A nevem Lili, és tizenkilenc éves vagyok.
Ha bárki megkérdezné, hogy milyen volt a gyerekkorom, azt mondanám: boldog. Kicsit különc, kicsit zűrös, néha fura, de szeretettel teli. És mindez egyetlen embernek köszönhető: apámnak, aki valójában nem is az apám. Vagyis… de, az.
Kicsi koromtól kezdve tudtam, hogy az anyám, Dóra, nem él velünk. Apa, vagyis Gergő, mindig azt mondta:
– A születésed után két nappal kisétált az ajtón. Más életet akart. Ez nem rólad szólt.
Sosem érződött benne harag. Legfeljebb valami mély, nehezen megfogalmazható szomorúság. Inkább olyan volt, mint aki naponta viseli valaminek a súlyát, de már hozzászokott.
Szolnokon éltünk, egy régi, kétszobás lakásban, a hetedik emeleten. Gergő kiskereskedelmi raktárvezető volt, reggel hattól délután háromig dolgozott, aztán hozott-vitt, vásárolt, főzött, mosott, fonott – na jó, azt kevésbé.
– Apa, ez nem fonás – mondtam egyszer –, ez csomózás. Ráadásul a hajamba.
– Ez kreatív megközelítés – válaszolta. – Divat előtti.
A reggelijeink gyakran túlpirított pirítósból, kakaóból és almából álltak. Vacsorára volt, hogy három napig ugyanazt ettük, amire ő csak annyit mondott:
– Ez a híres magyaros rakott izé. Családi recept. Már én sem tudom, miből van.
Az iskolai ünnepségeken mindig ott volt. Mindig. Egyik évben csak egy mondatom volt, de úgy tapsolt, mintha főszerepet vittem volna a Madách Színházban. És amikor tizennégy évesen sírva ültem a padlón, mert úgy éreztem, mindenki utál a suliban, mellém ült, és annyit mondott:
– Tudod, a legtöbb ember fél attól, amit nem ért. De az, hogy különbözöl, az nem hátrány. Az erő. Csak még nem látod.
Soha nem beszélt csúnyán anyámról.
– Mit tudsz róla? – kérdeztem egyszer, talán tizenkét évesen.
– Hogy fiatal volt. Zavart. És hogy nem volt benne biztos, akarja-e ezt az életet.
– És most hol van?
– Nem tudom – felelte.
– Hiányzik?
– Nem. Te itt vagy.
Ezzel mindig lezárta a beszélgetést. És én, valahogy, elfogadtam.
Aztán jött ez a hét. Egy sima szerda délután a kollégiumban, Budapesten. Éppen a statisztikát próbáltam tanulni – vagy inkább kerülni – amikor a telefonom megrezdült.
Ismeretlen szám. Videóhívás.
Épp le akartam nyomni, de valamiért… nem tettem. Talán a nevetséges kíváncsiság miatt. Talán a sors szórakozott velem.
Felvettem.
A kép kásás volt, a hang eleinte zavaros, aztán kitisztult.
Egy kórházi szoba. Fehér falak. Egy ablak előtt csendben zümmögött egy infúziós pumpa. És az ágyon – egy nő. Sovány. Az arca sápadt, a haja kontyban, őszes tincsekkel.
A gyomrom összerándult, a szám kiszáradt.
– Lili – mondta.
Nem ismertem meg a hangját. De a testem igen. Egy ösztönös, zsigeri szúrás volt a mellkasomban.
– Maga… maga az anyám? – kérdeztem halkan.
– Igen – bólintott. – Dóra vagyok. Az anyád.
Nem sírt. Nem könyörgött. Csak nézett.
– Szükségem van rád – mondta. – Kérlek, gyere el hozzám. Ez nem olyan, amit telefonon tudok elmondani.
– Hol van?
– A János kórházban. Nincs messze tőled.
Hosszú csend következett. Aztán sóhajtottam.
– Előbb apámmal beszélek.
– Gergő is jöhet – mondta gyorsan. – Megérdemli, hogy hallja.
Letette. Ott ültem, a sötét képernyőt bámulva, miközben a szívem zakatolt.
Felhívtam apát.
Az első csörgésre felvette.
– Szia, kislányom. Minden rendben?
– Anyám hívott – mondtam.
– Tudtam, hogy meg fog – mondta halkan. – Előbb engem keresett meg. Megadtam a számodat.
– Miért nem mondtad?
– Mert nem tudtam, akarod-e. Azt akartam, hogy te dönthesd el.
– El akar látni – mondtam. – Azt mondta, van valami kérése.
A vonal túloldalán halk sóhaj.
– Eljöjjek veled?
– Igen – suttogtam.
Másnap délután, ott álltunk együtt a kórház liftjében. Gergő keze remegett, én a kabátom zsebét gyűrögettem.
– Készen állsz? – kérdezte, amikor a hatodik emeletre értünk.
– Nem – mondtam. – De menjünk.
Ahogy beléptünk a szobába, az anyám arca egyszerre rándult meg és ragyogott fel.
– Szia – suttogta.
