New York egyik legfelső emeletén már mindenki tudta: a Baker-hármasok mellett kevés ember bírja ki hosszabb ideig. A három hatéves kisfiú — Jack, Ethan és Miles — olyan energiával kavarta fel a napokat, mintha maguk lennének a forgószél. Az apjuk, Cole Baker, befektetési mágus és ingatlanok ura, a tárgyalóteremben verhetetlennek számított, de a saját nappalijában rendre vereséget szenvedett.
Aznap reggel a penthouse folyosóján csattant a liftajtó. A legfrissebb bébiszitter lépett ki rajta, vállán táska, arcán teljes elhatározás: ő bizony azonnal felmond.
– Mr. Baker, elnézést, de nekem ennyi elég volt.
– Gondoltam – sóhajtott Cole, miközben a nyakkendőjén narancslécseppeket fedezett fel. – Mi történt ezúttal?
– Jack fellógatta a plüssdínót a csillárra, Ethan vegyi kísérletet indított a konyhában, Miles pedig… – a nő nagyot sóhajtott – …a kutyát próbálta ráültetni a zongoraszékre, hogy megtanítsa játszani. A zongora túlélte. Én kevésbé.
A dadus sarkon fordult és távozott. Cole idegesen végigsimított a haján, majd a nappali felé nézett. Az ajtó mögül három kócos fej kukucskált ki, és ártatlan vigyorral figyelték őt.
– Fiúk… – kezdte.
– Mi csak kísérleteztünk, apa – magyarázta Ethan komolykodva. – Ez tudomány volt.
– A zongora is tanult – tette hozzá Miles fapofával. – Csak nem tetszett neki.
– Akkor a mai program: újabb interjúk – morogta Cole. – A naptár nem áll meg miattatok.
Délután háromkor csöngettek. Az új jelentkező nem a szokásos csillogó „modern dadus” típus volt. Nem volt drága designer táskája, csupán egy kopott bőrönd, sportcipő a lábán és határozott tekintet a szemében. Nora Blake-nek hívták.
– Üdvözlöm, Mr. Baker – nyújtott kezet. – Köszönöm a lehetőséget.
– A hirdetésünkre jött, Miss Blake?
– Így van. Austinból költöztem. Tanítóként dolgoztam, később különleges figyelmet igénylő gyerekekkel. Három élénk fiú? Nem tűnik rémisztőnek. Inkább… izgalmas kihívásnak.
Az emeleti lépcsőn ekkor megjelent a hármas, és összesúgtak.
– Tippem szerint vacsoráig bírja – mondta Jack.
– Szerintem desszertig – vágta rá Ethan.
– Én csak azt várom, tud-e palacsintát sütni – jelentette ki Miles. – Az dönt.
Nora felnézett rájuk, majd elmosolyodott.
– Fiúk, nálam van időzítő, matrica és egy versenytábla. Három fejezetnyi „harcmentes” esti rutin, plusz egy titkos küldetés. A győztes választhat esti mesét.
– Titkos küldetés? – vonta fel szemöldökét Jack.
– Szabály egy: nem beszélünk róla – kacsintott Nora. – Szabály kettő: ha mégis, akkor csak suttogva.
Cole ajkán halvány mosoly futott át. Ritkán akadt valaki, aki nem veszítette el azonnal a fonalat a házukban.
Az első órákban persze beindult a káosz: Lego-hegyek omlottak a konyhapulton, dinoszauruszok ütköztek a szőnyegen, a fürdőben habzó vulkán buggyant elő. Nora azonban nem kapkodott, nem emelte fel a hangját. Csak elővette a konyhai időzítőt.
– „Háromperces villámmentés”! – tapsolt. – Ha megszólal a csengő, minden játék a dobozban legyen. Az első kap egy „Pilóta” matricát. Az utolsó „Logisztikus”. Mindkettő rang, de a Pilóta választ először vacsorát.
– A Logisztikus is rang? – gyanakodott Miles.
– Ő az, aki a káoszból kiment mindenkit – mondta Nora sejtelmesen. – Szuperhős pozíció.
