A HALÁLSZAGÚ ÉJSZAKA CSENDJE
A negyedik zárka levegője nehéz volt, mintha a falak magukba szívták volna az elmúlt évtizedek minden panaszát, kiáltását és elfojtott vallomását. A plafonról lógó csupasz égő tompán vibrált, időnként halk pattanással jelezve, hogy már ő is rég belefáradt ebbe a helybe, ebbe a lassú, lefojtott pusztulásba. A folyosón túl valahol egy kulcs csörrent, a hang tompán visszhangzott a betonon, majd újra beállt az a furcsa, szinte sípoló csend.
Varga Lajos az ágy szélére ült, és a kezét nézte. A kézfejét tarkázó barna foltok, a sebesre száradt körömágyak, a megrepedezett bőr — mind ismerős dolgok voltak, évtizedek óta vele éltek, mégis most úgy nézett rájuk, mintha először látná őket. Mintha hirtelen ráébredt volna: ezek a kezek soha többé nem fognak rátenyerelni a térkép szélére, hogy a diákoknak elmagyarázza, merre csúszott félre a huszadik század történelme. Ezek a kezek már nem fognak szőlőt metszeni a kertben, nem fognak forró teáscsészét tartani egy hosszú őszi estén. A halál gondolata különös hideget vont köré, olyan hideget, amit nem a fűtetlen falak szültek.
A falióra koppanása a folyosón lassú, kimért ütemben mért mindent. 23:38 volt. Hivatalosan még volt egy napja. A valóság azonban soha nem bírta a hivatalosságot.
A zárka ajtaja hirtelen megnyikordult, Lajos pedig ösztönösen felszegte a fejét. A szolgálatos őr, Szórád, magas, nyurga férfi volt, aki évek óta kerülte Lajos tekintetét, mintha félt volna attól, amit benne látna. Most is csak a kulcsot forgatta a kezében, a bajusza alatt pedig morcosan odavetette:
— Látogató. De siessenek, parancs van rá.
A látogató kilépett mögüle, és Lajos szíve rándult. Eszter volt az — az unokája, kabátja ujján esőfoltokkal, hajában kócos tincsekkel, arca kisírtan, de mégis félelmetes elszántsággal.
— Papa — szólította, és már térdelt is a rács előtt. — Beszélnünk kell. Most azonnal.
Lajos lassan odalépett. A mozdulat fájt. Mostanában minden mozdulat fájt.
— Kislányom… mit keresel ilyenkor itt? — A hangja rekedt volt, de a szeme felmelegedett. — Holnap reggel jöttél volna, nem?
Eszter rázta a fejét, és egy gyűrött mappát húzott elő a kabátja alól. Úgy szorította, mintha nemcsak papírok lennének benne, hanem az egész világa.
— Nem lesz holnap reggel — mondta ki olyan csendesen, hogy Szórád is megfordult rá. — A bírónak valami sürgős döntése született. Előre hozták az időpontot. Ma éjjel végrehajtják az ítéletet.
Lajos egy pillanatig nem mozdult. Csak pislogott, mint akit váratlanul tarkón csaptak. A szíve üteme kimaradt, majd visszalendült valami különös, tompa ritmusba.
— Ezt… ezt nem teheti — suttogta. — Az ítélet júniusra volt kitűzve. Hat hónapunk lett volna. Hat hónap…
Eszter megrázta a fejét.
— Már nincs időnk vitatkozni. Tudom, hogy valamit eltitkolsz. Valamit a régi ügyről, a tanítványodról… arról a nőről. És most már értem, miért félsz annyira kimondani.
A mappa szétnyílt, amikor a lány kinyitotta. Fekete-fehér fotók csúsztak elő, régi, megsárgult dokumentumok, egy hivatalosnak látszó pecséttel ellátott levél. Lajos nem akarta látni őket, de a szemét mégsem tudta elfordítani.
— Ne tedd ezt, Eszter — kérte halkan. — Ez a történet… csak bajt hoz rád.
— Már hozott is. — A lány szeme vörösen izzott a könnyektől és a haragtól. — Papa, a bíró fél. Látszik rajta. Tudja, hogy valami ki fog derülni. És ha te nem mondod el, akkor ő fogja eldönteni a sorsodat — ma éjjel. Akarod, hogy anélkül vigyenek el innen, hogy valaki végre meghallgathatná az igazat?
