Az első ebéd
A kiképzőközpont kapujánál még alig derengett, amikor Farkas Réka leszállt a buszról. A vállán katonai zsák lógott, a haja szorosan összefogva simult a tarkójára, az udvar fölött pedig ott ült a nyirkos hajnal. A sorakozótér felől sípszó hallatszott, valahol teherautó tolatott. Réka úgy ment végig az udvaron, ahogy az ember akkor megy, amikor tudja, hogy nézik, de nem akarja megadni senkinek az örömöt, hogy meginogjon.
A folyosón és a gyakorlótér szélén hamar híre ment az érkezésének. Egy nő az újoncok között itt még mindig történésnek számított. Réka nem szólt vissza, amikor két fiatal katona azon nevetett, vajon meddig bírja majd az első futást, és akkor sem állt meg, amikor valaki félhangosan nővérszállót emlegetett. Letette a zsákját, átvette a felszerelést, és jelentkezett a szakasznál. Ez a csöndes nyugalom ingerelte legjobban Keresztes hadnagyot, aki mintha személyes sértésként érkezett volna.
— Gyorsabban, Farkas. Ez nem kirándulás.— Értettem.— Hangosabban. Itt nem motyogunk.— Értettem, hadnagy úr.— Majd meglátjuk.
Délig Réka többször hallotta a nevét úgy, mintha szitokszó volna. Keresztes minden apróságba belekötött: hogyan tartja a vállát, mennyi idő alatt köti meg a bakancsát, miért nem kérdez. A többiek figyelték, mert egy ilyen helyzetben az ember hamar eldönti, melyik oldalra áll, vagy legalábbis azt, kinek a tekintetét kerüli. Réka érezte, ahogy a gyomra összerándul, de nem játszott hőst, és nem is hátrált.
Az ebédlőben csattogtak a tálcák, a hosszú asztaloknál pedig távolságtartás vette körül Rékát. Már majdnem végzett, amikor Keresztes megállt mellette. Hagyta, hogy a többiek észrevegyék, mi készül. A kanál megállt Réka kezében, de csak akkor nézett fel, amikor a hadnagy árnyéka ráborult az asztalra.
— Álljon fel.— Még nem fejeztem be.— Nem kérdeztem.— Tudom. Válaszoltam.
Az ebédlő elcsendesedett. Keresztes kikapta előle a tálcát, és a földre vágta. A tányér kettétört, a főzelék szétfröccsent a járólapon, páran felröhögtek. Réka lassan felállt, majd leguggolt, hogy összeszedje a szilánkokat. Keresztes felrakta az egyik bakancsát a pad szélére, és egy koszos törlőrongyot dobott elé.
— Ha már olyan szorgalmas, kezdheti ezzel.— Ezt komolyan gondolja?— Térdre, Farkas. Takarítsa le.Valaki füttyentett. Egy telefon kamerája felvillant.Réka ujjai összezáródtak a rongy körül.— Rendben — mondta csendesen.
A mozdulat
Keresztes mosolya szélesebb lett, mert azt hitte, győzött. Réka közelebb hajolt a bakancshoz, olyan engedelmesen, hogy a nevetés újra megindult mögötte. A következő pillanatban azonban nem a bőrt törölte meg, hanem megfogta a hadnagy bokáját, alátámasztotta a lábszárát, és egy rövid, pontos rántással kibillentette. Nem volt benne látványosság, sem harag. Csak gyakorlat volt. Keresztes háta nagyot csattant a padlón, a pad megbillent, és az ebédlő egyszerre elnémult.
Réka térdelésből fordult tovább. Mielőtt a hadnagy felkönyökölhetett volna, a karját a lapockája mellé vezette, és a saját testsúlyával rögzítette. Keresztes káromkodott, a nyaka kivörösödött, de nem tudott megmozdulni. Ketten felugrottak a padok mellől, aztán megálltak, mert senki sem tudta, most kit kellene védeni és kitől. Réka arca nyugodt maradt, de a szeme inkább fáradtnak látszott, mint győztesnek.
— Engedjen el! — sziszegte Keresztes.— Ha abbahagyja a kapálózást.— Maga nem tudja, mit művel.— De. Pontosan tudom.
Az ajtó felől megjelent Sárközi százados, az ügyeletes parancsnok. Nem kiabált, mégis mindenki kihúzta magát. Végignézett a földön fekvő hadnagyon, Rékán, a szétkent ebéden és a telefonokon. Réka lassan elengedte Keresztest, felállt, és hátralépett. A hadnagy feltápászkodott, de a tekintete már nem fölényes volt, hanem sértett.
— Jelentést kérek — mondta a százados.— Farkas honvéd megtámadott — vágta rá Keresztes.— A hadnagy úr parancsot adott, hogy tisztítsam le a bakancsát — mondta Réka. — Előtte a tálcámat a földre dobta.— Hazudik.— Nem — szólalt meg egy fiatal katona. — Láttuk.