Három perc múlva a nappali szokatlanul rendezett lett. Jack izzadt, de büszke volt. Ethan a doboz tetején vigyorgott győztesként. Miles nagyvonalúan elfogadta a „Logisztikus” címet.
Vacsoránál Nora „Tacó-szerda hétfőn” menüt hozott. Kártyákat osztott: „Szalvétakaptiány”, „Vizespohár-őrmester”, „Szószellenőr”. A fiúk licitáltak a szerepekre, majd – meglepő módon – mind leültek az asztalhoz.
Amikor Cole késő este hazaért, az ajtóból megállt: a kanapén három összegubancolódott kisfiú aludt, mellettük Moose a kutya, a polcon pedig filccel firkantott tábla: „Ma a Logisztikus volt a hős.”
– Ez… hogyan? – kérdezte hitetlenkedve.
– Következetesség, játék, választási lehetőség – sorolta csendesen Nora. – A gyerekek nem kezelhetetlenek. Csak éberek. Nekem annyi a dolgom, hogy biztonságos kereteket adjak nekik.
Cole lassan bólintott. – Ha ez tényleg működik, én szobrot állítok a Logisztikusnak.
Másnap reggel Nora új ötlettel indította a napot: „Zokni-sorsolás.” A hűtőre fehér táblát ragasztott, tetején ez állt: „Baker-bajnokság.” Alatta pontozás: cipőfelvétel (+2), felesleges vita (–1), testvér megdicsérése (+3). A nap végén a pontok „jutalmat” hoztak: plusz öt perc meseidő vagy zseblámpás kalandozás a sötét folyosón.
– Ez olyan, mint egy tőzsde gyerekeknek? – csodálkozott Cole, kávéját kortyolva.
– Inkább empátia-könyvelés – felelte Nora mosolyogva. – Itt a kedvesség a legnagyobb nyereség.
Ethan elmélyülten bámulta a táblát.
– Ha egy vita mínusz egy pont, akkor mennyit veszít az, aki beleönti a müzlimet a narancslébe?
– Ez kutatás-fejlesztés! – vágta rá Jack. – A jövő reggelije.
– Ha nincs belőle ragacs, lehet plusz pont – döntött Nora. – De ma inkább maradjon laboron kívül. Holnap tesztelhetjük pohárban.
Délelőtt egyéni program következett. Nora először Jacket vitte a közeli könyvesboltba.
– Egy könyvet választasz te, egyet én – mondta. – A tiéd játék, az enyém esti felolvasás.
– Csak akkor, ha visszaviszem a plüssdínót a csillárról? – kérdezte Jack gyanakodva.
– Pontosan. – Nora mosolya sejtette, hogy alkudozásban is jártas.
Délután Miles ideje jött: pizzát készítettek közösen.
– Miért kell mérleg? – faggatta a kisfiú, akinek minden második mondata „miért?” volt.
– Mert a pontosság barátja a békének – magyarázta Nora. – Ha tudjuk, mennyi sajt kell, nem lesz vita a szeleteken.
– Én akkor is a legnagyobbat kérem – hangoztatta Miles.
– A tárgyalás nyitva áll – nevetett Nora. – Előbb süssük meg, aztán alkudozhatunk.
Este Ethané volt a sor. A középső fiú félénkebbnek bizonyult.
– Szeretsz kérdezni – mondta neki Nora, miközben a parkban sétáltak. – Ez jó tulajdonság.
– Anyu is mondta régen – bukott ki belőle, aztán elharapta. – Apa nem beszél róla sokat.
Nora nem faggatta. Csak lassított a léptein.
– Ha egyszer szeretnél, mesélhetsz nekem. – Ethan bólintott, és megkönnyebbülten hallgatott tovább.
Aznap este Cole az irodából figyelte, ahogy a fiúk a nappali szőnyegén űrhajóznak. Nora a háttérben maradt, csak akkor avatkozott közbe, amikor a játék vitába fordult.
