Az utolsó séta
A késő őszi nap már rég lebukott a Bakony dombjai mögött, amikor Szalai Gábor leparkolt a régi, kopott Suzukijával a veszprémi állatorvosi rendelő előtt. A levegőben égett avar illata keveredett a hideg párával, és valahol a közelben egy kutya vonított bele a sötétedésbe.
Az anyósülésen egy takaróba burkolva feküdt Bence, a tizenhárom éves magyar vizsla. Az egykor fényes, vörösesbarna szőre most foltokban őszbe hajlott, testét finom remegés rázta, mintha minden lélegzetvétel erőfeszítés volna. Gábor óvatosan megsimogatta a fejét.
– Itt vagyunk, öreg harcos – suttogta. – Csak még egy kis türelem, jó?
Bence nem válaszolt, csak hunyorított egyet, mintha megértette volna.
A rendelő fényei vakítóan fehérek voltak. A pult mögött a fiatal asszisztens, Judit, együttérzően nézett Gáborra.
– Jó estét, Szalai úr. Már várják magukat. – A hangja szelíd volt, de abban a pillanatban Gábor úgy érezte, minden szó késekként vág belé.
Bent, a vizsgálóban dr. Kiss Márton állatorvos fogadta őket. Magas, komoly tekintetű férfi volt, akinek arcán az évek során megtanult részvét és szakmai távolság keveredett.
– Gábor, beszéltünk már róla… – kezdte halkan. – Megpróbáltunk mindent. A tumor elérte a tüdőt. Az utóbbi napokban a fájdalomcsillapítók sem segítenek már igazán.
Gábor lesütötte a szemét. Tudta, hogy ez lesz a vége. De amíg Bence lélegzett, amíg a szíve még vert, valahogy nem tudta elfogadni.
– Nem lehetne még... valami más kezelést? – kérdezte, bár tudta, hogy nincs válasz.
Dr. Kiss lassan megrázta a fejét. – Nem a hosszabbítás a szeretet jele, Gábor. Hanem az, ha nem hagyja tovább szenvedni.
Csend lett. Csak a műszerek halk zúgása hallatszott, meg Bence nehéz, ziháló légzése.
A férfi megszorította a kutya mancsát, mintha ezzel akarná visszatartani az időt. A keze remegett.
– Kérem, adjanak pár percet... csak mi ketten.
Dr. Kiss bólintott, és intett Juditnak, hogy hagyják őket magukra. Az ajtó halkan becsukódott.
A szoba hirtelen túl csendes lett. Gábor letérdelt a kutya mellé, és a fejét a mellkasához húzta. Érezte a lassú, bizonytalan szívdobbanásokat.
– Emlékszel, Bence? – kezdte reszkető hangon. – Amikor először hoztalak haza... alig voltál két hónapos. Felforgattad az egész házat, anyám majd’ megőrült tőled. De én… én már akkor tudtam, hogy te leszel a legjobb barátom.
A kutya mintha mocorgott volna egy kicsit, vagy talán csak Gábor képzelte.
– Volt, hogy elfelejtettem megfogni a pórázt, és elszöktél a mezőre – folytatta. – Te mindig tudtad, hol van a szabadság. Én meg csak utánad loholtam, mint egy bolond.
A férfi elnevette magát, de a nevetés hamar sírásba fojt. A könnyei a kutya bundájára hullottak, és apró, sötét foltokat hagytak rajta.
– Tudod, Bence... – motyogta –, azt hiszem, te voltál az egyetlen, aki mindig hitt bennem. Amikor mindenki más elment, amikor én is elrontottam mindent… te akkor is mellém feküdtél.
Kint, az ablakon túl, a szél belekapott a levelekbe, és valahonnan a város felől harangszó hallatszott.
Gábor mély levegőt vett. – Nem tudom, hogy fogom ezt kibírni nélküled, öregem.
És akkor Bence megmozdult. Nagyon lassan, de határozottan a mancsát Gábor karjára tette. A mozdulat gyenge volt, de tele szándékkal — mintha csak azt akarná mondani: „itt vagyok még, ne sírj.”
Gábor szíve összeszorult.
– Nyugodj meg, kisfiam… minden rendben lesz.
A szoba csendjében a férfi suttogásán kívül már csak a kutya szuszogása hallatszott. És akkor hirtelen valami történt. Bence, akinek percekkel korábban alig volt pulzusa, mély levegőt vett, a teste megfeszült, majd kinyitotta a szemét.
