Az anyósom fiú unokát akart, még meg is fenyegetett, a férjem pedig nem állt ki értem. Úgyhogy rendeztem egy babaváró bulit, amit soha nem fognak elfelejteni.”
A legtöbb barátnőm már rég anyuka volt. Én meg? Én csak jártam egyik meddőségi klinikáról a másikra. Az orvosok többnyire csak hümmögtek.
– Talán, talán… – mondták.
És én ezekben a „talánokban” éltem. Egy idő után már féltem igazán remélni. Még magamnak sem mertem bevallani, mennyire vágytam egy gyermekre.
A férjemmel, Balázzsal éveken át próbálkoztunk. Ovulációs naptárak, heti vérvételek, hormoninjekciók, minden. És a remény, ami újra meg újra darabokra tört.
Balázs minden negatív tesztnél megölelt. Legalábbis egy ideig.
Aztán eljött az a nap, amikor megláttam a két csíkot.
Csak ültem a fürdőszoba hideg kövén, a tesztet szorítva a mellkasomhoz, mintha szent tárgy lenne.
– Balázs…? – szóltam remegő hangon. – Kisbabánk lesz.
Balázs kilépett a dolgozószobájából, úgy nézett rám, mintha épp állásinterjúra készülne.
– Mi? Azt mondtad, hogy már nem sikerülhet…
– Én is azt hittem. De nézd… – Megmutattam a tesztet, aztán még egyet. – Az orvos is megerősítette. Már majdnem kilenc hetes.
Odajött, elmosolyodott. De a szeme... a szeme távol maradt.
– Szóval… meg akarod tartani? Talán még nem késő meggondolni…
– Tessék?! Hogy érted ezt? Balázs, ezért küzdöttünk évekig!
– Az még régen volt. Azóta sok minden megváltozott… Az élet is.
Nem tudtam mit mondani. Próbáltam azt hinni, hogy csak megijedt. Hogy ez csak a sokk. De valami bennem megszólalt. Egy apró, halk, de kitartó vészcsengő.
Megpróbáltam megölelni. Hagyta. De nem ölelt vissza.
A következő napoknak örömben kellett volna telniük, de én úgy éreztem magam, mint akit fagyos huzat jár át. Balázs egyre hallgatagabb lett. Mintha csak egy árny lett volna a lakásban.
A babás könyveket, amiket a dohányzóasztalra tettem, észre sem vette. Amikor megmutattam neki az apró rugdalózókat, amiket rendeltem, csak bólintott. Semmi több.
Egy este leültem mellé a kanapéra, két festékmintát szorongatva.
– Méznap vagy Halvány Liget? – kérdeztem halkan.
– A gyerekszobába… Emlékszel, tavaly még te mondtad, hogy szereted a sárgát.
Rá sem nézett.
– Most fáradt vagyok ehhez, Lilla. Kérlek, ne most…
– Balázs, ez a mi gyerekünk!
Sóhajtott.
– Tudom. De muszáj egy hét alatt mindent eltervezni?
Ránéztem. A torkomban gombóc.
– Csak azt szeretném érezni, hogy benne vagy. Hogy nem vagyok egyedül.
Másnap azt javasolta, látogassuk meg az anyját.
– Az én anyukám már nincs velünk – suttogtam. – Jó lenne valakivel beszélni…
Balázs bólintott, felkapta a kulcsokat.
– Beszéljetek. Nő a nővel.
Úgy éreztem magam, mint egy bolond, de reménykedtem.
Ágnes, az anyóspalántám, fagyos mosollyal fogadott. A nappaliban semmi sem változott, mióta először jártam ott.
Teát nem ajánlott. Csak egy köszönés járt.
– Gratulálok, Lilla. Csak sikerült megfogannod, mi?
Pislogtam. A szavai élesek voltak. Mélyebbre vágtak, mint vártam.
– Igen – próbáltam mosolyogni. – Nagyon boldog vagyok.
Ágnes Balázshoz fordult, mintha ott se lennék.
– Ugye fiú lesz? Megbeszéltük. Csak az számít.
Balázs csak vállat vont. A jól ismert közönyös mozdulat. Egyre jobban gyűlöltem.
– És ha kislány lesz? – kérdeztem halkan.
Ágnes a szemembe nézett. Egyetlen pislogás nélkül.
– Akkor menned kell. Nem rajtunk múlik. Ez a sors. De mi nem fogadjuk el ezt a sorsot.
Megfagyott bennem a vér.
– Ezt… komolyan mondja?
Balázs hirtelen felállt.
– Én remélem, hogy lány lesz. És ha nem is az… lehet, hogy akkor sem maradok.
Mintha megnyílt volna alattam a föld. Mégis állva maradtam.
Ökölbe szorítottam a kezem, hogy ne remegjen.
