Barabás Évi története nem egy nagy, látványos indulással kezdődik. Inkább lassan, szinte észrevétlenül épül fel. Bonyhádról jön, abból a közegből, ahol az ember megtanulja, hogy a dolgokat végig kell csinálni. Nem feltétlenül beszél róla sokat, de benne marad az a fajta fegyelem, amit az úszás adott neki. Hosszok egymás után, ugyanaz a mozdulat, újra és újra – ebből alakul ki az a kitartás, ami később is elkíséri.
Amikor bekerül a televíziózás világába, nem kész válaszokkal érkezik. Inkább figyel. Tanulja a helyzeteket, az embereket, azt, hogyan lehet jól jelen lenni. Közben ott vannak benne a régi emlékek, a gyerekkori megjegyzések, amik sokáig vele maradnak. Nem úgy, hogy meghatározzák, inkább úgy, hogy óvatosabbá teszik. Talán pont ezért nem akart többnek látszani annál, ami. Inkább kedvességgel, türelemmel volt jelen, és abban hitt, hogy a figyelem többet ér minden szerepnél.
Az RTL-nél eltöltött hosszú évek alatt nem egyik napról a másikra válik ismertté, hanem apránként. Reggeli műsorok, riportok, a Fókusz – egymás után, évről évre. A nézők megszokják, de nem úgy, hogy megunják. Inkább úgy, mint egy ismerős hangot, amit jó hallani. Nem tolja előtérbe magát, nem akar többet mondani, mint ami szükséges, de amikor megszólal, annak súlya van. És talán ez az, ami miatt ennyi idő után is ott marad.
Volt egy időszak, amikor ez a folyamatos haladás megtorpant. Egy rossz mozdulat, egy sérülés, és hirtelen nem lehetett ugyanúgy továbbmenni. Ez nem csak a testet érintette. Inkább egy olyan pont volt, ahol muszáj volt megállni, és kicsit másképp ránézni az életére. A kertjében töltött idő alatt lassan rendeződtek át a dolgok. Nem egyik napról a másikra, hanem csendben. A növények között, amiket gondozott, amikhez kötődése volt, mintha visszatalált volna valami egyszerűbb ritmushoz.
A magánéletében sem a megszokott utat járta. Nincs saját gyermeke, és ezzel együtt élni nem mindig könnyű, mert sok a kimondott vagy kimondatlan elvárás. Ő mégsem magyarázkodott. Inkább egyszer csak ott találta magát egy kapcsolatban, ahol három gyerek már része volt az életnek. Nem kész szerep volt ez, hanem valami, amit közösen kellett kialakítani. Kérdésekkel, próbálkozással, türelemmel. Volt, hogy nem volt egyszerű, de nem lépett ki belőle. És idővel megszületett az a fajta kapcsolat, amit nem lehet siettetni. Az a pillanat, amikor egy felnőtt lány anyák napján köszönti őt, talán mindent elmond arról, mit jelentett ez a kapcsolat.
HirdetésA barátságai is hasonlóan működnek. Nem sok van, de azok megmaradnak. Erős Antónia például nemcsak kolléga, hanem olyan ember az életében, akivel nem kell magyarázni semmit. Ez a fajta kapcsolat ritka, és talán pont ezért értékes.
Szeret úton lenni, de nem feltétlenül a megszokott módon. Lakóautóval járják Európát, együtt, alkalmazkodva egymáshoz. Nem tökéletes utazások ezek, inkább valósak. És van egy autó is, amit egyszerűen azért választott, mert tetszett neki a színe. Ez az apróság sokat elmond: egy ponton túl már nem csak a praktikum számít, hanem az is, hogy örömet adjon az, amit választ.
Közben elkezd tanítani is. Nem azért, mert „következik”, hanem mert természetes módon jön. Van mit átadnia, de nem kész válaszokkal. Inkább kérdésekkel, irányokkal. Azt próbálja megmutatni, hogy a történetek mögé kell nézni, mert ott kezdődik igazán minden.
A jótékonyság nála nem külön szerep. Inkább része annak, ahogyan él. Gyerekek, akikkel találkozik, ügyek, amik mellett ott marad. Nem egy-egy alkalom, hanem visszatérő jelenlét. És talán ezért is működik.
Barabás Évi története nem akar több lenni annál, ami. Nem hangsúlyos fordulatokból áll, hanem sok apró döntésből. Abból, hogy mikor marad benne valamiben, mikor változtat, mikor figyel. És abból, hogy idővel rájön: nem az számít, milyen gyorsan halad, hanem hogy közben mennyire van jelen abban, amit csinál.
