A Rózsadomb egyik régi villája úgy állt az alkonyi fényben, mintha a város minden hangja kívül rekedt volna vaskos, borostyánnal futott falain. Odabent kristálycsillárok rezgették szét a fényt, porceláncsészék koppantak hangtalanul a márványasztalokon, és a vendégek halk, óvatos nevetéssel töltötték meg a tágas szalon levegőjét.
A ház úrnője, Grófné Selymes Ilona, az ország egyik legbefolyásosabb üzletasszonya, úgy vonult végig a teremben, mintha minden lépése nyomán egy láthatatlan szőnyeg borulna a márványra. Fekete haja tökéletes hullámokban omlott vállára, szeme hideg tükörként csillogott a vendégsereg felé.
– Zsófi, kedves – fordult félig hátra szolgálólányához, – még egy kancsó limonádét hozzatok, legyen mindenki elégedett.
Zsófi apró, fáradt mosollyal biccentett. Harmincöt éve volt a háznál, hűségesen, alázattal, egyetlen rossz szó nélkül. És harmincöt év alatt egyszer sem látta az úrnő tekintetét megenyhülni.
Most mégis más nyugtalanította. A szalon egyik sarkában ott állt a fia, Márk, tizennyolc éves, magasodó vállú, sötét szemű fiú. A rendezvényre csak azért jött, hogy segítsen anyjának felszolgálni a jótékonysági esten. A vendéglista szerint az esemény a „tehetséges, hátrányos helyzetű fiatalok támogatása” címet viselte – ami ironikusabb nem is lehetett volna.
Márk szótlanul állt, a kezében tartott tálcát lazán fogta, de tekintete éberen járt a társaságon. Arcán az a fajta nyugodt figyelem ült, amely ritka volt ennyi idősen. Nem a félelem vagy a meghunyászkodás beszélt belőle: inkább valami különös csend, amely mögött hatalmas belső világ lüktetett.
Ilona tekintete megcsillant, amikor észrevette a fiút.
– Te ott! – szólalt meg azzal az átható hanggal, amitől minden zenész elhallgatott, és amely előtt még a bársonyfotelekben ülő üzletemberek is ösztönösen kihúzták magukat. – Lépj ide, fiatalember. Bemutatnál nekünk valamit?
Zsófi megdermedt.
Márk lassan felemelte fejét.
A beszéd zsongása egy pillanat alatt apadt halk susogássá.
A grófné a szalon közepén álló, díszes, diófa sakkasztalra mutatott. A figurák apró mestermunkák voltak, mindegyik külön faragott, borostyánnal díszített.
– Bizonyára hallottad, hogy ma sakktornát rendeztünk volna, – folytatta Ilona, miközben elegánsan leült az egyik bőrfotelbe, – de Lestyán professzor sajnos lemondta. A vendégeink mégis szeretnének egy kis szórakozást.
A körülötte ülő hölgyek összemosolyogtak.
A férfiak kortyoltak egyet a borukból, mint akik tudják, mire készül az úrnő.
– Mégis, asszonyom… – suttogta valaki hátul. – Csak nem gondolja, hogy… egy szolgálólány fia…?
Ilona félrebillentette fejét.
– Pontosan. Érezni akarom, mit tud ez a fiú. Talán tehetséges – vagy talán csak jó móka lesz.
Akárhogy is: a közönségünk bizonyára értékelni fogja.
Zsófi szája megremegett.
– Asszonyom, kérem… Márk nem azért van itt, hogy… – kezdte, de Ilona egyetlen kézmozdulattal elhallgattatta.
– Hagyd csak, Zsófi. Szeretném látni, mire tanítottad.
A szavai mögött nem volt kedvesség – csupán hideg kíváncsiság, amellyel valaki egy kísérleti alanyt figyel.
Márk odalépett az asztalhoz.
Az emberek halk megjegyzései a levegőben kavarogtak.
– Fogadok, azt sem tudja, melyik a király…
– Szívesen adok neki két lépés előnyt!
– Vagy három? Talán akkor lenne egyetlen esélye.
