Az országúton észrevettem egy anyakutyát a kölykével – amit utána átéltem, örökre megváltoztatta az életemet 😱🐾
A nyár vége mindig furcsa érzést hagy bennem. A nappalok még melegek, de az estéken már érezni lehet a közelgő ősz hűvös leheletét. Aznap is így volt: a napkorong már alábukott a dombok mögé, a szántóföldek fölött sárgás-lila párába burkolózott az ég, és a tücskök fáradhatatlanul ciripeltek a magas fűben.
Hazafelé tartottam Hévíz felől Keszthely irányába. A kocsiban halk rádió szólt, valami régi Demjén-dal, amit félig dúdoltam, félig csak hallgattam. Nem siettem, jólesett a nyitott ablakon beáramló langyos levegő.
Aztán egyszer csak megláttam őt.
Az út szélén, a kavicsos padka mellett egy német juhászkutya állt. Nagytestű, erős állat volt, de teljesen elázott – a nyár végi zápor maradékától a bundája csapzottan lógott. Szemeiben kétségbeesés csillogott, és furcsa, remegő hangon ugatott. Nem úgy, ahogy a kutyák szoktak idegent látva, hanem valahogy másképp… könyörögve.
– „Ez meg mit keres itt?” – szaladt ki belőlem hangosan, miközben lassítottam.
A kutya nem mozdult. Egyenesen rám nézett, majd lesandított az árok felé, és nyüszíteni kezdett.
Megálltam. Félrehúzódtam az út szélére, a kavicsok ropogtak a kerekek alatt. Leállítottam a motort, és kiszálltam. A nyári eső illata keveredett a nedves föld szagával.
– „Szia, szépségem… mi a baj?” – szóltam halkan, miközben lassan közeledtem.
A kutya nem futott el. Csak egy lépést tett hátra, de nem engedte el a tekintetem. Ismét lesandított az árok mélyébe.
Odahajoltam a betonperemhez, és akkor megláttam. Lent egy kölyökkutya kaparászott kétségbeesetten, hogy kimásszon. A pici is elázott, a bundája tapadt a testéhez, a mancsai sárosak voltak. Minden mozdulata bizonytalan volt, mintha már órák óta próbálkozna.
– „Jaj, kicsikém…” – suttogtam. – „Hát te itt ragadtál?”
Leguggoltam, és kinyújtottam a kezem. A kölyök először hátrahőkölt, de amikor az anyja halkan ugatott, bátorságot vett, és óvatosan közelebb mászott. Felemeltem, a kis teste remegett, de nem volt sovány vagy beteg – inkább csak kimerült és félelemmel teli.
Ahogy az útra tettem, azonnal az anyjához rohant. Az anyakutya nyalogatni kezdte, morgás és ugatás nélkül, csupán örömteli, sírós nyüszítéssel.
Megálltam mellettük, törölgetve a vizes kezem a farmerembe.
– „Na most mi legyen veletek? Itt maradtok az út szélén? Ez nem biztonságos, értitek?” – mondtam nekik, mintha válaszolhatnának.
Visszasétáltam a kocsihoz. Már nyitottam volna a vezetőoldali ajtót, amikor hirtelen zajt hallottam: az anyakutya elém lépett. Egyenesen az autó és közém állt. Nem támadott, nem vicsorgott. Csak állt, és újra rám szegezte a tekintetét.
– „Hé… nem akarok rosszat.” – emeltem fel a kezem békítően.
De akkor valami egészen furcsát éreztem. A szemében nem volt félelem. Nem is harag. Csak… könyörgés. Egy hangtalan kérés: „Ne hagyj minket itt.”
– „Te jó ég… hát én most mit csináljak veletek?” – néztem körbe tanácstalanul, de a nyárvégi este teljes csendben hallgatott. Csak a tücskök ciripelése válaszolt.
Sóhajtva kinyitottam az anyósülés ajtaját.
És abban a pillanatban mindketten – anya és kölyök – beugrottak. Mintha mindig is tudták volna, hogy ez a hely nekik van fenntartva.
– „Na jó, hát akkor… úgy tűnik, most már család vagyunk.” – nevettem fel halkan, de a hangom remegett.
Az autóban ülve percekig csak néztem őket. A szélvédőn apró esőcseppek gurultak végig, miközben a rádió halkan szólt tovább. Az anyakutya a hátsó ülésre kucorodott, a kölyök pedig az anyósülésen ült, és nagy, barna szemeivel engem figyelt. Úgy éreztem, mintha vizsgáztatna: „Na, most mit kezdesz velünk?”
Hazafelé vezettem, de közben a gondolataim cikáztak. Vajon van gazdájuk? Talán valaki keresi őket? Vagy egyszerűen kidobták őket, mint egy darab szemetet? A gyomrom összeszorult ettől a gondolattól.
Amikor hazaértem a keszthelyi házhoz, már teljesen besötétedett. A lámpák fénykörében szúnyogok rajzottak, a szomszéd, Laci bácsi pedig a kerítésnél cigarettázott.
– „Hát te meg kiket hoztál, fiam?” – kiáltott át, mikor meglátta a két kutyát az autóban.
– „Ne is kérdezd…” – nevettem fáradtan. – „Az út szélén találtam őket. Viharban, elázva. Nem tudtam ott hagyni.”
Laci bácsi elnyomta a csikket, és közelebb sétált. A kutyák figyelmesen követték a mozdulatait, de nem ugattak, csak feszült testtel néztek.