Ágnes megigazította a blúzát.
– A babavárót majd én megszervezem. Rám bízhatod.
– Tessék? – kérdeztem értetlenül.
– Majd én elintézek mindent – mondta Ágnes. – Végül is ünnepelni kell, nem?
És akkor egy röpke másodpercig tényleg reméltem. Hogy csak a sokk beszélt belőle. Hogy talán… elfogadja majd a babát.
Azt még nem tudtam: Ágnes nem segíteni akart. Ő színpadot épített. És fogalmam sem volt, milyen előadásra készül.
A babavárót én szerveztem meg. Nem adtam ki a kezemből. Ez volt az egyetlen dolog, amit irányíthattam. Az én kapaszkodóm volt. Azt akartam, hogy emlékezetes legyen – és nem csak a szép pillanatok miatt.
Tortát rendeltem, puha pasztellszínű dekorációkat választottam, kis masnikat varrtam a székhuzatokra. A legjobb része a nemfelfedő meglepetés volt – a pillanat, amikor kiderül a baba neme.
Azt hittem, ha Balázs is ott lesz, talán újra közel érezhetem magamhoz. Talán Ágnes is megenyhül. Talán... ha együtt látják, hogy boldog vagyok, minden más is újra a helyére kerül.
A rendezvény előtti reggelen korábban értem haza a városból. A dekorációkat ellenőriztem, a tortát vittem haza. De amikor beléptem az ajtón, valami furcsa csend fogadott.
Aztán hangokat hallottam a konyhából.
Megálltam. Felismertem őket. Balázs. És Ágnes.
Lassan, hangtalanul léptem közelebb a résnyire nyitott ajtóhoz.
– Hogy engedhetted ezt meg, Balázs?! – Ágnes hangja olyan volt, mint a szikra a benzines hordó fölött. – Hogy hagyhattad, hogy teherbe essen?!
– Nem terveztem, anya! Én... Én átmentem a vazektómián, te is tudod.
Megállt bennem az ütő. A testem mozdulatlan maradt, de belül... mindent széttépett ez a mondat.
– Akkor valami nagyon félrement – sziszegte Ágnes. – És most? Mit csinálunk vele? Tudod, hogy ezt ki fogja használni, mindent kisajtol belőled!
– Nem tudom, mit tegyek – válaszolta Balázs, fáradtan. – El akartam hagyni. Tudod, már régóta.
– És miért nem tetted?
– Mert teherbe esett. Akkor már késő volt. Mindenki kérdezősködött volna. Petra kiborult volna. Idő kellett.
A név úgy csapott arcon, mint egy jeges kéz. A szívem hangosan vert, mint egy riadót verő dob.
– Ő nem tudhatja meg – suttogta Balázs. – Petra nem akar gyereket, és ez… ez tökéletes. Támogat engem, még a tavalyi műtéted költségeibe is besegített!
– Pontosan – válaszolta Ágnes. – Az a nő stílusos. Céltudatos. Gazdag. Nem olyan, mint ez itt. El kell tűnnie. De úgy, hogy ő maga akarjon menni.
– Hogyan? – kérdezte Balázs, mintha tanácsot kérne egy sakkozótól.
– Nyomás alá helyezzük. Akár fiú, akár lány – összeroppan. Aztán megy magától.
Balázs nem válaszolt. A következő szavai mégis mindent eldöntöttek bennem:
– Már régen el kellett volna hagynom.
Valahogy visszahátráltam az előszobáig. Nem emlékszem, hogyan. Nem emlékszem, hogy nyílt ki az ajtó. Csak arra, hogy a kezemben lévő tortás doboz remegett. A kezeim jéghidegek voltak.
Nem akartak engem. Soha nem is akartak.
De amit nem tudtak: én sem vagyok már az, aki eddig volt.
Aznap este nem sírtam. Másnap reggel sem. Valami megváltozott bennem. Egy új énem született meg – pengeéles, tiszta, célratörő.
Nem könyörgök többé szeretetért jégszíveknek. Nem hajolok meg senki előtt csak azért, hogy elférjek az ő „tökéletes képükben”.
Ha ki akarnak taszítani, ám legyen. De nem fogok négykézláb kimászni az életükből.
Felemeltem a fejem. Egyenes háttal. És a szívem alatt ott volt valaki, akiért megérte kiállni.
A babaváró napján mindenki megérkezett. Kacaj, koccintás, kamera – mintha minden rendben lenne. Én mosolyogtam. Játszottam a szerepet. Mint egy királynő, akinek már nem kell kérnie semmit – mert mindent eldöntött.
És a legcsodásabb rész? A kislányom minden mozdulatomra reagált egy finom rúgással. Mintha tudta volna: ez a nap a miénk.