Márk azonban hallani sem látszott semmit. Egy pillanatra megérintette az egyik bábút – csak épphogy, mintha köszönne neki. Ujjai finoman követték a textúrát, a faragás barázdáit. A szemében különös fény gyúlt.
Ilona végre felállt.
– Nos, ülj le, fiatalember. Játszunk.
Márk lassan felemelte a fejét, és olyan tiszta, nyugodt hangon válaszolt, hogy több vendég is meglepődve kapta fel a fejét:
– Örömmel, grófné. Nagy megtiszteltetés.
Nem volt benne gúny.
De nem volt benne alázat sem.
Csak az a furcsa, önmagából fakadó nyugalom, amely egy pillanatra kizökkentette a társaságot.
Amikor a grófné leült a tábla túloldalára, mellékesen odavetette:
– Talán még sosem láttál ilyen minőségű sakk-készletet. Ezek a figurák régi erdélyi fafaragók munkái. Egyetlen bábu többe kerül, mint egy… nos… egy szolgálói fizetés.
Néhányan felnevettek, bár volt valami erőltetett a nevetésükben.
Márk csupán ennyit mondott:
– Valóban gyönyörűek. Öröm ilyeneken játszani.
Ilona szeme összeszűkült.
A reakció túl nyugodt volt. Túl magabiztos.
– Jó. Kezdjünk.
Megfogta a király előtti gyalogot, előretolta kettőt.
Márk mozdulatlan maradt.
Tekintete végigfutott a táblán, a terme, a vendégeken, mintha mindent látna, amit más nem.
Aztán felemelte a huszárt.
Pontosan, ahogy kell.
A játék elkezdődött.
A szalonba mintha sűrűbb lett volna a levegő. A pincérek óvatosabban léptek, a poharak koccanása tompábban szólt, mint máskor. Minden figyelem a kisméretű sakkasztalra irányult, melyen két világ feszült egymásnak: az egyiké, amely mindent örökölt, és a másiké, amelynek soha semmi nem jutott ingyen.
Márk ujja épphogy hozzáért a huszár fejéhez, majd letette a figura új mezőjére.
Ilona ajkán gúnyos mosoly jelent meg.
– Szóval… tudod, hogy L-alakban mozog. Nem rossz kezdet – jegyezte meg édeskés hangon. – Lehet, hogy a tévéből tanultad?
A vendégek halk kuncogással reagáltak.
Márk a nő szemébe nézett.
– Nem a tévéből, grófné. – Kicsit elmosolyodott. – Egy régi könyvtári könyvből. A borítója is hiányzott.
Az egyik sarokban ülő, pocakos férfi felhorkant.
– Vannak még könyvtárak ott, ahol maga lakik? – kérdezte félhangosan az asztaltársától. – Azt hittem, már csak zálogházak vannak arra.
– Az Angyalföldön is vannak könyvek, uram – válaszolta udvariasan Márk, mintha komolyan venné a kérdést.
A szúrós megjegyzés visszapattant róla, mint kavics a tó jegéről. A férfi zavartan elhallgatott.
A játék lassan kibontakozott. Az első tíz-tizenkét lépés csendes volt, mintha csak udvarias társalgással mérnék fel egymást.
Ilona lelki szemei előtt már látta a jelenetet: pár könnyed, gyors matt, a fiú zavart arca, a vendégek kárörvendő nevetése, a szánakozó komentárok. Annyiszor eljátszotta magában, hogy elhitte: így is lesz.
Csakhogy a tábla mást mesélt.
Márk minden lépése logikus volt. Nem ragyogó, nem látványos – csak hibátlanul következetes. Mintha egy láthatatlan fonalat követne, amelyet csak ő lát. Mikor Ilona elkapott egy gyalogot, a fiú csendben visszafogott egy másik figurát, és közben olyan állást teremtett, hogy a grófnénak újra és újra rá kellett néznie.
– Hány éves is vagy, fiam? – kérdezte a nő, próbálva közönyösnek tűnni.
– Tizennyolc.
– És… dolgozol is? Vagy csak… lófrálsz egész nap a barátaiddal?
– Tanulok – felelte Márk. – És esténként dolgozom. Néha itt, néha a belvárosban egy kávézóban. Hétvégén pedig sakkozom a Népligetben.
