Az idősek otthonában az ebéd utáni csend olyan vastag volt, mint a grízgaluska a vasárnapi levesben. A tévében halkan duruzsolt egy régi film, a társalgóban sakktábla fölött görnyedt két nyugdíjas bajnok, és néhányan félig lehunyt szemmel kísérték figyelemmel a plafon mintáit. A folyosó végén egy csengő szolidan csengett, majd hirtelen valaki futólépésre váltott.
– Irma néni! – lihegte az ápolónő, Eszter. – Kérem, jöjjön a látogatószobába. Azonnal.
– Látogató? – nézett fel a kerekesszékből Boros Irma, a hófehér hajú, örökké rendben tartott blézeréről híres lakó. – Kislyányom, én már rég nem várok senkit.
– Ezt most mégis várja – felelte rejtélyesen Eszter, és már tolta is finoman a széket.
A folyosón kíváncsi fejek bukkantak elő az ajtónyílásokból.– Talán a lánya? – tippelte Lajos bá.– Vagy egy ügyvéd a titkos örökséggel – suttogta Rózsa néni, mert a suttogás a hobbija volt.
A látogatószoba ajtaja kitárult. A következő pillanatban az egész ház megdermedt. A szoba közepén egy hatalmas, barna ló állt. Nyugodtan, méltósággal, fekete hámja finoman csillant a neonfényben. Az ajtófélfánál egy fiatal férfi, Gál Bence fogta a kantárt, mellette az intézményvezető, Kéry Ilona próbált egyszerre mosolyogni és nem pánikolni.
– Ez most… – nyögte ki Irma néni. – Ez most komoly?
A ló lassan fordította felé a fejét. Nagy, mélybarna szemeiben valami különös szelídség ült. Irma néni ujjai megreszkettek, aztán ösztönösen kinyújtotta a kezét. A ló egy fél lépéssel közelebb lépett, és orrát puhán az asszony tenyeréhez érintette.
– Csillag… – szaladt ki Irma száján, mintha a név maga is visszahoznál a levegőbe a rég elfeledett tavaszillatokat.
– Elnézést a felfordulásért – szólalt meg halkan Bence. – Terápiás célú állatlátogatás… rendkívüli engedéllyel. Úgy hallottuk, Irma néni… szereti a lovakat.
– Szerettem? – mosolyodott el az asszony. – Kisfiam, én értek hozzájuk. És ők is értenek hozzám.
A folyosón már kisebb tömeg verődött össze.– Ilona, ez biztos szabályos? – kérdezte az egyik ápoló.– Nálunk mostantól az – csattant fel a vezető, majd rögtön hozzáfűzte: – De senki ne posztoljon élőben! Előbb kézfertőtlenítés, aztán rajongás.
Irma néni közelebb húzódott a lóhoz.– Hadd nézzelek… – suttogta. – Ugyanaz az okos tekintet. Ugyanaz a türelem.
A ló füle megmozdult, mint aki érti a nyelvet, amelyhez már emberi szavak sem kellenek. Bence egy lépést hátrált, lazítva a kantárt.– Ha szeretné, megpróbálhatja átölelni – mondta. – Ő szelíd. De csak ha kényelmes.
– Kényelmes? – kuncogott fel Irma. – Fiam, én ezer mezőt jártam végig egy ilyen nyakra dőlve.
Eszter finoman megigazította a kerekesszék lábtartóját.– Óvatosan, Irma néni. Ha bármi…– Ha bármi baj lenne, sikítok, és te hősként berohansz – vágta rá az asszony. – De hidd el, most nem sikítani fogok.
Irma a lóhoz hajolt. Karját lassan, ünnepélyesen emelte fel, mintha szertartást végezne. A ló előbbre billentette nehéz fejét, egészen közel. Az asszony két keze átölelte a homlokot és az orrnyerget, az arcát pedig a puha szőrbe temette. A levegőben abrak és istálló melegebb, gyermekkort idéző illata derengett – vagy csak mindenki képzelete tette hozzá.
– Hazaértél, öreg barátom – suttogta.
A társalgóból egyszerre hallatszott fel egy csuklásnyi szipogás. Rózsa néni kendőt húzott elő, Lajos bá elfújta az orrát, mintha épp most vesztett volna el két bástyát és a királynőt.
– Elnézést – köhintett Ilona –, de azért itt mégiscsak egészségügyi intézmény vagyunk. Mennyi ideig maradhat… Csillag?
– Amíg kell – mondta Bence, és türelmesen megállt az ajtó mellett. – Ő is ezt mondaná, ha tudna beszélni.
Irma néni ekkor felnézett a ló sötét szemébe.– Te már beszéltél eleget – mosolygott. – Csak nem szavakkal.
– Hogy kerül ide? – kérdezte Eszter félhangosan. – Ki gondolta ki ezt?