A tekintete tiszta volt, éber, szinte ragyogó.
Gábor döbbenten hátrahőkölt.
– Bence…?
A kutya lassan felemelte a fejét, és megnyalta gazdája arcát, épp ott, ahol a könnyek csillogtak.
A csoda és az igazság
Bence nyelve meleg volt és kissé reszkető; minden érintése olyan volt, mint egy kézzel fogható emlék. Gábor ösztönösen felnevetett, de a hang közepén megbicsaklott, mintha a nevetés és a sírás ugyanazon húr két hangja volna.
Az ajtó lassan kinyílt, és dr. Kiss Márton meg Judit lépett be. A fiatal asszisztens előbb lefagyott, aztán a szeméhez kapta a kezét.
– Hú… ez… – kezdte, de a mondat elakadt.
Dr. Kiss odasétált, két ujját Bence bordáihoz illesztette, majd óvatosan a mellkasára helyezte a sztetoszkópját. Fél percig csak figyelt.
– A pulzusa visszajött – mondta végül, nem titkolva a csodálkozást. – És most egyenletesebb.
– Akkor… – hebegte Gábor. – Akkor mégsem…?
Az orvos csendben letérdelt, és megsimította a kutya fülét. A mozdulatában benne volt mindaz, amit nem lehet tankönyvből megtanulni: a figyelem, az együttérzés, az a fajta tapintat, amivel az ember valójában a saját tehetetlenségét próbálja megszelídíteni.
– Gábor, előfordul. Néha van egy utolsó fellángolás. Hívják terminális elevenségnek, „visszafénylésnek” is szokták mondani. Nem gyógyulás. Inkább ajándék.
Gábor a szót ízlelgette: ajándék. Nehéz, súlyos szó volt, mégis könnyebb lett tőle a mellkasa.
– Elhalasztanánk a beavatkozást – tette hozzá az orvos. – Ha egyetért. Hagyjuk, hogy ez a kis csoda kifusson. Kaphatnak pár órát, talán egy estét.
– Haza vihetem? – kérdezte Gábor óvatosan, mint aki fél, hogy bármilyen hangosabb szó szétzúzza a pillanat törékeny üvegkupoláját.
Dr. Kiss bólintott. – Kaphat fájdalomcsillapítót, és adok még egy nyugtatót is vésztartaléknak. Ha rosszabbodik, itt vagyunk egész éjjel.
Judit közben puha takarót hozott, rájuk terítette, és valami meleg ital is került az asztalra – cikóriakávé, gyerekkor-ízzel.
– Kapcsolok műszak után, ha gondolja – mondta halkan. – Ha kell még bármi, hívjon.
Gábor csak bólintani tudott. Aztán, miközben Bencét óvatosan a takaróba csavarta, és a mellkasához húzta, váratlanul eszébe jutott az első igazi közös kirándulásuk.
Az emlék úgy érkezett, mint amikor a Balaton partról hirtelen feltámad a szél, és végigsiklik a nádas felett: Tapolca mellett jártak, a Szent György-hegy oldalában. Bence akkor még kölyök volt, a világot kétkedés nélkül vette a szájába. Egy feszült időszakon volt túl – szakítás, munkahelyi csetepaték –, de a hegyoldalban, ahol a szőlőtőkék sorai között átütött a kora nyári napfény, valami fellazult benne. Bence szaladt, aztán hirtelen megállt, és amit akkor tett, épp olyan volt, mint most: felállt a két hátsó lábára, a mellső mancsát Gábor vállára tette, és megnyalta az állát. „Nyugi” – mintha ezt mondta volna.
Most, a rendelő hideg fényében, ugyanez a mozdulat ismétlődött meg, kései és törékeny változatban, mint egy régi dal refrénje, amit az ember más hangnemben, lassabban énekel újra.
– Hazamegyünk, Bence – suttogta Gábor. – Utoljára, de együtt.
A kocsiban a fűtés halkan zúgott. A város lámpái sárga szigeteket kentek az aszfaltra, az utcákon még itt-ott félig kigyúlt adventi fények lobogtak – november vége volt, hideg, csípős, de még nem téli. Gábor Veszprém belvárosán át vezetett a Séd patak felé, a Viadukt alatti utcákon, ahol a macskakövek mindig egy kicsit hangosabban koppannak a kerekek alatt.