Szalai Máté alig lehetett húszéves. Réka emlékezett rá a reggeli sorakozóból, mert ő volt az egyetlen, aki nem nevetett. Most úgy állt ott, mintha már megbánta volna a bátorságát, de nem ült vissza. Aztán még valaki bólintott, majd egy harmadik katona leeresztette a telefonját, és csendesen azt mondta, rajta van a felvételen. Sárközi Rékát figyelte, mintha most illesztené helyére a nevét.
— Farkas Réka. Maga nem újoncként került ide.— A beosztásom szerint igen, százados úr.— A beosztása szerint igen. A múltja szerint nem.
HirdetésHalk moraj futott végig a termen. Réka állkapcsa megfeszült. Nem ezért jött, nem bemutatónak. Sárközi mégis kimondta, hogy korábban közelharc-oktatóként dolgozott egy különleges felkészítő csoportnál. A katonák között most nem tisztelet volt először, inkább zavar: az a fajta, amikor az ember rájön, hogy rossz oldalon nevetett. Réka letette a rongyot Keresztes elé.
— Kérek engedélyt, hogy feltakarítsam, amit lehet.— Nem maga fogja — felelte a százados. — Keresztes hadnagy, kezdje el.
Ami megmarad
A következő percekben senki sem beszélt hangosan. Keresztes merev arccal hajolt le a törött tányérdarabokért. Sárközi elkérte a felvételt, és csak annyit mondott, hivatalos ügy lesz belőle. Réka új tálcát kapott az egyik konyhástól, aki nem kérdezett semmit, csak a kezébe nyomott egy tányér meleg ételt. Réka megköszönte, de alig evett. A feje tele volt azzal a régi fáradtsággal, hogy már megint nem a munkája miatt nézik, hanem azért, mert nem illik abba a képbe, amit mások előre megrajzoltak róla.
Délutánra Keresztest levették a szakaszról, amíg a vizsgálat tartott. Réka a gyakorlópályán állt a többiek között, ugyanabban a porban, mint bárki más. A szakasz azonban másképp hallgatott körülötte. Nem barátságosan, ahhoz túl friss volt még minden, de már nem azzal a gúnyos várakozással, amellyel reggel fogadták. Pihenőnél Szalai Máté odalépett mellé.
— Nem kellett volna hallgatnom reggel.— Sokan hallgattak.— Attól még nem volt rendben.Réka ránézett.— Nem. De ma kilépett belőle.
Este Réka a körletben a vaságy szélén ült, és a bakancsát tisztította. Nem azért, mert valaki parancsolta neki, hanem mert a nap végén így lehetett rendet tenni legalább abban, ami az ember kezében van. A folyosón léptek közeledtek. Keresztes állt meg az ajtónál rangjelzés nélkül. Az arca fáradt volt, és most először nem próbált nagyobbnak látszani annál, amekkora.
— Beszélhetek magával?— Ha parancs, nem érdekel. Ha nem parancs, mondja.— Nem parancs.— Akkor mondja.
Keresztes belépett, de megállt az ajtó közelében. Látszott rajta, hogy nehezére esik minden szó. Réka ettől sem sajnálni nem kezdte, sem gyűlölni jobban. Csak figyelte.
— Amit ma csináltam, az szégyen volt.— Igen.— Nem magának kellett volna bizonyítania.— Nem.— Sajnálom.
Réka sokáig nem válaszolt. A bocsánatkérés nem törölte el a nevetést, a telefonokat, a szégyent, amit mások neki szántak, de valamit mégis megállított abból, ami tovább romolhatott volna. Végighúzta a kefét a bakancsán, majd a férfira nézett.
— Ezt nem nekem kell jóvátennie elsősorban.— Tudom.— Akkor kezdje azokkal, akiknek azt tanította ma, hogy a hatalom megalázásra való.
Másnap reggel a sorakozón már nem Keresztes vezényelt. Sárközi százados röviden közölte, hogy a szakasz új rend szerint folytatja a kiképzést, és hogy a fegyelem nem azonos a félelemmel. Amikor futás előtt sorba álltak, Szalai Máté mellé került, és egy pillanatra a bakancsára nézett.
— Maga tényleg három embert is le tudna vinni egyszerre? — kérdezte halkan.Réka oldalra pillantott.— Csak ha nagyon rosszul viselkednek.
A síp megszólalt, és a szakasz elindult. Réka nem futott elöl, nem maradt hátul, csak tartotta a tempót. A kavics ropogott a talpak alatt, és a többiek lélegzése lassan egy ritmusba rendeződött az övével. Nem győzelem volt ez, inkább kezdet: annak a csendes munkának a kezdete, amikor másoknak se kell térdre ereszkedniük ahhoz, hogy komolyan vegyék őket.
