Be fogom perelni magát! A kutyája megtámadta a gyerekemet!– kiabálta a nő, de kiderült, hogy a kutyám ártatlan
A délután nyugodtan indult. A napfény szétszóródott a kertben, a madarak csiripeltek, és a szél gyengéden meglebegtette a rózsák szirmait. A kert végében ott feküdt Roki, a hűséges német juhászom, akit öt éve fogadtunk örökbe a menhelyről. Nyugodtan pihent a virágágyás mellett, időnként odakapott egy-egy elszálló veréb árnyékához, de semmi több.
Éppen a verandán ücsörögtem egy bögre kávéval, amikor hirtelen kitárult a kapu, és berontott rajta egy feldúlt nő, a karjában egy síró kislánnyal.
– „Be fogom perelni magát! A kutyája megtámadta a gyerekemet!” – sikította, miközben az arca vörös volt a dühtől.
Megmerevedtem. A szívem hevesen kalapált. A kislány, aki a karjában volt, nem lehetett több hatévesnél. A hasát fogta, és valóban látszott rajta egy hosszú, piros karcolás.
– Mit beszél? – kérdeztem döbbenten. – A kutyám itt van, láthatja, egy helyben ül.
Roki eközben felült, majd lassan a farkát csóválta, mintha semmit nem értene az egészből.
– „Ne hazudjon nekem! Láttam, hogy az a dög nekiment a lányomnak! Most hívom a rendőrséget, és azt akarom, hogy azonnal altassák el!” – kiabálta tovább a nő.
Éreztem, hogy remegek. Egyrészt a félelemtől, másrészt a dühtől. Roki soha életében nem bántott senkit. Ez a kutya gyerekekkel nőtt fel, a szomszéd srácok mindig simogatták, és ő türelmesen tűrte még azt is, amikor a kis Marci egyszer a farkát húzgálta.
– Asszonyom, nyugodjon meg! – próbáltam higgadtan válaszolni. – Roki nem támadta meg a lányát. Ha nem hiszi, az udvarban van kamera, amin mindent látni fogunk.
A nő gúnyosan felhorkant.
– „Kamera? Na, majd meglátjuk azt a felvételt! De addig is tudja, hogy maga felelős mindenért!”
Alig telt el tíz perc, és már megérkeztek a rendőrök. Két egyenruhás lépett be az udvarba: Szalai őrmester és Horváth főtörzs. Láttam az arcukon, hogy próbálnak komolyan maradni, de kissé hitetlenül méregették Rokit, aki békésen ült a lábuk előtt.
– Mi történt pontosan? – kérdezte Szalai őrmester, jegyzetfüzettel a kezében.
A nő szinte ugrálva hadonászott.
– „Ez a kutya nekiment a lányomnak, megharapta, és ha nem kap azonnali büntetést, perelni fogok! Ez egy vadállat, nem háziállat!”
A kislány eközben szipogott, és a karját simogatta, ahol a seb látszott.
– Nézzék, – szóltam közbe higgadtan – én biztos vagyok benne, hogy a kutyám nem bántott senkit. Nézzék meg a kamerafelvételt, és minden tisztázódni fog.
A rendőrök egymásra néztek, majd bólintottak.
– Rendben, nézzük meg azt a felvételt – mondta Horváth főtörzs.
Felmentünk a házba, a nő lihegve követte a rendőröket, mintha már előre győzelmet aratott volna. Én közben imádkoztam, hogy a kamera tényleg rögzítette a történteket.
Bekapcsoltam a monitort, előhívtam az adott időpontot, és elindítottam a felvételt.
Először minden nyugodtnak tűnt: Roki a pad mellett feküdt, a madarakat figyelte. Aztán belépett a képbe a nő és a kislány.
– Na tessék! – csapott a levegőbe a nő. – Most látni fogjuk, ahogy rámászik a gyerekemre!
De nem ez történt.
A felvételen a kislány odament Rokinhoz. Valamit tartott a kezében, ami megcsillant a napfényben.
– Állítsa meg! – szólt az egyik rendőr. – Mi van a kezében?
Lelassítottam a képet. És akkor láttuk meg…
Valami kicsi, fénylő tárgy. A kislány megnyomott rajta egy gombot. Egy halk kattanás hallatszott, majd Roki felpattant, felvisított, és elfutott a bokrok felé. A kislány ekkor hátraesett, és a földre zuhant. A karcolás a bokroktól keletkezhetett.
A nő arca elsápadt.
[ ]– Ez… ez nem lehet igaz – motyogta.
A rendőrök egymásra néztek.
– Ez egy sokkoló – mondta Horváth főtörzs. – Honnan van ez a gyereknél?
A nő ekkor összeesett egy széken, a kezébe temette az arcát.