Lajos ajkai megremegtek. Nem sírt, régen nem sírt már; a lélek is kiszárad egyszer. De ahogy a rácshoz lépett, és megfogta Eszter kezét, a tenyere mégis megremegett.
— Nem magam miatt hallgatok — mondta. — Hanem miattad. És ami utána jönne… arra te nem vagy felkészülve.
— Dehogynem — vágta rá a lány, és Lajos megdöbbent, mennyire hasonlít most Eszter a fiára, Gergelyre, arra a fiúra, akinek tekintetében egykor ugyanilyen makacs tűz égett. — Papa, kérlek. Engedd, hogy segítsek. Bármi is történt akkor… együtt kibírjuk.
A folyosó végén hirtelen villant egy jelzőlámpa, majd elaludt. Mintha valaki elvette volna az áramot egy pillanatra. Szórád idegesen nézett hátra.
— Le kell zárnunk a látogatást — morogta. — Azonnal. Valami nem stimmel a rendszerrel.
Eszter megragadta Lajos kezét.
— Ne engedd, hogy így érjen véget — suttogta. — Kérlek, mondd el… ki az, akit annyira védeni akarsz?
Lajos lehunyta a szemét. A múlt egyetlen lassú, fájdalmas hullámban tört rá. A neve ott lüktetett a nyelve alatt, készen, hogy kiszabaduljon.
Aztán a folyosó árnyékából lépések visszhangja közeledett. Határozott, lassú lépések. Szórád kihúzta magát, Eszter hátrafordult.
Egy új őr állt meg előttük. A sapkája mélyen az arcába csúszva, arcélét az árnyék eltakarta. Nem szólt, csak intett Szórádnak, aki zavartan hátrált egyet.
Aztán a férfi zsebéből valami fémes csörrenéssel eveszett Lajos tenyerébe. Egy kulcs volt. Keskeny, hideg, különös súlyú.
Az őr ekkor először megszólalt, halkan, mintha csak Lajos hallhatná:
— Tanár úr… még nincs vége.
A hang. A hang, amelytől Lajos szíve megfagyott. Az a hang, amelyet több mint harminc éve eltemetett magában.
Mire felnézett, a férfi már megfordult, és eltűnt a folyosó sűrű árnyékában.
Lajos ujjai remegve kulcsolódtak a kulcs köré.
Eszter ijedten súgta:
— Papa… ki volt ez?
Lajos lassan, fájdalmasan vesz levegőt. A válasz ott volt a mellkasában, szúrós, fojtó, és nem bírta tovább bent tartani.
— Valaki… akinek már régen nem kellene élnie — mondta, és érezte, hogy a világ mozdulatlanul vár körülötte.
A folyosón megszólalt a riasztó.
A TITKOK TÖRÉSPONTJA
A riasztó vijjogása úgy hasított végig a folyosón, mintha maga a falakba épített múlt akarna felüvölteni. A vörös jelzőfények fel-felvillantak, s az árnyak között úgy mozdult a levegő, mintha valami láthatatlan is követné az eseményeket. Szórád káromkodva nyúlt a rádiójáért, de a készülék csak statikus sistergést adott.
— Eszter, menj! — suttogta Lajos kapkodva. — Nem szabad, hogy itt legyél, érted? Ez az egész… ez nem neked való.
A lány azonban nem mozdult. Mintha a rácsok közé gyökerezett volna.
— Nem hagylak itt, papa. Most már nem. — A hangja feszült volt, de nem tört el. — Ha valaki idejött, ha valaki segítséget akar adni, akkor nekünk van dolgunk. Mondj el mindent, amit tudnom kell.
Lajos mély levegőt vett, megérezve a kulcs hidegét a tenyerében. A súlya úgy feszült a bőrére, mintha maga is akarta volna, hogy végre kimondja, amit harminc éve őriz.
— Azt hitted, hogy a régi ügy… az a lány, aki meghalt… hogy ő volt a középpont — kezdte lassan. — Pedig nem ő volt. Sosem volt.
Eszter szemében egy pillanatra megvillant a felismerés fénye, majd ki is hunyt, helyére újabb kérdések feszültek.
— Akkor ki? — kérdezte. — Kit védtél évtizedekig?
Lajos nem felelt rögtön. A múlt képei hangtalanul úsztak fel benne: egy keskeny lépcsőház rozsdás korlátrúdja, éjszakai neszek az üres iskolában, valaki zihálása a sötétben, és egy fiú… egy fiú, akinek a tekintetét soha többé nem tudta elfelejteni.
