Állok a baromfiüzlet előtt a vásárcsarnokban, egyre hosszabb a sor, csoszogunk előre, mint a tél maga: lassan, hidegen, mégis valahogy várakozással. Karácsony közeleg – ilyenkor az emberek többet vásárolnak, kicsit másképp néznek körbe, egy kicsit többet akarnak adni, mutatni, főzni.
Előttem egy idős néni áll. Hatalmas gyékényszatyor a kezében, magán viseli az elmúlt évtizedeket. Kabátja és cipője is olyan, amit a régi albumokban látni a nagymamákon. Az arca nyugodt, csak a szemében van valami zavart mozgás, mint aki tudja, hogy amit szeretne, az nem biztos, hogy belefér.
Aztán sorra kerül egy másik nő: magas, elegáns, makulátlan kabátban, csinos táskával és puha kesztyűvel. Pont olyan, akire azt mondják: „ő biztos budai.” Precízen, tudatosan vásárol: először pulykamellfilé, aztán két csirke – egyik nem elég szép, cserélteti. Kacsa, tyúk, baromfi virsli, kolbász, sonka – karácsonyi hidegtálhoz, vendégváráshoz. Megfontolt, mint egy katonai hadművelet.
Közben a néni toporog. Nem csak a lábát helyezi egyik sarokról a másikra, hanem a döntés terhét is. Aztán kilépne a sorból, de az eladó megállítja:
– Tessék maradni, Márti néni, maga jön!
A néni odalép az ablakhoz, lehajtott fejjel, és halkan kérdezi:
– Van fagyasztott szárny, Zsuzsikám? Két csomaggal vinnék.
A fiatal eladólány kedvesen nevet:
– Hát miért nem visz frisset, mama? Az most olcsóbb!
A néni elpirulva magyaráz:
– Egyiket kirántom, másikból pörkölt lesz. Az ember szereti… – és itt mintha elharapná a mondat végét.
A másik eladó, egy férfi, harsányan viccelődik:
– Vigyen mellet meg combot, olyan puha, kenyérre lehet kenni! Hát egyszer van Karácsony, nem?
A hang megszólal, de aztán megdermed a levegő. A férfi látja a néni tekintetét. A sorban senki sem mozdul, mindenki érzi: nem volt helye ennek a mondatnak.
A férfi bólint az eladótársának:
– Hagyd csak. Majd én.
Aztán elkezdi pakolni a csirkeszárnyakat. A comb közé egy-egy hatalmas csirkemell kerül, a végén még egy adag szárny. Nem méri le.
– Ahogy kérte, kedves vevő, kettő kiló szárny, hatszáz forint!
Csirkeszárny kilója 499 forint.
De most ez nem számít.
Átnyújtja a szatyrokat, elveszi az ezrest, és visszaad egy ötszázast.
A néni elteszi, biccent, és eltűnik a sorból, mint aki szívesen maradna még, de tudja, mára ennyi volt.
Később, nem messze onnan, egy másik bolt pénztára előtt fiatal pár áll. Ruhájuk kopott, babakocsiban csecsemő. A férfi kezében aprópénz, húszasok, tízesek, ötsösök. Előttük két csomag pelenka. A pénztáros kislány csendben nézi őket.
A férfi sóhajt, és halkan mondja a feleségének:
– Az egyiket visszaviszem.
A mögöttük álló, kalapos, szürke kabátos úr kilép a sorból. Egy pillanatra mindenki azt hiszi, reklamálni fog.
Megérinti az apa karját, és annyit mond:
– Várjon, fiatalember.
Majd a pénztárosnak ad egy betelt pontgyűjtő füzetet:
– Erre húsz százalék kedvezmény jár. És ha még így is hiányzik, kérem, írja a többit hozzám.
A fiatalok megilletődve köszönnek. A kalapos férfi csak legyint.
A sorban álló mögötte megszorítja a könyökét, és halkan annyit mond:
– Ez szép volt, Miklós.
A válasz csak ennyi:
– Hagyjuk...
Három ember. Három pillanat. Egy város, egy nap.
Nincs bennük semmi rendkívüli. Mégis: ebben a „hagyjuk”-ban van minden. Az empátia, a csendes segítés, a karácsony igazi értelme.
Olyan világban élünk, ahol a szavak gyorsan elrepülnek, de az apró tettek, az észrevétlen gesztusok…
…azok örökre megmaradnak.