A lakásban – egy apró, de napfényes garzon a Betekints-völgy közelében – minden készen állt. Gábor az elmúlt napokban előkészített egy „fészket” a nappali sarkában: vastag takaró, a régi, összeaszott pléd, amelyet Bence kölyökkora óta szeretett, és egy alacsony tálka víz. Egy sarkifény mintás lámpa pislákolt, mintha közben a plafonra kézzel festett csillagokat gyújtott volna valaki.
Gábor óvatosan lefektette Bencét. A kutya halkan felsóhajtott, aztán oldalra gördítette a fejét, hogy a gazdája keze alá feküdjön.
– Jó hely – dörmögte Gábor, mintha Bence választhatott volna cserébe valami finomat. – Itt volt mindig a délutáni alvás is, emlékszel?
Az este lassan kibontotta magát. Bence ivott pár korty vizet. Néha lesunyta a szemét, aztán újra felnyitotta, és mindig ugyanoda nézett: Gábor arcára. Az az éber, törékeny fény valahogy kitartott, náluk maradt, mintha tudná, hogy valami fontos befejezéshez kell most türelem.
– Mondd, emlékszel a Balaton-felvidéki szélre? – kérdezte Gábor később, amikor a csend már nem fojtogatott, csak ült köztük, mint egy harmadik, józan társ. – Mikor a Kővágóörs melletti mezőn beborult az ég, és te úgy döntöttél, hogy a vihart is megugatod?
Bence orra megremegett, egy pillanatra még a farka is megmozdult, alig észrevehetően.
– Azt hittem, te vagy a világ közepe – folytatta Gábor. – Minden döntésemnél ott voltál. Olyan voltál, mint egy zsinórpad a színházban: láthatatlanul tartottál.
A telefon halkan felpislant: üzenet érkezett dr. Kisstől. „Ha bármi van, hívjon.” Egy másik üzenet: az unokahúga, Reni, aki pár hete még Bencéhez bújt a kanapén, küldött egy képet: ők ketten a Kab-hegyen, háttérben a szürkéskék tó. „Szeretünk, öregúr” – állt alatta.
Gábor megnyitotta a képet, aztán letette a telefont.
– Tudod, mit szeretnék? – kérdezte. – Még egy sétát a Kittenberger Kálmán kertben. Ahol mindig megálltál a pálmaház előtt, és megbotránkoztál a flamingókon.
Bence, mintha megértette volna, mély, rekedtes hangon felszusszant.
– Nem viszlek ki – nevetett fel Gábor. – Nem fagyasztalak szét. Csak mondom. Hogy tudj róla.
Az óra lassan kilencet ütött. A konyhából fahéj és kamilla illata érkezett: Gábor teát főzött, két bögrével, mintha Bencének is járna. Aztán leült a földre, a kutya mellé, és a hátát a kanapénak támasztotta. Bence fejét a combjára húzta, úgy, mint annyiszor.
– Emlékszel, mikor anyám kórházban volt? – mondta ki végül az est legnehezebb mondatát. – És én azt hittem, hogy nem fog kijönni? Akkor te aludtál a szobám küszöbén, nem mozdultál. A nővér azt kérdezte, „mit tud ez a kutya”, hogy így megnyugtat. Azt mondtam, mindent.
A kutya pillantása egyszerre volt tükröző és belső fénnyel teli. Nem tudott válaszolni, mégis minden mondat végére odatette a saját csendes pontját.
– Most én vigyázok rád – súgta Gábor. – Ahogy tudok.
A falon árnyak mozogtak, a lámpa lassú ütemben pulzált. Kintről csapódó kapu hangja szűrődött fel, valaki nevetett a lépcsőházban, aztán rázásul egy bicikli csengője csattant. A világ folytatódott, függetlenül attól, hogy ebben a nappaliban egy élet épp lezárni készült magát.
Gábor ekkor felállt, és a polcról elővette a régi naplót. Sosincs ideje írni, mégis tele volt töredezett mondatokkal, dátumokkal, néha csak egy szóval a sor közepén: „Séd.” „Harmat.” „Hazajött.” „Nem adom fel.” Megnyitotta a mostani hónapnál, és beírta: „Bence csöndesen ragyog.” A mondat buta volt és pontatlan, mégis ez állt hozzá a legközelebb.
