✦ A HÁLA ÁRNYÉKÁBAN
Azt mondják, a falusi ember mindent lát, még azt is, amit nem kellene. De nálunk, a Zemplén szélén fekvő Kállóvölgyben a kíváncsiság nem egyszerűen rossz szokás – hanem öröklött tulajdonság, mint a makacs természet vagy a korai deresedés. Nem is csoda, hogy azon a forró júliusi délutánon az egész falu a házam előtt tolongott, mintha vásárt hirdettek volna.
Én pedig ott álltam a Kovács-ház padlásának peremén, remegő ujjakkal kapaszkodva a korhadt gerendába, miközben lent a tömeg egyetlen dübörgő testként mozgott, ordított és fenyegetőzött. Olyan emberek voltak ők, akikkel egy hónapja együtt takarítottuk a templomkert gyomját, akik a misén mellém ültek, és rám mosolyogtak.
Most úgy néztek rám, mintha ördöggel cimborálnék.
De nem rájuk figyeltem. Nem is a melegre, amely úgy csorgott végig rajtam, mint olvadt ólom. Hanem arra a férfira, aki pár lépéssel előttem állt. A férfira, akit a falu csak „bolond cigánynak” hívott, mintha ezzel el is lenne intézve az élete, a múltja, a fájdalma.
Én pedig épp aznap reggel húztam fel a padlásra, hogy segítsen megfoltozni a beázást, mert sehogy sem találtam embert, aki ráért volna. A férfi némán, lehajtott fejjel dolgozott, mintha attól félne, hogy egy hang is bajt hoz rá. Senki nem adott neki munkát hónapok óta.
Most mégis másként állt előttem: kiegyenesedve, szinte büszkén, mintha egy láthatatlan kéz levette volna róla a megaláztatás terhét. A szeme mélyén pedig olyan fény égett, amit még sosem láttam benne.
És akkor megtette azt, amitől az egész világom összedőlt.
Belenyúlt zsebébe.
A tömeg felhördült. A házam aljában a férfiak már nekifeszültek a létrának, hogy feljöjjenek érte. Mellettem valaki felsikoltott a hátsó udvar felől – talán Rózsi néni –, de a hang úgy szállt el, mint a pára.
Én csak azt néztem, ahogy a férfi lassan, végtelenül óvatosan kihúzza a kezét a zsebéből.
A csuklója remegett. A mellkasa zihált. Mégis, amikor kinyitotta a tenyerét, nem éreztem többé félelmet.
Csak azt, hogy elszakad valami bennem.
Ott, a tenyerében, megkopottan, mégis ismerősen, egy aranymedál feküdt. A fedelén véset – apró, finom, régies betűkkel: „Szerelmemnek – 1848”.
A lábaimból kiment az erő. Csak térdelni tudtam a cserepek között, és hagyni, hogy a forró tető égesse át a ruhámat.
– Honnan…? – suttogtam. – Az Isten szerelmére, honnan van ez?
A férfi nem szólt. A tekintete megtört, mégis szelíd volt. Rápillantott a medálra, megérintette a szélét, majd fejével intett, mintha ösztönösen engedélyt kérne, hogy kinyissa.
Megnyomta a reteszt.
A medál kinyílt.
Az én nevem suttogta vissza a sárguló papír, amelyen apró rajz ábrázolta az arcomat – a húszéves, boldog, esküvői ruhás Kovács Ilonát, aki egykor úgy nevetett, mintha a világ csak érte forgott volna.
A medál azé az emberé volt, aki három éve meghalt a szabadságharc utolsó, értelmetlen összecsapásakor: a férjemé, Kovács Benedeké. A medált én adtam neki induláskor. Ő pedig akkor azt mondta:
„Ameddig ez a szívemen van, addig visszatalálok hozzád.”
Csakhogy a katonák holttestei közül már nem került elő. Azt mondták, biztosan ellopták a csatatér fosztogatói.
