AZ UTOLSÓ EZRESEK
A novemberi eső úgy verte a járdát Kőbányán, mintha valaki dühében vödrökkel öntené a várost. A lámpák fénye szétfolyt az aszfalton, a buszmegálló üvegfala hidegen csillogott.
Németh Réka a kabátja zsebében szorongatta az aprópénzt. Három érme. Egy gyűrött ezres. Összesen ezer-négyszáz forint. Pont annyi, amiből másnap reggel vehetett volna tejet, kiflit, egy kis felvágottat a nyolcéves fiának, Marcinak.
– Ne számolj, Réka. Ne számolj… – motyogta magában, miközben a lábát húzta maga után. Az egyik cipőtalpa már régen elengedett, minden lépésnél víz szivárgott be.
Egyedül nevelte Marcit három éve. Az apja elment, amikor kiderült, hogy a „majd segítek” csak egy mondat volt, nem ígéret. Réka takarított reggelente egy irodaházban, délután pedig egy kifőzdében mosogatott. A keze mindig tisztítószerszagtól volt érdes, az álmai pedig kimerültek annyiban, hogy egyszer nem kell majd számolnia a forintokat.
A benzinkút fénye hirtelen erősebben világított, mint a környező utcák. Réka csak a mosdót akarta használni, mielőtt hazaér. Már majdnem elhaladt mellette, amikor meghallotta.
Nem kiáltás volt. Inkább… hörgés.
A kút mögött, egy motor mellett egy nagydarab férfi ült a földön. Bőrdzseki volt rajta, az ujja alól tetoválások kúsztak elő. A sisakja a betonon hevert, az arca sápadt volt, a szája remegett.
– Uram? – szólalt meg Réka bizonytalanul.
A férfi nem válaszolt. A mellkasához kapott, mintha nem kapna levegőt.
Réka körbenézett. A kasszában ülő fiatal srác kinézett az ablakon, majd elfordította a fejét.
– Hívja a mentőket! – kiáltott Réka.
A fiú kijött az ajtóig, megállt.
– Hagyja. Ezekkel mindig baj van. Nem az én dolgom.
– Ember, rosszul van!
– Akkor se. Menjen tovább, asszonyom.
Réka szíve hevesen vert. Eszébe jutott az anyja, aki egyszer a villamosmegállóban esett össze. Akkor is mindenki csak nézett.
Letérdelt a férfi mellé.
– Hall engem? – kérdezte halkan.
– Gyógyszer… – préselte ki a férfi. – Nem vettem be…
Réka felpattant. Berohant a boltba, és az első polcról levett egy doboz fájdalomcsillapítót, meg egy palack vizet.
– Mennyi? – kérdezte lihegve.
– Ezer-kétszáz – vont vállat a kasszás.
Réka remegő kézzel adta oda az utolsó pénzét. A visszajárót észre sem vette.
Visszarohant. A férfi már félig az oldalára dőlt.
– Rágja el – mondta határozottabban, mint ahogy érezte magát. – Kérem. Vegyen levegőt.
A szirénák hangja percekkel később hasított bele az esőbe.
A mentők átvették a férfit. Az egyikük Rékára nézett.
– Maga adott neki gyógyszert?
– Jól tette. Sok múlott rajta.
A hordágyat betolták. A férfi utoljára még Rékára nézett.
– Köszönöm… – suttogta.
Réka csak bólintott.
Hazafelé már nem érzett sem hideget, sem fáradtságot. Csak azt tudta, hogy reggel nem lesz mit enniük.
A REZEGŐ REGGEL
Másnap hajnalban furcsa zajra ébredt.
Nem autó volt. Nem busz.
Mélysége volt. Súlya.
A föld enyhén remegett.
Réka kinézett az ablakon – és elakadt a lélegzete.
Motorok álltak végig az utcában. Tízek. Húszak. Több tucat. Férfiak és nők álltak mellettük csendben, fekete kabátban, komoly arccal.
– Anya? – szólalt meg Marci álmosan. – Kik ezek?
– Nem tudom… – suttogta Réka.
Az ajtó előtt egy őszes szakállú férfi állt. Ugyanaz az arc. Most tisztább volt. Élőbb.
– Jó reggelt – mondta halkan. – Én vagyok az, akinek tegnap segített.
Réka nem szólt.
– Tudom, hogy nem kérte. De mi nem felejtünk el semmit.
Az utcán dobozokat kezdtek lepakolni. Élelmiszer. Gyerekruha. Egy boríték. És egy papír.
Egy állásajánlat.
– Nem pénzt hoztunk – mondta a férfi. – Hanem lehetőséget. Ha elfogadja.