– „Idő-out” – mondta nyugodtan. – Nem büntetés, pihenő. Három mély levegő, aztán megoldást keresünk.
– De Jack mindig… – kezdte Ethan.
– Nem „mindig”. Csak ma – javította ki Nora. – És ma Jack bocsánatot kérhet.
Jack húzta a száját, végül kibökte: – Bocsi.
– Oké – felelte Ethan. A vita hamar elhalt.
Később Cole a konyhában megköszönte Norának a napot.
– Hogyan éred el, hogy nem kiabálsz?
– Mert nem a hangerő ad igazat – vont vállat Nora. – A gyerekek nem ellenfelek. Ők csak kapaszkodót keresnek.
– Én mindent táblázatokban vezetek – vallotta be Cole. – De a fiaimhoz nincs képletem.
– Kezdjük az első oszloppal – javasolta Nora. – Idő, figyelem, következetesség. A többi majd kialakul.
Az éjszaka Cole egyedül járta végig a lakást. A hűtőn a „Baker-bajnokság” táblán új bejegyzés állt: „Ma mindenki kapott kedvesség-bónuszt.” Cole hosszú évek óta először érezte, hogy a „Baker-gond” talán inkább egy „Baker-történet”. És ez még csak a kezdet volt.
A harmadik hét fordulópontot hozott. Egyetlen rossz hír is elég volt, hogy minden felboruljon. Cole éppen az irodájában tárgyalt, amikor megkapta a hívást: elúszott egy fontos projekt, hónapok munkája kárba veszett. Hazafelé sötét felhőként vitte magával a csalódást. Amikor belépett a penthouse ajtaján, a gyerekek azonnal megérezték a feszültséget.
– Csend legyen! – csattant fel, és a három kisfiú egyszerre húzódott hátrébb. Nora letette a fakanalat, nem védekezett, csak nevén nevezte a helyzetet.
– Nehéz napod volt, ugye?
Cole bólintott. – Nem a ti hibátok. Csak… túl sok volt.
– Akkor jöjjön a „zseblámpás expedíció” – fordult Nora a gyerekekhez.
– Az micsoda? – kerekedett el Miles szeme.
– A sötét teraszon ülünk a csillaglámpával, és mindenki elmond egy jó dolgot a napból. Ha marad bennünk feszültség, megígérjük, hogy holnap teszünk valamit ellene.
A teraszon Manhattan fényei vibráltak, a kis lámpa kör alakú fényt vetett a padlóra.
– Kezdem én – szólalt meg Jack. – Ma én voltam a Szószellenőr, és nem öntöttem ki semmit.
– Én megtanítottam Moose-t ülni – ujjongott Ethan. – Igaz, harmadszorra már ő fektetett le engem.
– Én pedig… – mosolygott Miles – …beértem a majdnem legnagyobb pizzaszelettel.
Mindhárman nevetésben törtek ki, Cole válláról lassan lepergett a teher.
– És te, Mr. Baker? – kérdezte Nora halkan.
– Ma rájöttem valamire – mondta Cole lassan. – Nem mindig kell legyőznöm a vihart. Néha elég, ha végigmegyek rajta.
A fiúk egyszerre bújtak hozzá, szavak nélkül. Nem kértek semmit – csak ott voltak.
Másnap reggel új dekoráció várta őket a nappaliban: egy óriási csomagolópapír a falon, tetején „Baker-küldetés.” Három oszlop: „Bátorság”, „Figyelem”, „Csapatmunka.” Mindenhez kézzel rajzolt szimbólumok.
– Ez mi? – érdeklődött Jack.
– A ti történet-falatok – magyarázta Nora. – Nem jutalomlista. Ha valami nem sikerül, nem radírozzuk ki. Mellé rajzolunk valamit, ami segít a következő napon.
A fiúk lelkesen alkottak: Jack dinoszauruszokat, Ethan űrhajókat, Miles mérlegeket és pizzákat. A középre Nora egy apró sárga csillagot skiccelt: „Anya emléke.”
– Miért pont ide? – suttogta Ethan.