– A Népligetben – ismételte meg Ilona úgy, mintha egy koszos udvarnál is undorítóbb helyet nevezett volna meg. – És ott… kivel sakkozol?
– Bárkivel, aki leül velem szemben – vont vállat Márk. – Nyugdíjasokkal, buszsofőrökkel, hajléktalanokkal. Egyszer egy ügyvéd is odajött. Háromszor játszottunk.
– És… – hajolt előre a grófné. – Nyertél?
Márk elgondolkodott egy másodpercig.
– Mindháromszor.
A szalon halk morajlása olyan volt, mint egy összezavarodott kaptár zümmögése.
Zsófi a fal mellett állt, a tálcát remegő kézzel szorította. Minden porcikájával azt kívánta, bárcsak véget érne ez a jelenet, bárcsak visszaküldhetné a fiát a konyhába, ahova Ilona szerint „való” – de valami erősebb tartotta ott. A fia tartása. Az, ahogy úgy ült a grófnéval szemben, mintha egyenrangú lenne vele.
Mintha végre egyszer nem nekik kellene lehajtani a fejüket.
– Anyu… – suttogta maga elé alig hallhatóan, ahogy régen, mikor Márk még kicsi volt – és ráeszmélt, hogy most ő az, aki szorong. Nem a fia.
A tábla fölött újabb feszültség feszült.
Ilona elvétett egy tempót. Ezt csak az vette észre, aki igazán értett a játékhoz – de a fiú arcán halvány változás suhant át: mintha belül bólintott volna.
Egy újabb lépés, egy váratlan csere, és a grófné hirtelen rájött, hogy királyát körbevették.
– Ez… – kezdte ingerülten, majd gyorsan korrigált. – Ez ügyes volt. Valaki tanít is téged, hm? Egy iskolai szakkör, talán? Egy „mester”, aki lelkes amatőröket gyűjt maga köré?
– Van a kerületben egy művelődési ház – mondta Márk. – Ott néha tart egy idős bácsi foglalkozást. Nyugdíjas matematikatanár volt. Nincs pénzünk külön órákra, de ő… – elmosolyodott. – Ő azt mondta, a gondolkodás nem kerül semmibe. Csak időbe.
– Romantikus felfogás – horkant fel Ilona. – A világban nem a gondolat fizet, hanem a tőke.
– Nem mindig – jegyezte meg Márk halkan. – A sakkban biztosan nem.
Valaki felnevetett, de most már nem volt egyértelmű, min nevet. A fiún? A grófnén? Vagy a helyzeten, amely egyre kényelmetlenebb lett.
Tizenötödik lépésnél tartottak, amikor az egyik vendég, egy ezüst hajú jogász, oldalra hajolt a szomszédjához.
– Ez a fiú… nem játszik rosszul.
– Ugyan, László – legyintett a másik. – Ilona csak hagyja kibontakozni. Mindjárt vége lesz.
Csakhogy Ilona homlokán apró ráncok jelentek meg. A két királynő olyan helyzetbe került, ahol egyetlen rossz döntés akár az egész állást darabokra törhette.
Márk hosszan nézte a táblát, majd felpillantott.
– Grófné… – szólalt meg váratlanul. – Engedjen meg egy kérdést.
– Tessék – felelte Ilona hidegen, miközben igyekezett úgy tenni, mintha teljesen ura lenne a helyzetnek.
– Miért fontos önnek, hogy én veszítsek?
A kérdés úgy hasított végig a termen, mint egy hirtelen huzat. A beszélgetések elhaltak, poharak megálltak a levegőben.
Ilona fagyos mosolyt húzott szája sarkába.
– Fiatalember, ne legyen nevetséges. Ez csak egy játék. A vendégeimet szórakoztatom. És ha már támogatjuk az olyan… – kis szünetet tartott, – tehetséges, de szegény fiúkat, illik tudnunk, mennyire is… érdemlik meg.
– Értem – bólintott lassan Márk. – Akkor… játszunk tovább.
Megfogott egy futót, és olyan helyre lépett vele, amit a nézők többsége egyáltalán nem értett.