– „Okosnak tűnnek. Nem vadak, az biztos. Talán van bennük egy kis hála is.” – jegyezte meg. – „Na, vigyed őket be, mielőtt a fél utca idejön bámészkodni.”
Kinyitottam a hátsó ajtót, és a juhász lassan kiszállt, a kölyök nyomban utána ugrott. Ahogy a lábuk megérintette a földet, megcsóválták a farkukat – mintha végre megkönnyebbültek volna.
Bent a konyhában elővettem egy nagy tálat, és vizet töltöttem bele. A két állat egyszerre hajolt oda, és olyan mohón ittak, mintha soha nem is láttak volna friss vizet.
– „Nyugalom, van bőven” – mondtam halkan, miközben figyeltem őket.
Az anyakutya felnézett rám ivás közben. A szeme mély, barnásfekete volt, és benne egyszerre tükröződött fáradtság és bizalom.
A kölyök közben játékosan csúszkált a konyha kövén, és próbált ráugrani az anyja farkára. Egy pillanatra elmosolyodtam: ez a kép annyira békés volt, hogy minden aggodalmam enyhült.
Nem sokkal később megjelent a húgom, Éva is, aki átjött pár könyvért. Amint meglátta a kutyákat, felsikoltott.
– „Hűha, te aztán tudsz meglepetést hozni! Honnan vannak ezek?”
– „Útról. Rám erőltették magukat. Úgy tűnik, most már családtagok.”
HirdetésÉva letérdelt a kölyökhöz, aki azonnal odafutott hozzá, és nyalogatni kezdte a kezét.
– „Ez valami csoda… Nézd, mennyire barátságos! És milyen szépek!” – mondta csillogó szemekkel.
– „A szépségükön nem változtat az, hogy fogalmam sincs, mi lesz holnap. Gazdájuk van? Nincs? Megtarthatom őket? Egyáltalán… képes vagyok-e rá?” – válaszoltam bizonytalanul.
Éva rám nézett, aztán határozottan megszólalt:
– „Nézd, ha ők téged választottak, akkor biztosan tudják, miért. Nem kell most minden kérdésre választ találni. Csak adj nekik egy estét biztonságban.”
Az anyakutya ekkor közelebb jött hozzám, leült a lábam elé, és a fejét a combomhoz nyomta. Mintha hallotta volna, mit mondott a húgom, és ezzel akarta megerősíteni: „Igen, itt a helyünk.”
Abban a pillanatban éreztem, hogy mindez nem véletlen.
Az este lassan, de békésen telt. Miután Éva hazament, a két kutya már a nappali szőnyegén feküdt. A kölyök összegömbölyödve szuszogott, apró lábai néha megrándultak, mintha álmában is futna. Az anyja mellette maradt, szemét félig lehunyva, de füleit mindig éberen mozgatta – ő nem engedhette meg magának a teljes pihenést.
Én közben a kanapén ültem, a villanyt lekapcsoltam, csak az állólámpa halvány fénye világította meg a szobát. A nyárvégi szél halkan zizegtette a függönyt, és úgy éreztem, ez a csend valami különös ajándék.
Már majdnem elbóbiskoltam, amikor hirtelen éles ugatás rázta meg a házat. A német juhász felpattant, mint egy rugó. A kölyök ijedten felkapta a fejét, majd rögtön az anyja mellé bújt.
– „Mi van? Mi történt?” – ugrottam fel, és az ablakhoz léptem.
Kint a kert sötétjében mozgást láttam. Valaki a kerítés mellett matatott, talán egy betörő vagy egy tolvaj, aki azt hitte, senki nincs otthon.
– „Ez nem lehet igaz…” – motyogtam, és már nyúltam is a telefonomért.
A juhász azonban nem várt semmire. Mély, dörgő morgással az ajtóhoz rohant, és olyan erővel ugatott, hogy az ablaküveg beleremegett. A kölyök is csatlakozott, vékony hangon, de elszántan.
– „Nyugi, nyugi… mindjárt hívom a rendőröket” – próbáltam csitítani őket, miközben remegő kézzel tárcsáztam.
A kerti alak közben megdermedt, majd hirtelen futásnak eredt a sötétben. Csak a kerítés recsegése és a távolodó léptek zaja hallatszott.
A kutyák még percekig ugattak, aztán lassan elcsendesedtek. Az anyakutya visszajött mellém, és mélyen a szemembe nézett. Olyan volt, mintha azt mondaná: „Látod? Nemcsak mi szorulunk rád… te is ránk.”
Lerogytam a kanapéra, és megsimogattam a fejét.
– „Igazad van, öreglány. Nem ti vagytok a teher, hanem ti vagytok az ajándék.”
Az éjszaka hátralévő része békésen telt. Hajnalban, amikor a nap első sugarai besütöttek az ablakon, a kölyök felugrott az ágyam szélére, és játékosan a takarómba harapott. Nevetve toltam le magamról.
– „Hé, te huncut! Máris felvetted a ritmust, mi?”
Kint a kertben a szomszéd, Laci bácsi integetett át a kerítésen.
– „Hallottam az éjjeli balhét! Na, ezek aztán jó házőrzők lesznek!” – rikkantotta.
Mosolyogva néztem rá, majd vissza a két kutyára, akik immár otthonosan mozogtak a kertben. A kölyök a fűben hemperegve játszott, az anyja pedig komoly tekintettel őrködött felette.
És akkor jöttem rá: talán aznap este nem én mentettem meg őket az országút szélén, hanem ők mentettek meg engem. Egyedül érkeztem haza, de most már hárman voltunk.