– Mert aki hiányzik, attól még része annak, amit építünk – válaszolta Nora. – A csillag akkor is ott van, ha felhők takarják.
Aznap este vacsora után a fiúk eltűntek a szobájukban. Papírzörgés, suttogás hallatszott. Nem sokkal később előjöttek egy saját készítésű transzparenssel: színes firkák, csillagok, nagy billegő betűk:
„Szeretünk, Nora néni!”
Alatta: „A mi Logisztikusunk.”
Nora felnevetett, majd könnyek szöktek a szemébe.
– De hiszen én hivatalosan csak a „Baker-bajnokság” adminja vagyok!
– Ugyan már – legyintett Miles. – Te vagy a főnök.
Cole a konyhapultnál állva figyelte a jelenetet. Tudta, ez több volt, mint bármilyen üzleti siker.
– Nora – szólította meg halkan –, maradnál hosszabb távon is?
– A feltételeim egyszerűek – sorolta az ujjain. – Humor, keretek, csillaglámpa. Néha egy szabad péntek. És…
– És? – kérdezte Cole kíváncsian.
– Hétvégén apa-idő. Egyik fiúval kettesben: könyvesbolt, park, pizza, bármi. Nem pótlás, csak jelenlét.
Cole bólintott. – Megegyeztünk.
– Holnap Jackkel te vagy a „Pilóta” – döntötte el Nora. – A pilóták mindig tudják, hova tartanak, még ha ráz is a levegő.
Hetek múltán a ház már nem a túlélésről szólt. Voltak viták, persze. A fiúk néha úgy veszekedtek egy piros autóért, mintha háborút vívnának, de a „Baker-bajnokság” táblán mindig akadt kedvesség-bónusz. A terasz csillaglámpája karcos lett, de minden karc egy történetet hordozott. Moose időnként még mindig zongorázni próbált, de legalább már tudta: a pedál nem játék.
Egy szombaton Cole a fiúkkal közösen pakolt. Megállt a plakátfal előtt, amelyre időközben egy új rubrika került: „Bátorság, amikor sírni is lehet.”
– Ki írta ezt? – kérdezte.
– Én – vallotta be Ethan halkan. – Tegnap sírtam, amikor eltört az űrhajóm. És rájöttem, ettől nem lettem kisebb.
– Így igaz – mondta Cole, és átölelte. – A bátorság nem mindig hangos. Néha csendben ott ül mellettünk.
Aznap este Jack Norához fordult:
– Te mindig maradsz velünk?
– Senki sem marad örökké – válaszolta mosolyogva. – De sokáig igen. És amíg itt vagyok, ti vagytok az elsők.
Cole az ajtóból nézte, ahogy Nora megsimítja a plakát szélét. Akkor értette meg: végre megtalálta, amit sosem tudott volna megvásárolni. A lakás újra otthon lett. Nem luxus szőnyegektől, hanem rendtől, nevetéstől és biztonságtól.
Reggel kávé közben Cole a telefonjára nézett. Egy régi üzlettárstól érkezett levél: „Sajnálom a kudarcot. Hogy vagy?” Cole ujjai gépelni kezdtek:
„Jól. A legfontosabb projekt otthon sikerült. A Baker-bajnokság épül.”
A hűtőn újabb felirat várta: „Legmenőbb Logisztikus: Nora néni.” Valaki – talán Miles – egy dollárjelet rajzolt mellé, majd áthúzta, és egy szívet firkantott.
– Üzletileg veszteség – mondta játékosan Cole.
– Családilag főnyeremény – kacsintott Nora. – És itt most ez az egyetlen részvény, ami számít.
A három kisfiú egyszerre csapott tenyeret:
– Baker-küldetés: teljesítve!
És bár néha továbbra is tombolt a dínóháború, vagy gyanúsan egyenlőtlenek lettek a pizzaszeletek, a csillaglámpa fénye mindig ott rajzolta a maga kis kört a szőnyegre. A plakáton pedig mindig maradt hely egy újabb történetnek.
