás vállat vont:
— Egyszer írt. Bocsánatot kért. Ennyi.
— Ennyi. Nem tudom, mit mondhatnék neki, amit már ne tudna.
Csend lett egy pillanatra, majd Katalin megfogta Tamás kezét:
— Te nem olyan vagy, mint ő. Te nem hagysz magadra senkit.
Tamás elmosolyodott.
— Mert volt kitől tanulnom. Egy Nyura nénitől. Egy vörös hajú lánytól. Egy baráttól, aki megtanított verekedni. És egy anyától, aki tíz év után is tudta, hogy élek.
Aznap este, amikor Erika mesét olvasott az unokájának, Tamás az ajtófélfának dőlve nézte őket. A gyerek csillogó szemekkel hallgatta, Erika lágy hangon olvasott, Katalin pedig vacsorát főzött a konyhában. Tamás szíve megtelt valami egészen különös melegséggel.
Ami egykor egy magányos gyerek volt, az most egy apa lett. Egy férfi, akinek múltja volt, de még több jövője. Egy fiú, akit egy ismeretlen férfi az árvaház kapujába tett – és aki most családot épített a szeretetből.
És az anyajegy... már nem szégyenfolt volt. Hanem emlék. Családi vonás. Kapocs.
Tamás lehunyta a szemét.
Ez volt az ő története.
És most már nem félt elmesélni.