Most pedig itt volt előttem. A kezemben. Egy kitaszított férfi markából.
Lent közben a tömeg megvadult.
– Ilonka! – ordított Kiss Márton, a falu bírája. – Félre az útból! Az a cigány rád támadt! Feljövünk érte!
A létra csikordult, ahogy ketten már kapaszkodtak is felfelé.
Én felpattantam. A hangom kiszakadt belőlem, mielőtt megtudhattam volna, hogy kiáltani fogok.
– Meg ne mozduljatok! – ordítottam le.
A férfiak megdermedtek. A falu népe elhallgatott. A férfi előttem csak visszalépett egyet, mintha félne, hogy miattam bántják.
Én pedig megfordultam felé.
– Mondja el – sziszegtem, a hangom egyszerre remegve és keményen. – Mondja el, hogy került magához ez. Ki vette el tőle? Maga… maga ölte meg a férjemet?
A férfi tágra nyílt szemmel rázta meg a fejét.
– Nem… Ilona asszony… nem én… – rekedt, alig hallható hangon. – Én nem bántottam őt soha.
– Akkor beszéljen! – parancsoltam rá, miközben a létra mellett már újra mocorogtak az emberek.
A férfi lenyelte a könnyeit. A medált két kezével tartotta maga előtt, mintha imádkozna.
– A hegyek között találtam rá – mondta végül. – Még élt. Nem sokáig… de akkor még élt.
A szívem egyetlen dobbanást kihagyott.
– Benedek… élt? – kérdeztem olyan halkan, hogy magam is alig hallottam.
A férfi bólintott.
– Elárvult, félholtan feküdt egy szurdokban. Én akkor… menekültem. Ketten üldöztek. A dobóhátizsákomat elvesztettem, az erdőben bujkáltam már napok óta. Amikor megláttam őt… nem tudtam továbbmenni. A szája cserepes volt, remegett, és csak egy szót ismételt: „Ilona… Ilona…”
Megragadtam a férfi karját.
– És maga segített neki?
– Ahogy tudtam. Vizet hoztam neki, gyógynövényt a lázára. Három napig maradtam mellette. Tudtam, hogy haza kellene vinnem, de… féltem. Ha rám találnak, azt hiszik, én öltem meg. És akkor magának sem tudtam volna átadni ezt.
A férfi ujjai megsimították a medált.
– A harmadik napon mondta, hogy adnom kell magának valamit, ha ő már nem ér haza. Azt mondta, „ez az asszonyom szíve”. És azt is mondta… – Itt a férfi elcsuklott. – Azt is mondta, hogy szabad vagyok.
Lent a tömeg halk morajlásba kezdett. Valaki káromkodott, valaki más keresztet vetett. A bíró kiabált, de már nem volt akkora ereje a hangjának.
Én azonban csak álltam, szemben ezzel a meggyötört emberrel, akinek az arcán látni lehetett a három évnyi gyötrődést – és Benedek utolsó szavait.
– És miért nem jött el hozzám akkor? – kérdeztem. – Évek teltek el. Miért most?
A férfi lehajtotta a fejét.
– Mert akkor még bilincsben voltam. Elfogtak, mielőtt leértem volna a hegyről. Kényszermunkára vittek. A medált elrejtettem, senki sem vette észre. Amikor… amikor idén megszöktem, egyenesen ide indultam. Hogy átadjam. Hogy elmondjam, amit ő üzent.
A szeme megtelt könnyel.
– De azt hittem… maga megöl. A falu megvet. Úgy bántak velem, mint valami kutyával. Azt hittem, nem meri elhinni az igazam. De nem… nem akartam meghalni úgy, hogy a medál nincs a helyén.
A történet itt még csak elkezdődött, és a tető peremén állva tudtam, hogy mindaz, amit hittem, amit gyászoltam, amit eltemettem magamban… talán soha nem is volt teljes igazság.