– Szia – feleltem. – Rég nem láttalak.
– Megérdemlem – mondta. – Gergő.
Apa bólintott.
– Dóra.
Leültünk. Olyan volt, mintha egy idegen beszélgetne velem. Kérdezte, mit tanulok, hol lakom, mit szeretek. Aztán azt kérdezte, még mindig ventilátorral alszom-e.
– Honnan tudja? – kérdeztem.
– Amikor pici voltál, csak zajban tudtál aludni. A tévé hangjára. Vagy ventilátorra. Akkor is ott voltam.
A keze remegett. Aztán a szemembe nézett.
– Lili, mielőtt bármit kérnék, el kell mondanom valamit. De ígérd meg, nem fordulsz el tőle – bökött Gergő felé. – Ő nem a vér szerinti apád.
Az agyam hirtelen leblokkolt.
– Tessék?
– Igaz – mondta apa halkan. – Nem én vagyok a biológiai apád.
A választás
A levegő megfagyott a szobában.
Még a gépek is csendesebbnek tűntek.
– Nem... ez most valami rossz vicc? – kérdeztem, de a hangom halk volt, gyerekes, remegő.
Apa – Gergő – rám nézett, de a tekintete nem volt idegen. Nem volt bűnbánó, inkább… szomorú. Őszinte.
– Nem – mondta halkan. – Nem viccelek. Nem vagyok a biológiai apád.
– De... te neveltél fel. Te voltál ott minden egyes este. Te fésülted a hajam, amikor bogaras lett az oviban, emlékszel? Te tanítottál biciklizni... Hogy...?
Megköszörülte a torkát.
– Nem számított a vér. Mikor megszülettél, Dóra nem tudta, ki az apád. Elmondta. Dühös voltam. Nagyon. De mikor először a kezembe adtak, minden harag elmúlt. Rád néztem, és tudtam: maradni fogok.
– De elhallgattátok előlem – mondtam, és éreztem, ahogy a düh, amit nem is tudtam, hogy bennem van, feszíteni kezd. – Az egész életemben hazudtatok!
– Nem akartam, hogy úgy érezd, kevesebb vagy – szólalt meg anya. – Vagy hogy Gergő kevésbé a te apád. Mert ő... tényleg azzá vált.
– Nem ti döntitek el, hogy mit érzem – sziszegtem. – Nekem kellett volna választanom. Tudnom kellett volna.
Apa lehajtotta a fejét. Egy könnycsepp gördült végig az arcán. Soha nem láttam sírni.
– Igazad van – mondta. – Meg kellett volna mondanom. De... féltem, Lili. Féltem, hogy elveszítelek. Hogy azt fogod hinni, nem vagyok az apád, pedig minden sejtemmel az vagyok.
Csak ültem ott, és próbáltam befogadni.
– És a másik férfi? A biológiai apám? Ő tud rólam?
Anya bólintott.
– Egy darabig próbált kapcsolatba lépni. De... zűrös volt. Iszákos. Folyton kirúgták. Gergő azt mondta, ne engedjem közel. Hogy csak ártana neked.
Apára néztem.
– Elvetted tőlem a döntés lehetőségét – mondtam.
– Igen – felelte. – De nem sajnálom. Mert ha újrakezdhetném, megint téged választanálak. Ismét. Minden nap.
– Most is megtehetem – szólalt meg anya halkan. – De egy dolgot szeretnék kérni tőled, Lili.
– Mi lenne az?
– Ne keresd meg őt. Kérlek. Legalább most ne. Ő nem tudja, hogyan bánjon egy lánnyal. Aki már felnőtt. Aki érzékeny. Aki... aki mindent tud, amit én nem tudtam megadni.
– Az én döntésem – mondtam.
– Tudom. És tiszteletben tartom. Csak kérlek. Ne a vér miatt hagyd el azt, aki mindent megtett érted.
Nagy levegőt vettem, és a kezemet az arcom elé tettem.
– Nem tudom, mit érzek. Dühös vagyok. Megzavarodtam. De... nem tudom elképzelni az életemet Gergő nélkül. Akkor sem, ha nem ő adott életet.
Aztán Gergő felém nyúlt.
– Nem tudom, mit hoz a jövő. Lehet, hogy egyszer meg akarod tudni, ki ő. Ha igen, elmondom. Tudom a nevét. Tudom, hol él. De most... nem foglak egyedül hagyni ezzel.
– Én sem akarom tudni – mondtam halkan. – Legalábbis most nem. Nem fogom romba dönteni azt, amit veled felépítettem. Nem éri meg.
Anya elsírta magát.
– Köszönöm. Tudom, hogy nem kérhetem a bocsánatod. De... megpróbálhatok nem gyűlöletes emlékként élni benned?
– Talán idővel – mondtam. – Nem tudom, mit hoz az élet. De nem akarom, hogy a harag vezessen.
HirdetésCsend lett. Megnyugtató, szomorú csend.
Három nap múlva anya meghalt.