– Ez… a férjemé… A kocsiban tartotta… A kislány biztosan elvette… kérdezés nélkül…
A szoba néma csendbe burkolózott. Csak Roki csoszogása hallatszott, ahogy besétált, és szelíden a lábamhoz dörgölőzött, mintha azt mondaná: „Látod, én ártatlan vagyok.”
A nappali feszült csendben állt. A monitoron még mindig ott villogott a felvétel utolsó képkockája: a kislány kezében a sokkoló, amint megnyomja a gombot, Roki pedig rémülten elszalad.
– Ez most komoly? – szólalt meg végül Szalai őrmester, hitetlenkedve csóválva a fejét. – Egy hatéves gyereknél… sokkoló?
A nő hangja rekedt volt, mintha egyszerre akarna sírni és kiabálni.– Én… nem tudtam róla… A férjem tartotta a kocsiban, biztosan elvette, miközben én nem figyeltem…
– És akkor még maga vádolja a kutyát? – kérdeztem dühösen, de a hangom remegett. – Maga beront az udvaromba, ordít, hogy a kutyám vadállat, közben meg a saját gyereke játszik veszélyes eszközökkel?
A nő nem szólt semmit, csak lehajtotta a fejét.
A rendőrök összenéztek.– Asszonyom, ez nagyon komoly ügy – mondta Szalai őrmester. – Gondolja el, mi történt volna, ha nem egy kutyára irányítja a sokkolót, hanem másra. Egy másik gyerekre. Egy felnőttre. Vagy ha magára rántja a készüléket…
A nő szeme megtelt könnyel.– Nem akartam… Nem tudtam… – motyogta.
Én közben leguggoltam Rokinhoz, aki nyugtalanul bújt hozzám. Megsimogattam a fejét, és próbáltam erős maradni.– Látják? – fordultam a rendőrökhöz. – Ez a kutya soha életében nem bántott senkit. Most is csak elszaladt, amikor megijesztették. És nekem kell tűrnöm, hogy „vadállatnak” nevezzék?
Horváth főtörzs bólintott.– Teljesen egyértelmű a felvétel alapján, hogy a kutya nem hibás. Ellenkezőleg: ő volt az áldozat.
A nő ekkor felugrott a székről, és sírva fakadt.– Nem akartam hazudni… csak annyira megijedtem, amikor a lányom sírni kezdett. Láttam a sebet, és azt hittem… azt hittem, a kutya harapta meg.
– De maga biztosra vette, és még az altatást is követelte! – vágtam közbe indulatosan. – Tudja, milyen érzés volt, amikor kimondta? Hogy el akarja pusztíttatni a családom részeként szeretett kutyát?
A nő keze remegett, próbált szólni, de a hangja elcsuklott.
A kislány eközben odalépett az anyjához, és halkan megszólalt:– Anya… én csak játszani akartam… Nem gondoltam, hogy fájni fog a kutyának.
A rendőrök szinte egyszerre sóhajtottak.– Látja, asszonyom? – mondta Horváth. – Maga kiabál, de közben a gyereke őszintébb, mint maga volt eddig.
A nő ekkor térdre rogyott, átölelte a kislányt, és sírva kezdte magyarázni neki, hogy mennyire felelőtlen volt, és hogy soha többé nem szabad ilyen eszközökhöz nyúlni.
Én csak álltam, figyeltem, és próbáltam lecsillapítani magam. Roki közben a lábam mellett feküdt, mintha ő maga is tudta volna, hogy az igazság most végre kiderült.
– Mi lesz most? – kérdeztem a rendőröktől.
– A kutya ellen természetesen nem indul eljárás – felelte Szalai őrmester. – A jegyzőkönyvbe egyértelműen beírjuk, hogy ártatlan. Ami viszont a sokkolót illeti… az engedély nélkül birtokolt fegyvernek minősül. Ezt külön jelentésben kell továbbítanunk.
A nő riadtan nézett rájuk.– De… de az a férjemé…
Hirdetés– Akkor majd vele tisztázzuk – mondta a főtörzs nyugodtan. – De ezt nem lehet a szőnyeg alá söpörni.
Én ekkor éreztem először egy kis megnyugvást. Mintha hatalmas kő gördült volna le a mellkasomról. De ugyanakkor harag is tombolt bennem. Mert nem csak engem akartak hamisan megvádolni, hanem egy ártatlan állatot is, aki soha senkinek nem ártott.
– Nézze, asszonyom – fordultam a nőhöz. – Nem érdekel, mit mond, én nem akarom tovább hallgatni a sértéseit. Egy dolgot viszont kérek: kérjen bocsánatot Rokitól.
A nő riadtan nézett rám.– Mit? Egy kutyától?
– Igen – vágtam rá határozottan. – Mert amit maga mondott, az nem csak engem bántott meg. Őt is.
Szalai őrmester ekkor elmosolyodott.– Nem is rossz ötlet – jegyezte meg halkan.
