A hívás a mélyből
A nap már lebukóban volt a Balti-tengerhez hasonló, szürkés-zöld vizű Tihanyi-öböl felett. A part menti sziklák közt sós párát hozott a szél, és a hullámok tompán csapódtak neki a köveknek. Csend volt — az a fajta, amit csak a természet ismer, amikor épp lélegzetet vesz egy vihar előtt.
Aztán hirtelen megtört a csönd.
Előbb csak halk, sípoló hang hallatszott. Aztán egy mélyebb, hosszabban kitartott hívás, mintha valaki a világ végéről kiáltana: fájdalmas, emberihez hasonló hang. A hang újra és újra visszaverődött a sziklák között.
A fiatal orka — a környéken csak “Feketeuszony” néven emlegették — a zátonyok közé szorult. Valószínűleg a családja után úszott a sekély vízbe, amikor a hullám visszahúzódott, és most a teste félig a szárazon hevert. A bőre kiszáradt, a levegő perzselte. Időnként próbált mozdulni, de minden moccanás csak újabb sebet ejtett rajta.
A partról egy fiatal nő figyelte a látványt. Székely Dóra, tengerbiológus, a Balaton-felvidéki Állatmentő Központ kutatója. A terepjárója mögött egy hűtőláda állt, benne mérőműszerek, sós víz és néhány nedves törölköző — de ami a legfontosabb, benne volt a remény, hogy talán segíthet.
Ahogy meghallotta az orka kiáltását, a szívében valami megmozdult. Tudta, hogy ez nem csupán egy állat hangja — ez segélykiáltás volt.
– Istenem… ne hagyj magadra… – suttogta, miközben a parton botladozott lefelé. A hullámok a lábához csaptak, de nem törődött vele.
Amikor meglátta az orkát, a lélegzete elakadt. A hatalmas állat félig a vízben, félig a köveken feküdt, uszonya vérzett, a szeme pedig mintha könyörgött volna. Dóra lassan közeledett, hogy ne ijessze meg.
– Szia, szépségem… nyugalom, nem bántalak. – A hangja remegett, de igyekezett lágy maradni.
Az orka mintha megérezte volna a szándékot. Megmozdította a farkát, apró hullámot keltve, majd újra elernyedt.
Dóra rádión hívta a központot.
– Itt Székely Dóra, Tihanyi-öböl déli szakasz. Egy fiatal orka a sziklák közé szorult, sérült, de még él. Azonnali segítség kell. Ismétlem, azonnali!
A hangja kemény volt, mégis kétségbeesett.
– Rendben, Dóra, küldjük a csapatot. De tudod, a következő dagály csak hajnalban várható – felelte a diszpécser.
– Nem várhat addig! – kiáltotta, miközben már a jeges vízbe gázolt. – Ha kiszárad, megfullad, mielőtt megjönne a víz!
Letérdelt az állat mellé, és a táskájából elővett egy palack vizet. Óvatosan locsolni kezdte az orka hátát. A bőr szinte sistergett, ahogy a víz ráért.
– Tarts ki, kicsim, nem hagylak itt. Hallod? Nem hagylak!
Az állat szeme lassan rászegeződött, mintha értené. És akkor Dóra érezte: ez már nem tudományos feladat volt — ez egy életért folytatott küzdelem.
Az éjszaka ígérete
Az első mentőcsapat másfél óra múlva ért a helyszínre. Négy önkéntes, köztük Márton, a tapasztalt parti őr, és Eszter, állatmentő koordinátor.
– Na, Dóri, mit találtál megint? – kérdezte Márton félmosollyal, miközben a gumicsónakot a vízbe eresztették.
– Nem “mit”, hanem “kit” – válaszolta Dóra. – Egy fiatal orka, nőstény. Rossz helyen rekedt a sekélyben.
Márton, aki nem először látott tengeri mentést, most először maradt szótlan. A látvány megrendítő volt.
– Atyaég… ez a gyönyörű állat… – súgta Eszter.
Gyorsan összehangolták a feladatokat:
- Márton és Dóra vízzel locsolták az állatot, hogy ne száradjon ki.