A jogász azonban felkapta a fejét.
– Az… egy kombináció kezdete. – csúszott ki a száján.
Ilona csak most érezte meg, hogy valami elindult, amit már nem biztos, hogy meg tud állítani.
Márk lépései nyomán a tábla lassan átrendeződött. Az addig lesajnált, apró gyalogok hirtelen fontos vonalakat zártak, az „ártatlan” futók hosszan átszelő átlókon vették célba a grófné királyát. Mintha a fiú nemcsak figurákat mozgatott volna, hanem évtizedes hierarchiákat.
Ilona érezte, hogy forr a vére.
Nem ilyen befejezést képzelt. Nem ezt a fojtott, kínos csendet, ahol már senki nem nevetett.
– Ez a lépés… – próbálta elemezni hangosan, mintha magyarázna valamit a vendégeinek. – Elég merész. Ha most ezt… – megfogta a vezérét, majd egy pillanatra elbizonytalanodott.
Márk szeme egy pillanatra az ujjaihoz siklott. Nem fenyegetően, nem tolakodóan – csak… figyelmeztetően.
Olyan tekintet volt, amitől Ilona hirtelen úgy érezte magát, mint kezdő az első órán.
– Még gondolkodom – morogta, és visszatette a figurát.
– Anyu… – lépett mellé halkan az egyik vendég lánya, egy fiatal nő. – Ez a fiú tényleg jó. Nem kéne…
– Menj csak vissza a barátnőidhez, Anna – vágott közbe Ilona összeszorított fogakkal. – Ez csak játék.
De Anna továbbra is a táblát nézte. Észrevette azt, amit az idősebbek közül kevesen: Márk nem kapkod. Nem villogtatja magát. Nem akarja megalázni az ellenfelet. Csak játszik. Úgy, ahogy tanult – ahogy szeret.
– Te… versenyeztél már? – kérdezte kíváncsian, ezúttal Márkhoz fordulva.
– Egyszer – felelte a fiú. – A kerületi bajnokságon. Harmadik lettem.
– És… – szólalt meg most először Zsófi is, maga is meglepődve, hogy hangot adott a gondolatnak – akkor miért nem mentél tovább?
Márk megvonta a vállát.
– Mert a döntő napján… – elmosolyodott félig, – épp itt kellett besegítenünk egy rendezvényen. Nem volt, aki lemondja helyettem. A munkára szükségünk volt.
A szalonra most már tényleg ráborult a csend. A szavak úgy zuhantak a levegőbe, mint a kavics a mély kútba.
Ilona összeszorította a kezét a karfa fölött.
– Senki nem kényszerítette magát, hogy itt dolgozzon – sziszegte. – És különben is: ha valaki igazán tehetséges, abból úgyis lesz valami.
– Nem mindig – felelte Márk szelíden. – De néha… egyetlen parti elég, hogy kiderüljön, mire lenne képes.
A következő percekben a lépések egymás után peregtek. Márk elkezdte feláldozni figuráit – egy huszárt itt, egy gyalogot ott –, látszólag értelmetlenül. A laikus nézők azt hitték, hibázik.
– Na, ez az, most fordul a kocka – súgta az ezüst hajú jogász önmagának, de a hangjában több volt a kétség, mint a bizonyosság.
Márk azonban nyugodt maradt. Amikor a grófné nagy elégedetten leütött egy huszárt, és már-már fellélegzett, a fiú megfogta a vezérét, lassan végighúzta két mező fölött, majd letette egy ponton.
A jogász felállt.
– Sáncolt. – A hangja rekedt tisztelettel telt meg. – És most…
A felismerés úgy futott végig az értő kevesek között, mint amikor egy láncban egyszerre pattannak meg a szemek. A grófné királya sebezhetővé vált, az addig láthatatlan csapdák egyszerre rajzoltak ki egy egyértelmű mintát.
Ilona még nem értette.
Még nem látta.
Csak azt érezte, hogy valami a gyomrába markol.
Márk felnézett.
– Grófné… – mondta csöndesen. – A következő két lépésben mattot kaphat. Akárhogy is védekezik.