A kórház Gergőt hívta. Nem engem. Talán nem is volt a papírokon, hogy én ki vagyok. Talán ő maga sem mondta el senkinek.
Ott voltam a temetésen. A templom hátsó padsorában ültem. Senki nem tudta, ki vagyok, csak Gergő.
Hallgattam az embereket. A nővérek elmondták, milyen bátran küzdött a végén. Egy régi barátnője sírva emlékezett vissza a gimnáziumi évekre. Senki nem említett engem.
Csak Gergő fogta a kezem.
Hazafelé a kocsiban egyszer csak megszólalt.
– Meg akarod tudni a nevét?
Hosszasan gondolkodtam.
– Talán egyszer. Talán soha. De most nem.
Bólintott. Nem kérdezett többet.
– Bármikor. Vagy soha – mondta végül. – Akárhogy döntesz, én itt leszek. Mert... mindig is az apád voltam.
Ránéztem. És nem láttam mást, csak az embert, aki minden születésnapon nekem énekelt, aki megtanított szelektíven szemetet gyűjteni, aki velem tanulta meg a történelemérettségit, pedig utálta a Monarchiát.
Ő volt az apám.
Nem adott nekem DNS-t.
De adott biciklit, meleg pulcsit télen, vacsorát, még ha oda is égette.
Adott otthont, amikor semmi más nem volt biztos.
És végül – adott nekem egy életet.
Epilógus – A levél
Tíz év telt el azóta, hogy Dóra – az anyám – meghalt.
Most huszonkilenc vagyok. Van munkám, saját lakásom Zuglóban, egy szürke, de meleg kis erkélyes lakás, ahol a muskátlik minden tavasszal újra és újra nekibátorodnak az életnek. Van egy barátom, Máté, és egy kutyánk is – Zorka, egy szálkás szőrű tacskó, aki mindig úgy viselkedik, mintha ő tartana el minket.
Apám – Gergő – most hatvan körül jár. Még mindig jókedvűen hordja a furcsa pulcsijait, amiket senki más nem venne fel önként, és még mindig azt hiszi, tud főzni. Vasárnaponként nálam ebédel, és ha elfelejtem megmelegíteni neki a levest, a mikrohullámú sütőhöz beszél:
– Na, ne csináld már, haver, csak harminc másodperc, nem kell nyavalyogni!
A kapcsolatunk nem repedt meg. Ha lehet, csak még mélyebb lett. Már felnőttként is minden nap hálás vagyok neki, hogy maradt, hogy szeretett – és hogy nem tökéletes volt, hanem emberi.
De a biológiai apámról... sokáig nem gondoltam rá. Vagy legalábbis próbáltam nem.
Aztán egy nap, egy őszi napon – október közepén, mikor a fák vörösre és narancsra gyulladnak a Ligetben –, találtam egy régi mappát a könyvespolc mögött, Gergő írásával. Nem rejtette el, csak elfelejtette, hogy ott van. Vagy talán… nem akarta tovább rejtegetni.
A borítékra ez volt írva: „Csak ha készen állsz.”
Benne egy név. Egy cím. Egyetlen oldal.
Takács Dániel. 59 éves. Hosszú évek óta egy kispesti autószerelő műhelyt vezet.
Ültem a kanapén, a papírral a kezemben, Zorka a lábamhoz bújt, és próbáltam eldönteni, mit is akarok most kezdeni ezzel.
Nem éreztem haragot. Csak kíváncsiságot. Nem keresni akartam őt, nem beszélni. Csak látni. Tudni, hogy létezik.
Két héttel később elmentem Kispestre. Nem szóltam senkinek. Még Gergőnek sem.
A műhely előtt álltam, egy parkoló túloldalán. Egy középkorú férfi jött ki épp, olajos overallban, cigarettával a szájában. Nevetett valamin, amit a szerelő társa mondott, aztán odasétált a kapuhoz, és valamit firkált egy papírlapra. A haja őszült a halántékánál. Az arca fáradt volt, de nem boldogtalan.
Nem jöttem rá, hogy hasonlítok-e rá. Talán az állam. Talán a szemem formája.
De ott állva, a szürke őszi fényben, tudtam: nem fogok odalépni.
Nincs mit mondanom neki.
Ő az, akitől örököltem a szemem színét – talán.
De az, aki a fogaimat kihúzatta tejfogként, aki szívecskés sálat kötött nekem karácsonyra, aki végighallgatta a sírásaimat, és megtanított újra nevetni – az Gergő.
Visszasétáltam a metróhoz.
Otthon, este felhívtam apát.
– Szia – mondtam.
– Mi van, kincsem?
– Csak hallani akartam a hangodat.
– Hát itt van. Miért, valami baj?
– Nem. Csak... szeretlek.
Hallgattunk egy kicsit.
– Én is szeretlek, Lili – mondta aztán. – Mindig.
A papírt elégettem.
Nem dühből. Nem szégyenből.
Csak… nem volt már rá szükségem.
Mert amit az ember szívből választ, az mindig erősebb, mint amit a vére diktál.
És Gergő engem szívből választott.
Azt hiszem, én is őt.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