Ám mielőtt megszólalhatott volna, a folyosón végigcsörtetett egy csapat őr. Egyikük ököllel rávágott a vasajtóra.
— Lezárás! Mindenkit azonnal a helyére! A kamerák leálltak, valaki a generátort babrálja!
Eszter riadtan hátranézett, Lajos pedig ösztönösen a rácshoz húzódott, mintha saját testével próbálná védeni őt.
Szórád odalépett a fiatalabb őrök elé, kezét felemelve.
— Ez a lány nálam van, engedélyem volt beengedni! — mordult rájuk, de a hangja remegett. — Amíg nem tudjuk, mi történik, senki nem mozdul innen!
A többiek hezitálva torpantak meg. Az utolsó vörös villanás után egy pillanatra beállt a teljes sötétség. Aztán az egész épület visszazökkent valami tompa, alacsony fényű vészvilágításba.
Ebben a félhomályban Lajos halkan megszólalt:
— Az, aki idejött… aki a kulcsot adta… Eszter, ő nem más, mint…
A szavai azonban elhaltak, amikor a nő tekintete hirtelen egy pontra fókuszált a folyosó mélyén.
Lépések közeledtek.
Ezúttal lassúak. Kimértek. Nem olyanok, mint az őröké.
A körvonalak lassan rajzolódtak ki: egy férfi alakja, aki a fal mellett haladt, mintha számolná a métereket. Nem viselt egyenruhát, és a mozdulatai nem voltak katonásak. A haja kissé hosszabb volt az átlagosnál, a kabátja elázott a kinti esőtől, a kezeit pedig mélyen a zsebébe süllyesztette.
Amikor odaért Szórádhoz, az őr egy lépést hátrált — olyan ösztönös mozdulattal, ami nem a szabályoknak, hanem a félelemnek szólt.
— Maga ki az ördög? — kérdezte, de a hangja furcsán elvékonyodott.
A férfi nem válaszolt rögtön. Előbb ránézett Lajosra, és a tekintetében olyan régi, fájó ismerősség volt, amit Eszter nem tudott hova tenni.
Aztán megszólalt.
— A nevem Széplaki Andor — mondta halkan. — És ideje tartozást rendezni.
Lajos szinte összerogyott a hang hallatán. Mintha a rács tartotta volna egyben.
Eszter döbbenten meredt hol rá, hol a nagyapjára.
— Papa… ki ez a férfi?
Lajos erőtlenül megtámasztotta a vasrudakat.
— Eszter… ő az az ember, aki miatt ma éjjel meghalnék, ha rajtuk múlna. És akit harminc éve próbálok megmenteni — suttogta.
Andor lassan letolta a csuklyáját, felfedve egy olyan arcot, amelyen a fiatalság széleit már régen kikezdte a bűntudat.
— Nem kellett volna, Lajos — mondta. — Nekem kellett volna vállalni. Nem neked.
A folyosó végén újra megszólaltak a rádiók, ezúttal tisztában, fenyegetőbb hangon.
— Minden egység figyelem! Az intézményben illetéktelen személy tartózkodik. Elfogására parancs van érvényben. Haladéktalanul zárják körbe a keleti szárnyat!
Eszter lélegzete megakadt.
— Andor… — ismételte halkan, mintha próbálná a nevet egy történetbe helyezni, amit még nem ismer. — Miért van itt? Mit akar?
A férfi végignézett mindkettőjükön.
— Az igazságot — válaszolta. — Azt, amit harminc éve eltemettek. És azt, ami nélkül egyikőtök sem élheti tovább az életét úgy, ahogy eddig.
A közeledő őrök zajai egyre erősödtek.
Eszter kétségbeesetten súgta:
— Papa… mondd már el. Ki ez az ember nekünk?
Lajos halkan, nehezen szólalt meg, mintha minden szó súlyos köveket szakítana fel a mellkasából.
— A te apád legjobb barátja volt… mielőtt minden tönkrement volna — mondta. — És ő tudja, ki ölte meg azt a lányt. Nem én. Soha nem én.
A fény pislákolt egyet. A folyosó zaja közeledett.
Andor előre lépett.
— Menni kell — mondta. — Most. Mindhármunknak.