Ez a furcsa, megmagyarázhatatlan derű – a ragyogás – tartott ki éjfélig.
Az éj, a hajnal és ami utána marad
Éjfél után a lakótelep már elhallgatott, csak a szél pendítette meg a drótokat, mintha valaki láthatatlan hárfán gyakorolt volna. Gábor a pléd alá bújva ült, a keze Bence bordái között pihent, hogy érezze a levegőt: ki-be, ki-be. Az ütem lassabb lett, de szabályos.
– Alszol? – suttogta.
Bence nem mozdult. Csak az orrlyuka remegett, amikor a kamilla illata odáig ért.
Gábor lehunyta a szemét, de nem mert elaludni. A gondolatok szalagról vetítették magukat: az első tenger, a sáros mancsok a friss ágyneműn, a tavaszi sárga pitypangok a réten, a rágcsált cipőfűző, a vissza nem hozott labdák, a mókusokkal kötött, örök érvényű fegyverszünet.
Nem tudta, mikor aludt el mégis. Talán kettő felé. Talán korábban. A test olyankor veszi át a parancsot, amikor az elme nem bírja tovább.
Álmában a Séd fölött hidat épített, fából, kötélből, régi pórázakból; a híd túlpartján valami fényes, szelíd domb állt, és a dombon egy ösvény, amelyen Bence lépkedett fel, nem sietve, de elszántan. Felnevetett álmában, mert Bence hátranézett rá, ahogy mindig: „Jössz?” Egy pillanat múlva a híd azonban vészesen megingott – a kötelek recsegtek –, és Gábor megpróbált futni, de a lába nehéz volt, mint a vízzel telt csizma.
Erre ébredt: a saját zihálására. És a csendre.
A csend más volt, mint az előző csendek: tömörebb. Nem állt benne semmi, még az óra kattogása sem. Bence mozdulatlanul feküdt a combján. Gábor első mozdulata nem volt mozdulat: csak a tudás. Aztán mégis odatette a kezét a mellkasra. Várt. A csend nem változott.
Nem volt dráma. Nem volt rándulás. Nem volt „utolsó”. Csak a hiány lett hirtelen világosság, mint amikor a villanyt lekapcsolják, és nem a sötét az ijesztő, hanem az a tény, hogy az előbbi fénynek semmi nyoma.
– Jó… – mondta ki Gábor, meglepve saját hangja nyugalmán. – Jó, Bence.
Nem sírt rögtön. Ült még egy ideig, simogatta a most már mozdulatlan fejet, és arra gondolt, hogy a szó „vége” mennyi mindent jelent: befejezést, aztán egy új lapot, aztán egy fehér, önmagába visszahajló teret, ahol a hangok még nem találtak magukra.
Amikor végül felállt, az ablakhoz ment. Hajnalodott. A veszprémi vár kontúrjai belehasítottak a halványkék égbe, a Viadukt készült az első buszokra. Valahol – talán a környékbeli templom tornyában – egy ember gyertyát gyújtott, mert a sárga fény lassú foltban vándorolt a falon.
Gábor felhívta a rendelőt. Judit vette fel, álmos hangját gyorsan összeszedte.
– Igen?
– Elment. Csendben. – A két szó között ott maradt egy hosszú levegővétel. – Hozzam be, vagy…?
– Ha szeretné, kijövünk. – Judit hangja puha volt, gyakorlott. – Tudom, hová kell… intézni. De ha úgy jobb, be is viheti.
– Inkább jöjjenek ki – mondta Gábor. – Szeretnék még egy kicsit itt lenni vele.
– Fél órán belül ott vagyunk.
Amíg várt, Gábor mosdót tett a reggelbe: hideg vizet csapott az arcára, mintha a bőr alá akarna világosságot gyűrni. Letörölte a lakás apró rendetlenségeit – ez a mozdulat mindenképp fölösleges volt, mégis fontos –, és elővette a dobozt, amelybe a kutya iratait tartotta: oltási könyv, chip száma, régi számlák, és a fotók, amiket sosem rendszerezett. Egy képet külön kivett: Bence a Kab-hegyen, a szél éppen felborzolja a fülét. A kép sarkán fekete filccel valaki – talán Reni – ezt írta: „Aki mindig tudja, merre fúj.”