Bence vállat vont.– Valaki, aki meghallotta, hogy néha egy ölelés többet ér minden gyógyszernél.
Irma még szorosabban simult a lóhoz.– Ezt az ölelést úgy hívják: emlékezet – mondta lassan. – És ha már itt vagy, engedd, hogy pótoljam, amit elvett tőlünk az idő.
A ló hatalmas feje megmozdult, és finoman oldalra billent, mintha visszaölelné az asszonyt. Az apró mozdulat annyira természetes volt, hogy a jelenlévők egyszerre szakadtak fel sóhajba.
– Látják? – bólintott Bence. – Ő így köszön.
– És ha kérhetnénk… – tette hozzá Ilona, most már sokkal puhább hangon –, maradjon még egy kicsit. A lakóinknak… jót tesz.
– Nem csak nekik – felelte Irma, és a ló sörényébe csúsztatta ujait. – Nekem is.
A következő percekben nem történtek nagy dolgok – és mégis minden megváltozott. A személyzet sorban odalépett, ki-ki egy simítást adott a fényes szőrnek, néhány lakó halkan mesélni kezdett saját régi kutyájáról, macskájáról, parasztudvaráról. Az addig néma falak hirtelen megteltek történetekkel.
És amikor már azt hitték, ez csupán egy különös, de szép epizód, Irma néni halkan, de tisztán megszólalt:
– Ez a ló nem vendég. Ő a család. Csikó kora óta ismerem. Ha elmondom, hogyan került hozzám, megértik, miért jött el most… utoljára nem akart elkésni.
A mondat úgy esett a szobára, mint a hó az alkonyi kertre: puhán, de feltartóztathatatlanul. Mindenki közelebb húzódott. A ló lélegzete egyenletesen melegítette Irma arcát, és az asszony, mielőtt belekezdett volna, még egyszer megölelte.
– Hol is kezdjem? – kérdezte, és a szemében az a fény csillant, ami csak azoké, akik egyszer már mindent elveszítettek – és mégis megőriztek valami fontosat.
Irma néni tenyerét még mindig a ló homlokán pihentette, mintha attól félne, ha elengedi, az egész jelenés szertefoszlik, mint egy álom.– Azt kérdezitek, hogyan került ide? – szólalt meg végül, tekintete a kíváncsian bámuló társaságra siklott. – Akkor mesélek. Csak ígérjétek meg, hogy nem nevettek ki.
– Ki ne nevetné önt? – tiltakozott Eszter ápolónő, bár a hangja remegett az izgalomtól. – Minden szava kincs.
– Kincs? – mosolyodott el halványan Irma. – Akkor kezdjük el.
A találkozás
– Negyven évvel ezelőtt a férjemmel, Jánossal még faluszélen laktunk. Akkoriban a világ egyszerűbb volt: reggel ki az istállóhoz, délután a kertbe, este pedig együtt vacsoráztunk. Egy tavaszi napon született meg ez a ló… – simított végig Csillag sörényén. – Olyan picike volt, hogy alig állt meg a lábán. Azt mondták, gyenge, nem éri meg a nyarat.
– És maga? – kérdezte kíváncsian Lajos bácsi.
– Én? – Irma szeme felcsillant. – Én nem hittem nekik. Megfogadtam, hogy életben tartom. Naponta többször kimentem hozzá, kézből etettem, énekeltem neki. Nem is tudom, mit értett belőle, de ha meghallotta a hangom, rögtön csillapodott. Innen kapta a nevét is: Csillag, mert úgy ragyogott rám az a bizalom a szeméből, mint az égen a fények.
A ló fülét megrezegtette, mintha emlékezne a régi dalokra.
Közös évek
Hirdetés– Ahogy nőtt, erősebb és büszkébb lett. János először morgott, hogy egy „haszontalan állatot” pátyolgatok, de végül ő is megszerette. Csillag vitt minket a piacra, ő húzta a kocsit, ő szállította haza a tűzifát. Olyan volt, mint egy családtag.
– És aztán? – kérdezte Rózsa néni, miközben a kendőjét szorongatta.
Irma néni szeme elkomorult.– Aztán az idő tette a dolgát. János meghalt. Én pedig egyedül maradtam. Még évekig küzdöttem, de a betegség egyre jobban erőt vett rajtam. Végül ide kerültem… – pillantott körbe. – A szomszédokhoz adtam Csillagot, hogy legyen, aki gondját viseli.
A ló nagyot fújt, mintha tiltakozna.
– Ő azonban nem felejtett el – folytatta Irma. – Amikor először elvittek innen vizsgálatra, azt mondták, Csillag napokig nem evett. Állítólag nyugtalan volt, kereste a hangomat. A szomszédasszony végül rájött: nem a zab hiányzott neki, hanem én.
A jelen pillanat
– És most… – sóhajtott Irma néni, szorosan átölelve az állatot. – Most itt van. Megtalált engem. Vagy inkább ti találtátok ki, hogy újra lássam.