- Eszter jegelte a legsebesültebb részeket.
- A negyedik mentő, András, rádión tartotta a kapcsolatot a központtal, miközben gumiszőnyegeket fektetett a kövek közé.
A szél felerősödött, a nap már lebukott. A horizonton halványvörös fény derengett — a természet mintha még egyszer, utoljára megszólalt volna, mielőtt beáll az éjszaka.
– Ha hajnalig nem jön víz, vége – mondta halkan Márton. – A súlya alatt összeroppanhat a tüdeje.
Dóra lehajtotta a fejét, és megsimította az orka homlokát.
– Nem fogjuk hagyni. Amíg én itt vagyok, addig nem.
Az orka halk hangot adott ki — nem kiáltás volt már, inkább mély, rezgő moraj, amiben ott volt a bizalom.
Eszter elmosolyodott. – Mintha tudná, hogy segítünk.
– Tudja – felelte Dóra. – Hidd el, ezek az állatok sokkal többet értenek, mint gondolnánk.
HirdetésÓrák teltek el. A csapat kimerült, de nem állt meg. Vödrök, ponyvák, kötelek — a mozdulatok gépiesek lettek, de a szemekben ott izzott a remény.
Az éjszaka lassan rájuk borult. A hold fénye ezüstösen világította meg a hatalmas testet. Az orka néha mélyen lélegzett, majd csend lett.
Dóra a sziklák között ült, kabátja vizes volt, a haja arcára tapadt. A fejét az állat oldalára hajtotta, és halkan beszélt hozzá.
– Tudod, Feketeuszony, apám mindig azt mondta, hogy a tenger mindent visszaad, amit elvesz. Csak várni kell. Szóval… mi most várunk.
Mintha válaszul, az orka lassan kifújta a levegőt. Egy finom vízpermet szállt a levegőbe, és Dóra elmosolyodott.
– Látod? Ez már válasz volt.
A többiek mosolyogva néztek rá. A fáradtság ellenére érezték: valami különleges kötelék született ott, a sziklák és a hullámok között.
A tenger visszahívása
Hajnalban a szél irányt váltott. A part mentén a víz halk mormogása fokozatosan mélyült, mintha az óceán készülődne valamire.
– Dóra! – kiáltotta Márton. – A víz emelkedik!
A csapat azonnal akcióba lendült. Köteleket erősítettek az orka teste alá, gumiszőnyegeket toltak a kövek közé. A hullámok egyre magasabbra értek.
Az orka mozdult. Először csak finoman, aztán erőteljesebben. Mintha érezné, hogy eljött az idő.
– Most! – kiáltotta Dóra. – Amikor a következő hullám jön, húzzuk!
A víz csapott, a kövek alól buborékok törtek fel, és a hatalmas test lassan megemelkedett. A csapat minden erejét beleadta.
– Gyerünk, kislány, menni fog! – kiáltotta Dóra, miközben húzta a kötelet.
Az orka egy nagy csapással elmozdult. A víz körülötte tajtékzott, majd egy újabb hullám érkezett – és akkor, hirtelen, kiszabadult.
Egy pillanatnyi csend következett. Aztán a víz fölött egy hatalmas vízsugár tört az ég felé, ahogy az orka kifújta a levegőt.
A parton kitört az örömujjongás. Eszter sírva nevetett, Márton a levegőbe emelte a karját, András letérdelt, és csak annyit mondott:
– Megcsináltuk.
Az orka még néhányszor a felszínre jött, mintha búcsúzna. Aztán elindult a mélyebb víz felé.
Dóra némán nézte, ahogy a távolba úszik. Amikor az utolsó hullám is elnyelte az uszonyát, a szél csendesedni kezdett.
– Viszlát, szépségem – suttogta. – Vigyázz magadra odakint.
A nap felkelt, a part aranyfényben úszott. A tenger újra nyugodt volt, mintha soha semmi sem történt volna.
De Dóra tudta: azon az éjszakán valami több történt, mint egy állatmentés.Ott, a magyar partoknál, a természet és az ember szíve egyszerre dobbant.