Öt-tíz perc múlva bekopogtak. Dr. Kiss és Judit állt az ajtóban, egyszerű, sötét kabátban, a kezükben hordozó. Nem siettek, nem beszéltek fölöslegesen. Mikor meglátták a kutyát, mindketten köszöntek neki halkan, úgy, ahogy élőknek szokás.
– Nagyon békés – mondta Judit. – Mint akinek megadták a döntés jogát.
Gábor bólintott.
– Tegnap… tegnap visszajött egy kicsit. Mintha meg akart volna nyugtatni.
– Néha még van ilyen ajándék – felelte dr. Kiss. – Higgye el, ritkán, de van. Olyankor az idő furcsa módon engedelmes – tesz egy kört és visszaad valamit.
Csendben előkészítették Bencét, gyöngéden takarták be, a mozdulatokban több volt a figyelem, mint a rutin. Gábor a folyosón várt, mert azt érezte, a szobában maradni, miközben Bencét elviszik, olyan, mint lopva visszanézni egy nyitva hagyott kapun.
Amikor bezárult az ajtó a hordozó mögött, a csönd újra megérkezett, de már másféle csönd volt: a munka utáni. Gábor kihúzta a fiókot, kivette a pórázt, és a kezébe fogta. A bőrön ott voltak az évek ujjlenyomatai. Aztán felállt, és – mintha valami szertartást vezetne le – gondosan feltekerte, átkötötte, betette a dobozba. Nem vitte a kukához. Nem tudta volna.
A nap folyamán – a reggel elröppent, a délelőtt észrevétlen kávéhűlés volt – Gábor elindult a városban. A Séd fölé hajolt a hídnál, a víz jéghideg volt és tiszta. Gyerekek mentek el mellette iskolatáskával, egy néni galambokat etetett, egy fiatal pár vitatkozott halkan a telefon miatt. Minden olyan volt, mintha semmi sem történt volna, mintha a világ mindig is ilyen lendülettel, ilyen mozdulatlanságban élte volna az életét.
Gábor ettől hirtelen haragra lobbant. Nem valaki ellen: a tény ellen, hogy a világ bírja nélküle az ő konkrét fájdalmát. A híd karfáját szorította, büntetlenül harapott bele az éles levegőbe. Aztán, mert nem volt mit kezdeni ezzel a haraggal, leült egy padra, és elővette a telefonját. Írt egy üzenetet Reninek: „Elment. Szelíden.” A válasz gyorsan jött: „Szerettük. Mindig.” Újabb üzenet: „Ha szeretnéd, elmegyünk a hegyre a hétvégén.”
A hegy. A Kab. A Szent György. A Tóti-hegy délutáni fénye. Úgy döntött, hogy igen.
Mielőtt visszament volna a lakásba, betért a piacra. A kofánál, aki mindig elfelezte neki a kápia paprikát, vett két narancsot, meg egy kis csokor rozmaringot. Furcsa, de a rozmaring illata gyerekkori temetőket idézett, mégsem volt benne semmi sötét. Inkább kert, szombati főzés, nagyanyja mozdulata, ahogy a vaslábas fölé hajol, és azt mondja: „A jó ízhez idő kell.”
Otthon a rozmaringot vízbe állította az ablakpárkányon. Aztán leült az asztalhoz, és írt. Nem hosszút, nem túldíszítettet. Csak azt, ami átjött rajta:
„Drága Bence!
Köszönöm a türelmedet, amellyel engem tanítottál élni. Köszönöm a zajos örömeid és a halk jelenléted közti mintha-nem-is-lenne hidakat. Köszönöm, hogy tegnap még visszajöttél, és rám néztél. Megígérem, emlékszem a sétákra. Nem teszem úgy, mintha nem számított volna. Te számítottál. Minden mozdulatod. Minden lihegésed. Minden elfelejtett labdád.
Aludj jól. Ha van túlpart, fuss előre. Ha nincs, akkor itt maradsz bennem, a lélegzetek között.
G.”
A levelet nem küldte el sehova. Összehajtotta, és betette a póráz mellé. A létrejött rendben volt valami nemes: mindennek helye lett, és a helyek között nem csúszkált tovább a szív.