Bence bólintott.– Az állatasszisztált terápia néha csodákat tesz. Mikor hallottam, hogy mennyire kötődött hozzá, azt mondtam: ha kell, minden engedélyt megszerzek, de elhozzuk ide. És lám… – intett a jelenetre. – Nem is lehetne szebb bizonyíték arra, mennyit számít a szeretet.
A társaságban többen szipogtak, mások lesütötték a szemüket. A folyosón álló ápolónők is közelebb léptek, némán figyelve a különös párost.
Irma néni ekkor mélyen Csillag szemébe nézett.– Tudod, öreg barátom, én nem tudom, meddig maradhatok még itt a földön. De azt igen, hogy nélküled sokkal nehezebb lett volna elviselni az életet. Most, hogy újra látlak… érzem, hogy békében mehetek majd el, ha eljön az idő.
A ló orrát gyengéden az asszony arcához dörzsölte, mintha egyetértően búcsúzna.
A terem levegője megváltozott. Mindenki tudta, hogy tanúi valami rendkívülinek. És ahogy Irma néni a könnyeit törölgette, halkan még hozzátette:
– Nem félek már. Ha eljön a vég, tudom, hogy egyszer újra együtt vágtázunk majd. Ott, ahol nincs öregség, nincs fájdalom. Csak szabadság.
A következő napokban az otthon lakói csak erről a látogatásról beszéltek.– Olyan volt, mintha valami filmet néztünk volna – mondta Marika néni.– Film? – csóválta a fejét Lajos bácsi. – Ez maga volt a valóság. És az a ló többet mondott, mint mi itt együttvéve.
Irma néni azóta minden percben vidámabbnak tűnt. Arcán kisimultak a ráncok, szeme szikrázott, mintha húsz évet fiatalodott volna. Amikor az ápolónők kérdezték, hogy miért, ő csak ennyit felelt:– Mert megkaptam az utolsó ajándékom az élettől.
Az utolsó találkozás
Egy héttel később Bence ismét megjelent az otthon kapujában Csillaggal. A híre villámgyorsan terjedt:– Megjött a ló! – kiabálta egy idős úr, és fél perc alatt a fél intézmény az udvaron tolongott.
Irma nénit kitolták a napfénybe. A barna ló, ahogy meglátta, rögtön odalépett, lehajtotta a fejét, és puhán az ölébe fúrta. Az asszony szeme megtelt könnyel, de mosoly ült az arcán.– Látod, öreg barátom? – simogatta. – Te tudod, hogy ez az utolsó.
– Ne mondjon ilyet – szólalt meg Eszter, az ápolónő. – Maga erősebb, mint gondolja.
Irma néni azonban csak mosolygott.– Nem baj, kislányom. Az élet olyan, mint a regény: egyszer véget ér. De ha szépen van megírva, mindenki emlékezni fog rá.
A ló halkan nyerített, mintha tiltakozna, de Irma csak megsimogatta az orrát.– Ha elmegyek, Csillag, neked sem lesz könnyű. De hidd el, ott fent, ahol a rét soha nem fogy el, újra együtt vágtázunk majd.
A búcsú
Aznap este Irma néni békésen elaludt. Nem volt jajszó, nem volt küzdelem – csak csend és mosoly. A kezét még mindig úgy tartotta, mintha valamit simogatna.
Másnap reggel, amikor a hírt közölték, Bence ismét elhozta Csillagot az otthon elé. A ló az ajtó előtt megállt, és hosszú percekig mozdulatlanul állt, a fejét lehajtva, mintha tudta volna, mi történt.
– Nézzék… – suttogta Marika. – Gyászol.
– A lovak is éreznek – felelte Bence halkan. – És ő most pontosan tudja, mit veszített.
A bentlakók közül sokan odaléptek, megsimogatták az állatot. Az intézményvezető, Ilona könnyes szemmel fordult az ápolókhoz:– Ez a történet nem csak Irmáé. Ez most már a miénk is. Tanuljuk meg belőle, hogy a szeretet még a falakat is áttöri.
Az utóhang
Hónapokkal később is, ha valaki szóba hozta, az otthon lakói mindig elmesélték az esetet.– Tudják, nálunk még egy ló is járt vendégségben – nevetett Rózsa néni. – De nem is akármilyen ló, hanem egy régi barát.
A személyzet egy fotót tett ki a társalgó falára: Irma néni mosolyog rajta, karját Csillag nyaka köré fonva. A kép alá csak ennyit írtak:„A szeretet örök. Néha patákon érkezik.”
És ha valaki az otthon közelében sétált, gyakran látta, hogy egy barna ló áll a kerítés mellett, türelmesen, mozdulatlanul. Mintha még mindig várna valakire, akit soha többé nem hívhat ki a kapuhoz – de akit a szívében örökké hordozni fog.