– Ez… ostobaság – vágta rá Ilona, de keze remegett, amikor a vezérét mozdította. – Nézzük csak meg.
Lépett.
Márk azonnal válaszolt.
Nem gondolkodott sokat – mintha előre tudta volna, vajon mit fog lépni az asszony.
– És most…? – kérdezte valaki halkan.
– Most már csak idő kérdése – mondta ki a jogász, félhangosan, de a csendben mindenki hallotta.
Ilona kereste a kiutat. Lépett volna – de minden lehetséges mezőn újabb fenyegetés várt. Ha a király jobbra mozdul, jön a futó. Ha balra, jön a vezér. Ha elbújik egy gyalog mögé, az a gyalog vész el, és a támadás csak erősödik.
– Ez valami trükk – sziszegte. – Bizonyára… – A szeme Márkra villant. – Valaki súgott neked. Ki volt az? Halljam rögtön.
Márk értetlenül pislogott.
– Senki, grófné. Csak… játszom.
– Anyu – szólt közbe Anna halk, de határozott hangon. – Ez a fiú tényleg jó. Ez nem trükk. Ez tudás.
És valamiben első ízben nem az anyja mellé állt, hanem egy idegen fiú mellé.
Ilona ujja megfeszült a király feje fölött. Lépett egyet – az egyetlen lépést, amit még biztonságosnak gondolt.
Márk lassan bólintott, mintha már várta volna ezt.
– Akkor… – megfogta a vezért, és letette oda, ahol a királynő szakadatlanul védte a futó vonalát. – Matt, grófné.
A szó olyan tompán koppant a teremben, mintha a márvány maga mondta volna ki.
Egy nő eltakarta a száját.
Valaki a sarokban halkan felnevetett – nem gúnyosan, inkább döbbent felszabadulással.
A zongorista, aki addig háttérmuzsikát játszott, észrevétlenül félbehagyta a dallamot.
Ilona keze megmerevedett a levegőben.
– Nem… – suttogta. – Ez… biztosan… valamit rosszul látok.
Márk csendesen felállt.
– Ha szeretné, szívesen megmutatom, hol kezdődött el – mondta halkan. – Ott, amikor a huszáromat leütötte a kilencedik lépésben. Onnantól… – felpillantott, – elkerülhetetlen volt. Csak idő kérdése.
HirdetésA grófné arcán lassan végigfutott a pír: nem az egészséges, élénk pír, hanem az, amely szégyenből és haragból keveredik.
– Ez csak játék – ismételte görcsösen. – Semmi több.
– Nekem nem csak játék – felelte Márk. – Nekem ez… – elakadt a hangja, de aztán mégis kimondta: – esély.
– Fiam… – lépett közelebb most már nyíltan Zsófi, szemében könny csillogott. – Gyere, menjünk. A konyhában még el kell pakolnunk…
– Várj csak – szólalt meg ekkor az ezüst hajú jogász. A hangja most más volt, mint eddig: mérlegelő, komoly. – Mondtad, hogy egy művelődési házba jársz, igaz?
– És van… – kotorászott belső zsebében, majd elővett egy kártyát – van már valamilyen hivatalos versenyed mostanában? Meghívásod? Támogatód?
– Nincs – rázta meg a fejét Márk. – Volt egy pályázat az iskolában, de a nevezési díj… – elhallgatott. Nem akarta kimondani, hogy az a pár ezer forint is gondot jelentett.
A férfi odalépett, és átadta a névjegyet.
– A fiam sakkozott régen – magyarázta. – Ismerem a szövetségnél pár embert. Ha komolyan gondolod, hogy játszanál, keress meg. Nem ígérek csodát, de… – elmosolyodott, – egy ilyen parti után hülye lennék nem megpróbálni segíteni.
Márk zavartan nézte a papírdarabot.
– Én… köszönöm. De nem akarok… kegyet.
– Ez nem kegy, fiam – mondta a férfi. – Ez befektetés. Az eszedbe.
Ilona összerándult. A saját házában, a saját vendégei előtt ajánlgatta valaki egy szolgálólány fiának a támogatását. Valami, amit az ő gyerekei sosem kértek, mert kész volt nekik minden.