A hétvége szélén – egy színtelen, ködös szombaton – Reni érkezett, és felmentek a Szent György-hegyre. A levegőben must és eső illata kavargott, a bazaltorgonák úgy álltak, mintha a föld hangját többszólamúra faragták volna. Reni kabátja zöld volt, rajta apró sárfoltok; a sár úgy kapaszkodott a csizmájukba, mintha vissza akarná tartani őket.
– Biztos vagy benne? – kérdezte lágyan lány, amikor Gábor a dombtetőn megállt, a zsebéből előhúzta a pici, fényes fémhengert, benne Bence hamvaival.
– Nem tudok jobb helyet – felelte Gábor. – Itt mindig úgy nézett körbe, mint aki megérkezett.
Kinyitotta a hengert. A hamu könnyű volt, szinte nem is anyag; a szél finoman felkapta, és mozdulatokban vitte szét, mintha a domboldal növényei között kiosztaná a feladatot: „Te őrizd reggel, te délben, te este.” Nem sírt. Reni sem. Nem azért, mert elapadt volna bennük a víz: inkább azért, mert ez a mozdulat valami véglegeset adott nekik, mint amikor a pont végre pont lesz, és nem háromszor elszökő vessző.
– Egyszer majd… – kezdte Reni, de nem fejezte be. Nem volt szükség rá. Gábor bólintott.
A hegyről lefelé menet szóba hoztak mindent és semmit: a záróvizsgát, a jövő nyári kajakos terveket, a Bence miatt megunt, megmentett cipőket. Aztán váratlanul, mintha csak meg akarná védeni a csendet, Reni előhúzott egy képet a zsebéből: ő és Bence, a fej egy kissé ferde, a nyelv kilóg. A sarkon: „Aki mindig tudja, merre fúj.”
– Ezt tedd el – mondta. – Nem azért, hogy ragaszkodj. Azért, hogy emlékezz.
Gábor eltette.
Az élet nem változtatott meg mindent egyik napról a másikra. Veszprém ugyanúgy ébredt reggelenként, a piac ugyanúgy nyitott ki, ugyanúgy csipogott a zebra, ha valaki türelmetlenebbül nyomta a gombot. De volt valami új: a séták saját árnyékai. Gábor még napokig kitett egy másik tálkát a víz mellé, reflexből, aztán egyszer csak észrevette, és elmosolyodott, kicsit szégyenkezve, kicsit megkönnyebbülve.
A kanapé sarkában ott maradt a hely, ahol Bence feje pihent. Nem takarta le, nem rendezte át. Tiszta maradt, nem emlékműnek, inkább átjárónak: ha egyszer a hiány túl nagy lenne, oda lehessen ülni, és úgy tenni, mintha egy pillanatra valaki visszafordult volna a konyhából, a tálja csörrenésére.
Egy este – talán egy hét is eltelt már –, amikor a fél város a képernyők előtt ült valami meccs vagy tehetségkutató miatt, Gábor sétálni indult. A Séd mellett lépdelt, a kövek hidegek voltak, a levelek áttetszők a lámpafényben. A Viadukt alatt megállt, és felnézett a boltozatra, amely alatt annyi-sok apró visszhang lakik. Zsebéből kivette a pórázt – csak egy pillanatra –, megfogta, aztán visszatette. Nem úgy, mint aki nem tudja elengedni, hanem mint aki tudja: az elengedéshez néha meg kell fogni még egyszer.
A patak fölött átnézve észrevett valamit: egy idős férfi állt két lépésre, mellette egy kistestű keverék, felemelt fejjel figyelte a víz csillogását. Az idős ember keze remegett, ahogy a pórázt fogta. Gábor odalépett.
– Nagyon figyel – mutatott a kutyára mosolyogva.
– Igen – bólintott az öreg. – Mindig fél a csillogástól. Én meg mindig megszeretem miatta.
– Szép – mondta Gábor. – Jó estéket.
– Jó estéket, fiam. Vigyázzon rá, akit szeret.
Gábor hazafelé menet észrevette, hogy ez a mondat úgy kapaszkodott bele, mint a horgony a mederbe. Nem ígéret volt, nem parancs, inkább emlékeztető.
Aznap éjjel – szokatlanul – álom nélkül aludt. Reggel, kávé közben, levelet írt még valakinek: dr. Kissnek és Juditnak. Rövidet, egyszerűt. „Köszönöm, hogy hagyták, hogy történjen, aminek történnie kellett. Hogy nem erőltették, és nem siettették. Hogy volt tér és idő arra a kicsi ajándékra. Nem felejtem el.”
