Egy anyamedve integetett nekem az út szélén... Azt hittem, hallucinálok, de aztán megláttam valamit az erdőben, amitől szó szerint elállt a lélegzetem 😳👇
A nevem Gergely, és nem vagyok az a típus, aki minden bokorban csodát lát. De amit azon az augusztusi délutánon átéltem, az a mai napig kísért. Egy szokványos munkanap után autóztam hazafelé, a Pilis egyik csendes, kanyargós erdei útján. Ez az út mindig megnyugtatott — zöld lombsátor, madárcsicsergés, semmi forgalom. Csak én, a természet és a gondolataim.
Ahogy kanyarodtam egy ismerős kanyarba, a perifériás látásom egy szokatlan, sötét alakot érzékelt. Azonnal fékeztem.
– Mi a fene...? – motyogtam magamnak, és oldalra kaptam a fejem.
Ott volt. Egy medve. Egy tényleges, hatalmas barnamedve. A hátsó lábain ült, és... integetett?
– Ez nem lehet igaz! – tört ki belőlem hangosan, miközben remegő kézzel tettem az automata váltót „R”-be. Már épp hátratolattam volna, amikor valami megváltozott bennem.
Nem volt benne fenyegetés. Sőt, inkább olyan volt, mint egy... kétségbeesett jelzés. A medve mancsát emelte fel, majd leengedte. Majd újra.
– Most akkor... integet nekem? – kérdeztem döbbenten, mintha a medve majd válaszolna.
A vadállat mozdulatlan maradt, de a tekintete rögzítve volt rajtam. Aztán lassan talpra állt, és elindult be az erdőbe. Hátranézett. Majd még egyszer. És még egyszer.
– Hogy... mi van?! – suttogtam, és szinte hipnotizálva kiszálltam a kocsiból.
A józan eszem tiltakozott. Egy hang azt súgta: „Te teljesen hülye vagy, Gergely! Egy vadállat után mész be a fák közé?!”
De egy másik hang — talán a szívemé — azt mondta: „Valami nincs rendben. Nézd meg!”
Megtett pár lépést a medve irányába. Az állat nem szaladt el. Inkább újra hátranézett. Aztán megállt, mintha megvárna.
– Ez már tényleg nem normális – suttogtam. – Na jó, csak megnézem, de óvatosan.
Miközben közelebb lépkedtem, megláttam valamit egy bokor mögött. Először csak mozgást észleltem. Aztán... egy kicsi barna testet. Egy bocs! A feje egy áttetsző műanyag vödörbe volt szorulva, amit láthatóan valamilyen kiránduló vagy illegálisan szemetelő hagyhatott ott.
A kicsi kétségbeesetten forgatta a fejét, próbálta lerángatni a vödröt, de sikertelenül.
– Hát te ezért hívtál, mama – nyögtem döbbenten, és újra a nagy medvére néztem.
Az anyamedve ott állt két méterre, de nem mozdult. Csak figyelt. Egyértelműen tudta, mit teszek.
Lassan közeledtem a bocs felé, de minden lépésnél visszapillantottam az anyára. Tudtam, hogy egyetlen rossz mozdulat, és végem. De nem morgott. Nem toporzékolt. Csak figyelt. És talán... bízott bennem?
– Szia, kicsi... – suttogtam, miközben leguggoltam a vödörrel szenvedő bocs mellé. – Ne félj. Segíteni jöttem. Nem bántalak.
A bocs lihegett, remegett. A pofácskája teljesen be volt szorulva a vödörbe, és nyál borította a műanyagot.
– Na, ezt gyorsan kell csinálni... – motyogtam, és két kezemmel óvatosan megfogtam a vödröt.
Az első próbálkozásra nem mozdult. A bocs nyüszített.
– Nyugi, nyugi... – suttogtam, és éreztem, hogy verejték csorog a hátamon. – Egy pillanat, és kész.
Másodszorra megroppant a műanyag. Harmadszorra kiszabadult a feje. A bocs riadtan hátraugrált, majd ösztönösen az anyja felé futott. Az anyamedve leeresztette a fejét, megnyalogatta a kicsit, majd halkan mormogott valamit, amitől a bocs megnyugodott.
Csak álltam ott. Döbbenten. Közben a tenyerem tiszta nyál volt és kosz. És szívből örültem neki.
– Ennyi volt? – kérdeztem halkan. – Ezért hoztál ide?
HirdetésA medve még mindig nem mozdult. Csak nézett. Olyan szempár volt az, amit nem tudok elfelejteni. Nem emberi, mégis... emberibb volt bárminél.
Aztán lassan, méltóságteljesen elindultak vissza az erdőbe.
– Vigyázzatok magatokra... – suttogtam utánuk.
Az anyamedve még egyszer megállt. Rám nézett. És mintha... tényleg, mintha bólintott volna. Egy szelíd, alig észrevehető mozdulattal. Aztán elnyelte őket a fák sűrűje.
Visszaballagtam a kocsihoz. Teljesen lesokkolva. Éreztem, hogy a térdeim remegnek, a tenyerem sajog a szorítástól. A visszapillantóban újra a fák közé néztem, de már csak a mozdulatlan zöldet láttam.
– Ezt ha elmesélem valakinek... kiröhög – dünnyögtem. – Hogy egy medve kért segítséget. És én... segítettem.
Hazaúton nem kapcsoltam be a rádiót. Csak ültem a csendben, és újra meg újra lejátszottam magamban a jelenetet. A mancs integetése. A bocs szenvedése. Az a hálás pillantás.
Amikor hazaértem, Dóra, a feleségem már várt.
– Jól vagy? Mi történt veled? Olyan vagy, mint aki szellemet látott – kérdezte aggódva, amikor meglátta az arcomat.
– Leülsz? – kérdeztem.
– Persze. Most már nagyon kíváncsi vagyok...
Leültem vele szemben a konyhában, és lassan elmeséltem mindent. A medvét. A bocsot. A vödröt. Az integetést.
Dóra tágra nyílt szemekkel hallgatta.
– Ez... hihetetlen. Komolyan mondom, Gergely... ez olyan, mint valami mese!
– Tudom. Én se hinném el, ha nem velem történik meg.
– De hát... ez gyönyörű. És félelmetes. És... megható.
– Pontosan ez a három – bólintottam. – És nem tudom, mit jelent. De valamit biztos.
Dóra megfogta a kezem, és halkan annyit mondott:
– Talán azt, hogy néha az állatok jobban tudják, kiben lehet bízni. És hogy te olyan ember vagy, akiben még egy medve is megbízott.