A nő lassan lehajolt, és félve Rokira nézett.– Sajnálom… – suttogta. – Nem kellett volna ilyet mondanom.
Roki odafordította a fejét, majd mintha mi sem történt volna, megbillentette a farkát.
Én elmosolyodtam, de belül még mindig fortyogtam. Tudtam, hogy ez a történet nem ér itt véget.
A nő szavai után a levegő újra megfeszült. Roki nyugodtan ült mellettem, de a szemében mintha még mindig ott lett volna az ijedtség emléke. Én megsimogattam a fejét, és mély levegőt vettem.
– Azt hiszem, ezzel minden világos – mondtam végül. – De azért szeretném, ha a férje is itt lenne, hiszen az a sokkoló az ő tulajdona.
Mintha csak meghallotta volna a szavamat, a kapu hirtelen csapódva kinyílt, és egy magas, őszülő halántékú férfi lépett be. A tekintete ideges volt, a mozdulatai kapkodóak.
– Mi történik itt? – kérdezte ridegen. – A feleségem azt mondta, a kutyája megtámadta a lányunkat.
A nő felpattant, odarohant hozzá, és remegve fogta meg a karját.– János… látnod kell a felvételeket… Nem a kutya volt. A sokkolót vitte el a kislány az autóból…
A férfi arca elsápadt.– Mi van? – suttogta. – Az lehetetlen…
Horváth főtörzs ekkor előlépett, és szigorúan a szemébe nézett.– Uram, a kamera egyértelműen rögzítette. A gyermeke a kocsiból elhozta a készüléket, és használta is. A kutya ártatlan. Viszont önnek magyarázkodnia kell, hogy egy engedélyhez kötött eszközt miért tárolt elérhető helyen.
A férfi megtántorodott, mintha pofon csapta volna a valóság.– Én… soha nem gondoltam volna, hogy a gyerek megtalálja… – hebegte. – Csak biztonság kedvéért tartottam magamnál.
– Biztonság? – csattant fel Szalai őrmester. – Egy hatéves gyerek kezébe került! Tudja, micsoda tragédia lehetett volna ebből?
A férfi lesütötte a szemét, és úgy tűnt, egyre kisebb lesz a saját bűntudata alatt.
Én ekkor léptem előre. A hangom remegett, de határozottan szóltam.– Hallgasson ide, János! A maga felelőtlensége miatt majdnem elveszítettem a kutyámat. Ha nincs kamera, ma este talán már nem lenne velünk. Maga is tudja, mit követeltek: hogy altassák el Rokit. Értik ezt egyáltalán?
A nő ismét sírni kezdett.– Igazad van… igazad van… – suttogta. – Megijedtem, és hibáztam.
A kislány közben odabújt az apjához.– Apa… ne haragudj… csak játszani akartam…
A férfi letérdelt elé, és könnyes szemmel ölelte át.– Nem a te hibád, kicsim… mi hibáztunk. Mi nem figyeltünk rád.
A rendőrök eközben csendben álltak, jegyzőkönyvet írtak, majd megszólaltak.– Az ügyet jelentjük, és a sokkoló miatt eljárás indul. De ami a kutyát illeti, itt nincs további teendő. – Szalai őrmester szinte már mosolygott Rokira. – Ez az eb tisztább, mint némelyik ember.
Roki mintha értette volna, felállt, odasétált hozzá, és a kezét megszagolta.
A férfi, János, lassan odajött hozzám.– Sajnálom – mondta halkan. – Megértem, ha haragszik. Nem fog többet előfordulni. Megígérem, hogy a fegyvert leadom a hatóságoknak.
Én sokáig nem feleltem. Csak néztem Rokit, aki közben leheveredett a verandára, és békésen pihent, mintha semmi sem történt volna.
Végül így szóltam:– Nem magára haragszom igazán. Hanem arra, hogy mennyire könnyű volt rám és a kutyámra kenni valamit, ami nem történt meg. Ha nincs kamera, most egészen más lenne a helyzet.
A nő közelebb lépett.– Igazad van… Megígérem, hogy soha többé nem ítélek elhamarkodottan. És bocsánatot kérek – öntől is, és Rokitól is.
Éreztem, hogy egy darabig nem fogom elfelejteni ezt a délutánt. De legalább az igazság kiderült.
A rendőrök lassan elköszöntek, a család pedig csendben távozott. Az udvar újra békés lett. A nap sugarai még mindig játszottak a virágokon, a madarak újra csicseregni kezdtek.
Roki odajött hozzám, és a fejét az ölembe hajtotta. Megsimogattam, és halkan suttogtam neki:– Te vagy a legjobb barátom. És ma bebizonyítottad, hogy mindig bízhatok benned.
Ő csak csóválta a farkát, mintha azt mondaná: „Én mindig melletted leszek.”
És tudtam, hogy igaza van.