Az orvos válasza pár óra múlva érkezett: „A szeretet nem orvosi szakszó, de néha ez az egyetlen, ami működik. Vigyázzon magára.”
Gábor ebben a mondatban lakott még egy ideig. Aztán, egy napon, amikor a levegő már tisztább volt és könnyebb, úgy döntött, kinyitja a postaládát, amelyben hetek óta ott állt egy színes A5-ös lap: a veszprémi menhely karácsonyi adománygyűjtése. Egyszerű rajz volt rajta: egy mancs, amely felé nyúl egy kéz. A lap sarkán apró betűk: „Minden kézre jut egy mancs, ha elég sok kéz van.”
Elmosolyodott. Nem rohant. Nem aznap, nem másnap. De a gondolat, mint a rozmaring az ablakpárkányon, lassan gyökeret eresztett.
Tél közepén, amikor a város körül megcsikordult az első rendes hó, és a Séd felett apró jégszilánkok úsztak, Gábor elment a menhelyre. Nem vitt magával sem pórázt, sem döntést. Csak egy csomag eledelt, és a szívében egy tágra nyitott kérdést.
A menhely szaga keverék volt: szalma, mosószer, melegedő testek, félénk ugatások. A rácsok mögött szemek – mindegyik más történet, más múlt. Egy kis, fekete-fehér keverék a ketrec sarkából nem ugatott. Csak nézett. Az a nézés ugyanaz a tónus volt, mint amit Gábor valaha Bencétől kapott, mikor valami fontos történt: nem tolakodó, nem követelőző, csak jelen lévő.
– Ő? – kérdezte Gábor halkan.
– Iringó – felelte a gondozó. – Nem régen került be. Okos. Csendes. A hármas ketrecből. Azt hiszem, magát nézi.
Gábor leguggolt. A kutya két lépést közelebb jött, megállt, és a fejét oldalra billentette. Nem érintette meg a rácsot, de a tekintete átnyúlt rajta.
– Nem pótolhat senkit – mondta Gábor, váratlanul önmagának. – Nem is kell.
A gondozó bólintott. – Soha nem is pótolnak. Csak más történetet írnak ugyanoda, ahol hely maradt.
Gábor még aznap hazament. Nem vitt haza senkit. De este elővette a pórázt, és letette a komód sarkára. A póráz nem gyász lett vagy bálvány – egy ígéret lett, amelynek nem volt határideje.
Tavasz környékén aztán – a Séd fölött visszajöttek a fecskék, a Viadukt alatt nagyokat kacagtak a gyerekek – Gábor visszament a menhelyre, és Iringóval leültek a fűbe. A kutya az első öt percben remegett, aztán finoman előretette a mancsát Gábor combjára. Később megérintette az ujjait a meleg orrával.
– Látod? – mondta neki Gábor, a saját hangját is megnyugtatva. – Tudom, hogy egyszer már megérkeztem. Azóta nem felejtem el az utat.
Nem tudni, mi lesz belőle. Vajon hazaviszi-e, mikor, hogyan szövi tovább a napok szövetét? Az ilyen történetek nem szeretik a pontos zárójeleket. De Gábor már tudta: a szeretet az a munka, amit örömmel végez az ember, és amelyik csendben, láthatatlanul építi meg a hidat a tegnap és a holnap között.
És ha néha megáll a híd közepén, talán megint meghallja a víz fölött azt a nagyon ismerős, rekedt, kedves hangot – mintha egy kutya, valahonnan nagyon közelről, megköszörülte volna a torkát, és azt mondta volna: „Jössz?”
Gábor mosolyogva bólint.
– Megyek. Mindig megyek.
Utóirat: feljegyzések a naplóból
- „A jó ízhez idő kell” – ezt ma ismét megtanultam. A gyász is fő, lassan.
- A rozmaring a párkányon eközben makacsul zöld.
- A póráz már nem nehéz. Csak jelen van.
- Ma a Séd fölött a fény pont olyan volt, mint akkor, amikor Bence először nézett vissza rám a Kab-hegyen. Ez nem a múlt – ez a jelen formai emlékezete.
- Ha egyszer megint kézre jut egy mancs, tudni fogom, merre fúj a szél.
És valahol a Bakony felől, vagy talán belülről, nagyon halkan fújni kezd.