A tömeg zúgása lefelé szivárgott a létráról, mint valami sűrű, fenyegető füst. A falusi ember haragja sosem marad félben – vagy elalszik, vagy lángra kap, de biztosan nem marad csöndben. A bíró még mindig ordított valamit, de már én sem hallottam tisztán. A fülemben a saját vérem lüktetése visszhangzott, mintha a szívem próbálná áttörni a bordáimat.
Az ismeretlen férfi – akinek a nevét még nem is tudtam – lassan leengedte maga mellé remegő kezeit. A medált még mindig szorongatta, mintha attól félne, hogy kicsúszik, és mindaz, amit megőrzött három éven át, örökre elveszik.
Én mély levegőt vettem.
Majd még egyet.
Aztán lehajoltam, és két kezem közé fogtam az arcát.
Meglepődött. Hátrahőkölt volna, de nem engedtem.
– Maga nem hazudik – mondtam ki halkan. – Maga… igazat mond.
A férfi ajka megremegett.
– Én csak… – kezdte.
– Csend. – Én tettem csendre. – Hallgasson most rám. Amit mondani fogok, azt mindenki hallani fogja.
A férfi félt. A szemében láttam: nem az ütéstől, nem a lincseléstől félt – hanem attól, hogy valaki megint eltapossa azt a kevés igazságot, amit hordozott.
Én azonban felegyenesedtem és felnéztem a tömegre.
A falu népe sötét foltként hullámzott a délutáni nap előtt. A portól szürke levegőben minden pillanat egy évtizednek tűnt.
F felemeltem a kezem, a medált magasan, hogy mindenki láthassa.
– Figyeljetek ide! – kiáltottam.
A hangom visszaverődött a domboldalról, mintha maga a hegy is együtt szidná a népet.
Mindenki elhallgatott.
– Amit ez az ember hozott… az a férjem utolsó üzenete.
– Ilonka… – kezdte a bíró, de a kezem egyetlen mozdulatától elhallgatott.
– A férjemé volt ez a medál. – Megforgattam a levegőben, hogy megcsillanjon rajta a nap. – Mindenki tudja! Mindenki! Én adtam neki! És most… most három év után kerül vissza hozzám.
Az emberek csak néztek. Néhányan összesúgtak.
– De hogyan? – kérdezte egy vékony hang a tömegből.
– Úgy, hogy élt még, amikor megtalálta őt ez az ember – feleltem. – Élt, segítségre szorult. És ki nyújtotta azt a segítséget? Ki maradt mellette három napig az erdő közepén? Ki adott neki vizet? Ki próbálta hazahozni?
A férfi még most is mögöttem állt, lehajtott fejjel. A létra mellett két ember már elengedte a fokot.
– Nem ti! – ordítottam. – Egyikőtök sem! Ő tette! Ez az ember, akit ti itt akarjátok megverni, elűzni, tán felkoncolni.
A bíró újra megszólalt.
– De hát Ilonka, hát nem érted? Egy szökevény cigányt védesz! Nem tudhatod, mit tett! Hazudhat is!
– Nem hazudik. – A hangom olyan határozott lett, amilyen sosem hittem volna. – Mert a férjem saját kezével karcolta bele a medál hátuljába: „Hálával neki.”
– Én láttam. Most láttam – mondtam. – Senki más nem tudhatott róla.
A tömeg halk suttogásba kezdett. Az asszonyok a szájuk elé kapták a kezüket. A férfiak vizslatták az arcunkat, mintha a bűnt, az igazságot és az erényt egyszerre akarták volna leellenőrizni.
A bíró lassan bólintott, de még mindig nem adta meg magát.
– És most mit akarsz tenni, Ilona? – kérdezte.
Én körbenéztem.
Láttam a megvetést, a szégyent, a félelmet. A szűk, dohos kis világot, amelyben éltem. A falut, amely úgy őrizte a saját törvényeit, mint valami őskori bálványt.
Aztán ránéztem a férfire, aki három évig rejtve őrizte a férjem utolsó emlékét, miközben vasláncok között dolgozott, szenvedett, menekült, és mégis megmaradt benne az emberség.