– László – szólalt meg hűvösen –, remélem, nem gondolod komolyan, hogy egy ilyen kis… epizód alapján…
– Ez nem epizód, Ilona – vágott közbe Anna. – Ez egy tehetséges fiú, aki itt, teelőtted, a te asztalodnál vert meg. Tiszta játékkal.
A grófné a lányára nézett, aki most először mert nyíltan szembeszállni vele. Egy pillanatig úgy tűnt, mond valamit – aztán mégis lenyelte a szavait.
– Mióta sakkozol? – kérdezte valaki a hátsó sorból. Márk felé fordult több kíváncsi tekintet is. Már nem díszlet volt. Jelenség lett.
– Nyolc éve – felelte a fiú. – Tízévesen találtam egy szakadt könyvet a lomtalanításnál. Az volt ráírva, hogy „Megnyitások és csapdák a sakktáblán”. Nem értettem semmit belőle, de… – elmosolyodott, – az ábrákat lemásoltam egy füzetbe. Azóta mindent elolvasok, amit találok. A játszmákat… a fejemben játszom újra, ha nincs tábla.
– És… profi meccseket is néztél? – kérdezte Anna.
– Igen – bólintott. – Polgár Judit, Lékó Péter, régi világbajnoki partik. Az interneten van pár ingyenes adatbázis. A művelődési házban néha engedik, hogy a régi, poros gépeken gyakoroljak. Sokat elemzek. – A hangja elcsendesedett. – Talán túl sokat is.
– Soha nem túl sok – rázta meg a fejét az ezüst hajú férfi. – Ez pont így jó.
A vendégek lassan szétszéledtek a sakkasztal körül, de a levegőben ott maradt valami láthatatlan törés. Mintha az este eredeti forgatókönyve szétfoszlott volna, és helyette valami új, váratlan történet kezdődött.
Zsófi odalépett a fiához, és finoman megszorította a karját.
– Büszke vagyok rád – suttogta a fülébe. – Úgy… ahogy még soha senki nem volt rád büszke. De most menjünk. Elég volt mára.
Márk bólintott, zsebre tette a névjegykártyát, majd Ilonához fordult.
– Köszönöm a játékot, grófné – mondta udvariasan. – Ha akarja, szívesen visszanézem önnel a partit… máskor.
A nő nem válaszolt. Csak ült a bőrfotelben, és a táblát bámulta, mintha az árulta volna el.
Mintha a figurák suttognák a fülébe:
„Nem te irányítasz mindent.”
Az ajtóhoz érve Anna utánuk sietett.
– Várjatok! – szólt. – Márk… Ugye, ha… – zavartan elmosolyodott, – ha majd versenyzel, azért… szólsz? Szívesen megnéznélek.
– Ha eljutok oda, hogy versenyzek – nevetett fel halkan a fiú –, akkor… igen. Szólok.
– Rendben – bólintott Anna. – És… – megállt, majd halkan hozzátette: – Sajnálom, hogy anyám így bánt veled. Nem… nem mindannyian gondolkodunk úgy, mint ő.
Márk egy pillanatig a lány szemébe nézett. A tekintetében nem volt harag.
– Tudom – mondta. – Nem haragszom magára. Szeretem, ha sakkozhatok. Ma is ezt tettem. A többi… – vállat vont. – …csak zaj.
Aznap éjjel, amikor hazaértek az Angyalföldi panelház szűk lakásába, Márk a konyhaasztalhoz ült. A műanyag abroszra, amelyen virágminták futottak, elővette a kis, kopott sakk-készletét. A figurák már megfeketedtek az évek alatt, néhány kicsit meg is sérült.
– Még nem fekszel le? – kérdezte Zsófi, miközben a mosogatót törölgette.
– Még egyszer le akarom játszani a partit – felelte a fiú. – Az embernek… tanulnia kell a győzelmeiből is. Nem csak a vereségeiből.
Lerakta a királyt, a vezért, a futókat, ahogy emlékezetből tudta. A sakkasztalon újra kirajzolódott a Rózsadomb villájának estéje – csak itt már nem volt kristálycsillár, nem voltak díszes ruhák, csak a neon fénytől halvány konyha és egy fáradt anya, aki végre mosolygott.