Lajos felnézett rá. A tekintetük találkozott, és abban a pillanatban Eszter megérezte: amit most elindítanak, az nemcsak Lajos életét mentheti meg, hanem évekre visszanyúló hazugságok egész hálóját tépi majd szét.
És a háttérben újra felharsant a riasztó.
A FELTÁMADÓ IGAZSÁG
A keleti folyosóban már fegyveres őrök árnyai mozogtak, a rádiók recsegve adták tovább az újabb parancsokat. A vészvilágítás vörös fényeben úgy torzultak az alakok, mintha nem is emberek, hanem valamiféle fenyegető, mozgó foltok közelednének. Eszter szíve a torkában dobogott, mégis úgy érezte: most először lát tisztán.
Andor egyetlen határozott mozdulattal kinyitotta a zárka ajtaját a kulccsal, amelyet korábban Lajosnak adott. A vas halk csattanással engedett, és Lajos kilépett a szűk cellából, mintha évtizedek súlya zuhant volna le róla — vagy épp most nehezedett volna rá teljes valójában.
— Merre? — kérdezte Szórád halkan, de a tekintetében ott volt az a fajta fáradt, ösztönös lojalitás, amit már nem lehet az egyenruhára fogni.
Andor a hátsó lépcső felé intett.
— Az archívumba. Ha eljutunk oda, be tudom bizonyítani, mi történt aznap este. Van egy felvétel… amit soha nem mutattak be a tárgyaláson. Elrejtették a bizonyítékok között, de nem semmisítették meg. Talán nem merték.
Eszter meglepetten pillantott nagyapjára.
— Felvétel?
HirdetésLajos bólintott.
— A régi iskola kamerája. A folyosón, ahol a lányt megtalálták… — A hangja elhalt. — Soha nem engedték, hogy megnézzem. Azt mondták, meghibásodott.
— Pedig nem — tette hozzá Andor. — Azt is tudom, ki állította le a rendszert. Az, aki neked a halálos ítéletet szabta.
A bíró neve ott lebegett kimondatlanul köztük, de már nem volt ereje fenyegetni. A félelem most más arcot viselt.
A lépcsőház felé indultak, gyorsan, mégsem kapkodva. A beton hidege visszaverte lépteiket, a fémkorlát nedves volt, mintha a falak izzadnának ettől az éjszakától. Ahogy lefelé haladtak, az őrök kiabálása egyre távolodott, majd teljesen elhalt — mintha a börtön mélye megtartotta volna a maga kis titkos csendjét.
Amikor elérték az archívumot, Andor elővette a kabátja bélésébe rejtett kártyát.
— Ezt még akkor szereztem, mielőtt… eltűntem volna — mondta. — Arra számítottam, hogy egyszer még szükségem lesz rá.
Az ajtó zárja egy halk kattanással engedett. Bent egyetlen neoncső sercegett, sárgás fényt vetve a poros polcokra és a régi dobozokra. A helyiség olyan volt, mint egy elfelejtett múzeum, ahol minden egy kicsit a múltba ragadt.
Andor a sarokban álló számítógéphez lépett, bekapcsolta, és a monitor lassú, vibráló fényekkel életre kelt. A férfi egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha bátorságot gyűjtene, aztán begépelte a dátumot.
1989. március 12.
A töredezett videó betöltődött. A kép szemcsés volt, de felismerhető: az iskola folyosója, a hosszú neoncsövek hideg fénye, a léptektől visszhangzó csend.
Aztán megjelent egy alak a képen. Egy fiatal nő, sietve, ijedten lépdelve. Hátranézett, mintha valakitől tartana. Köpenye utánaszállt. A kézfején árnyék futott végig.
Majd belépett mögé valaki.
Eszter félhangosan felszisszent. A férfi határozott mozdulattal ragadta meg a lányt. A kamera sarka miatt a mozdulatok nem voltak tisztán láthatók, de a küzdelem egyértelmű volt.
Aztán a lány összeesett.
A férfi végül felnézett a kamera felé — egy pillanattal azelőtt, hogy elfordult volna.
Andor megnyomta a szünet gombot.
A monitoron ott állt a tettes arca. A bíróé.
Eszter eltakarta a száját. Lajos csak támaszkodott a polcnak, s úgy nézte a képet, mintha nem is a szemével, hanem a megroggyant lelkével látná.
— Ezt… miért nem mutatták meg? — kérdezte Eszter remegve.