Valahogy… bennem egy pillanat alatt minden eldőlt. Mintha a gyász, a fájdalom, a keserűség hirtelen átalakult volna valami mássá. Valami tisztává, erőssé, megkérdőjelezhetetlenné.
– Ez az ember – mondtam halkan, de mindenki hallotta – szabad.
A bíró felhorkant.
– A papírok szerint nem az!
– A törvény szerint nem az!
– A gazdája szerint nem az!
– A férjem szerint igen – feleltem. – És én vagyok annak a háznak az ura, amit ő hagyott rám. Ha Benedek kívánsága az volt, hogy szabad legyen… akkor az lesz.
A bíró már nyitotta volna a száját, hogy tiltakozzon, mikor én felemeltem a medált, mint valami törvény pecsétjét.
– Ha kell, kifizetem. Kiváltom. Ha kell, bíróság elé megyek érte. De ma, most, ebben a pillanatban ez az ember az én vendégem. A házamban dolgozott. A falu szeme láttára.
A tömeg lassan széthúzódott. A harag lassú, fojtott gőzként oszlott szét. A bíró letörölte a homlokáról az izzadtságot.
– Hát… ha így akarod, Ilona – morogta. – A falu magának való asszonya mindig is voltál.
– Akkor hát menjünk – mondtam.
És a tömeg lassan, szótlanul elindult lefelé a domboldalon.
Csak mi ketten maradtunk fent a tetőn.
A férfi mellém lépett. A hangja halkan rezgett, mintha attól félne, hogy a csend is megsérti őt.
– Asszony… Ilona asszony… nem kellett volna…
– Dehogy nem – mondtam. – Kellett. És még nem végeztünk.
– Nem… hiszem el, hogy maga…
– Csend – mondtam szégyenlősen, mert még én sem tudtam uralni a könnyeimet. – Mondja meg a nevét. Nem lehetek hálás valakinek, akinek még a nevét sem ismerem.
A férfi vállai megremegtek.
– Samunak hívnak – mondta végül. – Így… így hívtak régen.
Megfogtam a kezét.
– Samu. Már nem vagy rab. És nem is leszel.
A férfi hosszú másodpercekig nem felelt. Aztán halkan, mintha imát mondana:
– Asszony… köszönöm.
Aznap délután minden megváltozott.
A faluban susmogás támadt: az őrült Ilona, aki megvédett egy szökevényt… aki még fizetne is érte… aki nem hallgat a bíróra… aki úgy viselkedik, mintha a halott férje még mindig ott állna mögötte.
De én nem törődtem semmivel.
Samu pedig ott ült a konyhában, a széken, amin valaha Benedek ült. Nem azért, mert megengedtem neki – hanem mert nem volt ereje felállni. Három év menekülés után, három év félelem után valószínűleg először érzett valami olyasmit, mint biztonság.
Egy tányér krumplilevest tettem elé.
Most először láttam, hogy mosolyogni is tud.
– Nem érdemlem én ezt – mondta.
– De igen – feleltem. – Ennél sokkal többet is.
Samu ekkor elém tette a medált.
– Asszony… Ilona… ez magáé.
Megfogtam. A hátuljára néztem. Végigsimítottam a durva karcolást, amelyet Benedek utolsó erejével vésett bele:
„Hálával neki.”
És akkor történt valami, amit sosem felejtek el.
Samu halkan megszólalt.
– Van még valami, amit el kell mondanom. Nem mertem előbb. De tudnia kell. Tudnia kell mindent.
A hangja olyan volt, mintha egy kapu csikorgana ki egy egész életnyi némaság után.
Ott, a konyhában, a sötét fagerendák alatt, a férjem medálját szorongatva, az ő szemébe néztem.
– Mondd, Samu – mondtam. – Mindent elbírok.
És ő lassan bólintott.
– Hát… akkor elmondok mindent, ami azon a hegyen történt.