Zsebéből elővette a névjegykártyát. Hosszan nézte.
– Anyu… – szólalt meg halkan.
– Ha… ha egyszer… tényleg profi leszek… – elakadt, mert nevetségesnek érezte kimondani, – …akkor nem kell többet ilyen helyekre járnod. Soha.
Zsófi odalépett hozzá, és tenyerét a fia hajára simította.
– Nem attól lesz könnyebb az életem, fiam, ha nem kell dolgoznom. Hanem attól, hogy látom, hova jutottál. – A hangja megremegett. – Ma este… valami történt. Nem csak ott, náluk. Bennem is.
– Mi? – nézett fel rá Márk.
– Rájöttem, hogy… – elmosolyodott keserédesen. – Rossz helyen szégyelltem magam. Mindig azt hittem, nekünk kellemetlen ott lenni. De ma… – a szeme újra megtelt könnyel –, ma láttam a grófnő arcát. Ő szégyellte magát. Nem te. Nem én.
Márk nem szólt semmit. A tábla fölé hajolt, és odébb tolta a vezért. A fejében újra és újra lejátszotta a pillanatot, amikor azt mondta: „Matt, grófné.”
Az a szó nem csak egy játszmát zárt le. Egy egész kapcsolatrendszert.
Hónapokkal később, egy hideg tavaszi reggelen a posta hozott egy levelet. Vastag, bélyeges boríték, a Magyar Sakkszövetség fejléce díszelgett rajta.
– Nyisd ki – szinte suttogva mondta Zsófi.
Márk óvatosan feltépte. A papír recsegése valahogy hangosabb volt mindennél.
„Tisztelt Szabó Márk!
Örömmel értesítjük, hogy az ifjúsági keret válogatójára… támogatott részvételt biztosítunk… edzéslehetőség, tanfolyam… további részletek az időpont egyeztetésével kapcsolatban…”
A sorok összefolytak egy pillanatra. A fiú a falnak dőlt, és csak nevetett. Nem hangosan, nem hisztérikusan – csak úgy, mint aki végre elhiszi: a fejében játszott partiknak súlya lett a világban is.
– Ez… – nyújtotta az anyjának. – Ez az, anyu.
Zsófi remegő kézzel tartotta a levelet.
– Tudod, mire emlékszem? – kérdezte végül.
– Amikor tízéves voltál, és a kuka mellől hazahoztad azt a szakadt könyvet. Azt hittem, csak újabb kacat, amibe belekapaszkodsz. De valamit láttam a szemedben akkor is… ugyanazt, mint most. – A szeme sarkából letörölt egy könnycseppet. – Nyolc év… és most ide jutottál. A grófnő azt mondta, „ez csak játék”. Látod? Nem csak az.
Márk a sakktáblára nézett az asztalon. A király épp középen állt, körülötte gyalogokkal és tisztekkel.
– A sakkban az a szép – mondta halkan –, hogy mind ugyanonnan indulunk. Mindenkinek ugyanannyi figurája van, és egyik sem aranyból készül. Csak… fából.
Elmosolyodott.
– A pályán nincs grófnő meg szolgálólány. Csak két játékos. És a tábla eldönti, ki gondolkodott messzebbre.
A Rózsadombon, abban a régi villában, talán még mindig ott állt a faragott sakk-készlet a szalon sarkában. Talán azóta is por lepte, mert senkinek nem volt kedve játszani rajta. Vagy talán Ilona néha leült, végigment a lépéseken, és valahol a kilencedik huszárütésnél mindig megállt.
Talán egyszer belegondolt:
egy szolgálólány fia volt az egyetlen vendég, aki igazán őszinte tükröt tartott elé.
És talán – nagyon halkan, a saját szíve legmélyén – egyszer kimondta magának:
„Matt.”
De azt már senki sem látta.
Csak az apró, néma figurák a táblán, akik tudták:
néha egyetlen játszma elég, hogy kiderüljön, ki a valódi király, és ki csak annak képzeli magát.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