Réka térdre rogyott. Marci átölelte.
– Anya, miért sírsz?
– Mert… – nevetett és sírt egyszerre – …mert néha az élet visszaad valamit.
AMIKOR A VÁROS FIGYELNI KEZD
Réka percekig nem tudott megszólalni. A lépcsőházban tompán visszhangzott a motorok alapjáratának zúgása, mintha maga az épület is visszatartotta volna a lélegzetét.
– Nem értem… – suttogta végül. – Miért vannak itt ennyien?
A szakállas férfi – később derült ki, hogy Balázsnak hívják – levette a sapkáját, és tisztelettel biccentett.
– Mert maga nem kérdezte, ki vagyok. Nem nézte, miben járok. Csak azt látta, hogy egy ember bajban van. Ilyennel ritkán találkozunk.
A folyosón ekkor ajtók nyíltak. Kíváncsi, gyanakvó arcok jelentek meg. Az alsó szomszéd, özvegy Tóthné, összefont karral méregette a jelenetet.
– Réka, ezek meg kik? – kérdezte élesen. – Ugye nem keveredtél bajba?
Réka kinyitotta a száját, de Balázs megelőzte.
– Jó reggelt kívánok. Nem bajt hoztunk. Épp ellenkezőleg.
A teherautó platójáról ekkor egy fiatal nő ugrott le, és elkezdte a dobozokat rendezni. Liszt, olaj, konzervek, gyümölcsök. Egy másik férfi egy íróasztalt cipelt fel, mögötte egy ágykeret.
– Ezek… nekünk? – kérdezte Réka hitetlenkedve.
Hirdetés– Igen. De nem alamizsna – mondta Balázs nyugodtan. – Hanem visszajelzés. Hogy számít, amit tett.
A lépcsőházban csend lett. Tóthné lassan leengedte a karját.
– Az én férjem… – kezdte halkan – …tíz éve kapott infarktust. Akkor senki nem állt meg.
Balázs bólintott.
– Ezért csináljuk, amit csinálunk.
A KÖVETKEZMÉNYEK
A hír gyorsan terjedt. Először csak a házban, aztán az utcában, majd a környéken. Valaki videót készített a motoros sorfalról. Felkerült az internetre.
A kommentek eleinte kegyetlenek voltak.
„Biztos megrendezett.”„Ezek nem jótékonykodnak, csak mutogatják magukat.”„Vigyázni kell az ilyenekkel.”
Réka esténként olvasta őket, miközben Marci a leckéjét írta az új íróasztalnál.
– Anya, ezek rólad szólnak? – kérdezte egyszer.
– Igen… de nem fontos – mondta Réka, bár belül fájt.
Másnap azonban megcsörrent a telefonja.
– Jó napot, Németh Réka? – szólalt meg egy női hang. – A kerületi családsegítőtől hívom. Láttuk a történetét. Beszélhetnénk?
Egy beszélgetésből kettő lett. Kettőből ajánlat.
Balázsék által működtetett alapítvány – egy hivatalosan bejegyzett, átlátható szervezet – épp olyan embert keresett, aki terepen dolgozik. Nem papírok mögött. Hanem emberek között.
– Maga érti, mit jelent, amikor választani kell gyógyszer és vacsora között – mondta Balázs egy kávézóban. – Ezt nem lehet tanulni. Ezt élni kell.
Réka aláírta a szerződést remegő kézzel.
Az első fizetéséből először nem magának vett semmit. Elment az emeletükön lakó idős bácsihoz, aki mindig ugyanabban a kabátban járt.
– Tudja, Béla bácsi – mondta zavartan –, az alapítvány segít. Nem én.
A férfi sírva fakadt.
ZÁRÁS – AMI MEGMARAD
Fél évvel később a környéken közösségi program indult. Ingyenes tanulószoba gyerekeknek. Jogsegély. Orvosi szűrés havonta egyszer.
Az emberek már nem húzták be a függönyt, ha motorhangot hallottak.
Egy délután Réka ismét egy benzinkút mellett ment el. Megállt egy pillanatra. Ugyanaz az esőszag. Ugyanaz a neonfény.
Marci megfogta a kezét.
– Anya, te akkor féltél?
Réka elmosolyodott.
– Igen. Nagyon.
– Akkor miért segítettél?
Réka lenézett rá.
– Mert ha nem tesszük, akkor nem marad semmi, amiben hinni lehet.
A város ment tovább. Az emberek jöttek-mentek. De valahol, csendben, egy döntés nyomot hagyott.
És talán másnap valaki más is megáll majd.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