Andor szeme elfelhősödött.
— Mert a bíró apja a kerület rendőrfőkapitánya volt akkor. Megtiltotta. Azt mondta, ha valaha is kikerül ez a felvétel, minden összeomlik. Engem zsaroltak. Azt mondták, ha hallgatok, nem visznek börtönbe. De tudtam, hogy ha beszélek, engem is eltesznek láb alól… így menekültem. És Lajos… ő lett a bűnbak.
A férfi Lajos felé fordult.
— Tudom, hogy nem bocsáthatsz meg ezért.
Lajos azonban lassan megrázta a fejét.
— Nem rólad szólt ez. Hanem arról, hogy én hagytam. Hogy én hallgattam annyi éven át, mert azt hittem, engem már nem menthet meg semmi. Tévedtem. De nem miattam volt érdemes csendben maradni — mondta, és a hangja megremegett. — Hanem Eszter miatt. Nem akartam, hogy ebbe a világba rántsanak.
Eszter odalépett nagyapjához, és megfogta a kezét.
— Papa… engem nem kell óvnod a múlt elől. Ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni, előbb látnunk kell, mi történt. Mindannyiunknak.
A lépcső felől ekkor hirtelen zaj támadt: több őr érkezett, fegyverek csörrentek, kiabálás tört be a helyiség félhomályába.
— Megtalálták őket! — hangzott az egyik.
Andor hátranézett, aztán gyorsan beütött egy parancsot. A képernyőn megjelent egy töltési sáv, és a rendszer automatikusan elkezdte továbbítani a felvételt a központi szerverre.
— Mit csinálsz? — kérdezte Szórád rémülten.
— Kikerül a nyilvánossághoz. Oda, ahonnan már nem lehet eltüntetni — felelte Andor. — Onnantól kezdve egyikünk sem lesz ugyanaz.
Az ajtóban megjelent két fegyveres. Körbevették őket, de Eszter még utoljára odanézett a monitorra: a videó elkészült. A rendszer küldve mutatta.
A végén Lajos csendesen megszólalt:
— Ennyi év után ideje volt, hogy valaki végre meglássa az igazságot.
A következő hónapokban az országot megrázta a felvétel. A bíró ellen azonnal vádat emeltek, és összeomlott az a törékeny építmény, amely évtizedekig védte a múlt bűnöseit. A sajtó napokig mást sem mutatott, mint a börtönből kivezetett, bilincsbe vert férfit. Andort és Szórádot tanúvédelmi programba helyezték. Eszter neve minden híradóban felbukkant, mint a lány, aki kiállt a nagyapjáért.
Lajost pedig, hosszú hónapok jogi huzavonája után, végül felmentették.
Egy évvel később a Duna-parti kis kertben már új levelek fakadtak. A világ lassan kisimította a ráncait, még ha nem is feledte a sebeket.
Eszter egy padon ült, a tavaszi fény átcsillant a haján. Lajos mellette ült, kezében egy csésze teával, amely fölött lassan felszállt a gőz.
— Sokáig azt hittem — kezdte az öreg halkan —, hogy az igazság csak rombolni tud. Aztán rájöttem: rombol, igen… de csak azt, ami eleve hamis volt.
Eszter elmosolyodott.
— És ami igaz marad, az építkezhet tovább.
A kertkapu ekkor megnyikordult. Andor lépett be rajta, kissé bizonytalanul megállva, mintha nem akarna túl nagy zajt csapni. A férfi dörzsölte a kezét, mintha fázna, pedig már kellemes meleg volt.
— Szabad? — kérdezte halkan.
Lajos felállt, lassan odalépett hozzá. Egy pillanatig csak nézték egymást, mint azok, akik között még ott van valami kimondatlan, de már nem vád, inkább átjárható tér.
Aztán Lajos kinyújtotta a kezét.
— Gyere. Itt már nincs helye a múlt árnyainak.
Andor meghajtotta a fejét, és elfogadta a kézfogást.
A Duna vizén átfutott a szél, fodrozta a felszínt, és Eszter úgy érezte: a történet, amelyet egykor a börtön vörös fényei között indítottak újra, most végre levegőt kapott. És nem volt benne semmi túlzó, semmi hősi — csak emberek, akik végre kimondták azt, amit addig elrejtettek.
A béke nem mindig hangos.
Néha csak annyit jelent:
Valaki végre hazatalált.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