Balázs mereven mosolygott. Egyszer hozzáért a kezemhez, de úgy rántotta el, mintha tűz égette volna meg.
Ágnes ott állt a sütemények között, mint egy ítélőbíró.
Aztán odalépett hozzám.
– Megnézted már a baba nemét?
– Nem – hazudtam könnyedén.
– Szerintem viccesebb lenne, ha itt, mindenki előtt derülne ki – mosolygott hidegen.
– Hát, reméljük, fiú lesz – folytatta. – Tudod, mit jelent a családnév továbbvitele.
– Az érdekes – jegyeztem meg. – Balázs pont az ellenkezőjét mondta nemrég.
HirdetésÁgnes arca egy pillanatra megrándult. De nem volt ideje válaszolni.
Mert akkor... kinyílt az ajtó.
És belépett.
Világoskék ruhában, könnyed léptekkel, mintha csak vendég lenne. Rám nézett, bólintott.
Az a fajta bólintás volt ez, amit a nők csak egymásnak adnak: most jön a finálé.
Balázs megdermedt, mint akit áramütés ért.
– Mi a fenét keres ő itt?
– Szép köszöntés – feleltem mosolyogva. – Azért van itt, mert én meghívtam.
Ekkor halkan tapsoltam. A beszélgetések elhalkultak, a vendégek felém fordultak.
– Kedves barátaim! Elérkezett a várva várt pillanat: a baba neme kiderül! De nem én fogom felvágni a tortát… Hanem valaki, aki meglepően fontos szerepet játszott ebben a történetben.
Petra felé fordultam.
– Megtennéd?
Ő bólintott, előrelépett, és nyugodtan megfogta a kést.
– Rövid leszek – mondta határozott, de tiszta hangon. – Ma nem kötelességből vagyok itt, hanem tiszteletből. Amikor megtudtam az igazságot, el is fordulhattam volna. De nem tettem. Lilla miatt vagyok itt. Mert miközben más hazugságokra épített, ő egy életet hord a szíve alatt. És ezt meg kell ünnepelni.
Ágnes arca megrepedt, mint egy rég megragasztott porcelánbaba. Balázs olyan volt, mint egy szobor, akinek a poharában remeg a pezsgő.
Petra a tortához hajolt. Egy. Kettő. Három vágás.
A felső réteget óvatosan megemelte.
A teremben halk felzúdulás támadt. A vendégek előrehajoltak. Többen visszacsukták a szájukat, mások összesúgtak.
Mert a tortában nem volt sem rózsaszín, sem kék.
A habréteg alatt vérvörös krém volt.
És a közepén, a virágdíszek között, ott csillogott valami, amit mindenki felismert.
Az én jegygyűrűm.
Tisztán, fényesen, eltávolítva minden emléktől, amit már nem érdemelt meg.
Petra hátralépett. Én előre.
Két ujjal kiemeltem a gyűrűt. A fény megcsillant rajta, és én felemeltem, hogy mindenki lássa.
Balázs szemébe néztem.
– Ennek az örökkévalóságot kellett volna jelentenie. De az örökkévalóság nem éli túl az árulást.
Balázs nagyot nyelt. Előrelépett.
– Lilla… kérlek…
De én már nyúltam is a táskámhoz. Elővettem egy díszes dossziét. Kihúztam belőle a válási papírokat.
– Gondoltam, úgysem lesz benned annyi, hogy te magad kérd el őket – mondtam halkan.
Balázs remegő kézzel vette el.
– Én… nem így akartam.
– De pontosan így csináltad – feleltem.
A vendégek némán figyeltek. Egyikük sem szólt. Csak Petra állt mellettem, mint egy néma őrangyal.
– Semmit nem akarok tőled, Balázs – folytattam. – Se pénzt, se magyarázatot. Csak azt, hogy eltűnj.
Körbenéztem. A vendégek egy része lehajtotta a fejét. Mások egyenesen Ágnesre néztek. Én is.
– Remélem, megérte. Mert most nincs unokád.
Ágnes nyitotta volna a száját, de nem jött ki hang.
Petra felém fordult. Bólintott. Egy halk, de határozott bólintás volt – a lezárás bólintása.
– Köszönöm – mondtam neki halkan. – Kellett valaki, aki segít végleg pontot tenni a végére.
A vendégekhez fordultam.
– Köszönöm, hogy eljöttetek. Ne aggódjatok – jól leszek. Nagyon is jól.
A kezem a hasamra tettem.
– A lányom már most erősebb, mint ti mind együttvéve.
És aztán… egyszerűen kisétáltam.
Nem színpadiasan, nem sírva. Csak egyenes háttal, méltósággal.
Nincs több játék. Nincs több szerep.
Csak én. És a lányom.
Végre szabadon.
Igen. LÁNY lesz.