Samu sokáig hallgatott. A kanál érintetlenül meredt a tányérban, a gőz lassan felszállt róla, mintha a múlt lehelt volna rá. A ház csendes volt; még a gerendák sem ropogtak, mintha ők is várták volna, hogy Samu megszólaljon.
Végül a férfi felemelte a fejét. A szeme nem volt már félelemmel teli: inkább olyan volt, mint aki eldöntötte, hogy vállalja a következményeket, bármi történjék is.
– Ilona asszony – kezdte lassan. – Amit most mondok… könnyen lehet, hogy maga is megutál érte. De én nem akarok tovább úgy élni, hogy ne mondjam el.
A gyomrom összerándult.
– Akármit mondasz, Samu… – álltam meg. Nem hazudhattam. – Csak mondd ki. Meg kell tudnom.
A férfi a térdére tette a kezeit, és mélyet sóhajtott.
– Nemcsak én vigyáztam Benedekre azon a három napon – mondta. – Volt velünk valaki más is.
– Valaki más? – emeltem fel a fejem. – Ki?
– Egy katona. A saját embere volt. Egy bizonyos Kardos Tamás tizedes.
A név megütötte a fülemet.
– Kardos… Tamás?
– Igen. A maga férje… bízott benne. Azt mondta, hűséges ember, sokszor mentette meg az életét. De az a Tamás nem olyan volt, mint hitte. Amikor rátaláltunk Benedekre, már ő is ott volt. Csakhogy… nem segíteni jött.
– Mit beszélsz? – suttogtam, érezve, hogy a levegő elnehezedik körülöttem.
Samu lehajtotta a fejét.
– Ő sebesítette meg.
A szívem megállt. A konyha falai távolodni kezdtek, mintha egy alagút mélyébe zuhantam volna.
– Hazudsz – szólaltam meg remegő hangon. – A férjem az ellenséggel harcolt. Nem egy saját katonája ölte meg.
– Nem akarta megölni – mondta Samu halkan. – Csak… meg akarta szerezni a medált és a pénzes erszényt. Azt hitte, Benedek meghalt az első támadásban. De amikor látta, hogy még él… már nem tudott visszafordulni. Félte, hogy feljelenti.
Folytatta:
– Amikor Tamás észrevett engem, azt hitte, hogy én is végezni akarok a sebesülttel. Üvöltözött, ütött, majd menekülni kezdett, amikor meglátta, hogy a gazdája még felismeri őt. A medált kitépte a férje nyakából… de az kiesett a kezéből. Akkor vettem fel én. Mikor Tamás észrevette, már messze voltam.
Lassan minden darab a helyére került a fejemben, de a helyére kerülés fájt, mint amikor törött csontot illesztenek vissza.
– Benedek… tudta? – kérdeztem rekedten.
Samu bólintott.
– Tudta.
– És mit mondott róla?
Samu hosszú percekig hallgatott. Úgy tűnt, mintha minden szó előtt meg kellene küzdenie a démonokkal, amiket három éve őriz.
– Azt mondta… – kezdte –, hogy Tamás a barátja volt. Azt hitte róla, hogy becsületes. És könyörgött… könyörgött nekem, hogy ne ártsam el. Azt mondta, „a hűtlenség legyen az én terhem, ne legyen senki másé”.
Lehunytam a szemem. A könnyek csípni kezdték a szemzugomat.
– Benedek… mindig ilyen volt – suttogtam. – Mindig mindenkire jobbat feltételezett, mint kellett volna.
– Azt mondta nekem – folytatta Samu –, hogy adjam át magának a medált. És hogy mondjam el… hogy nem haraggal ment el ebből a világból. Hanem szeretettel.
Samu hangja elcsuklott.
– És… azt is mondta, hogy maga… maga erős asszony. Hogy ne hagyja, hogy az igazság elvesszen.
Én ekkor felálltam. A medált a mellkasomhoz szorítottam. Úgy éreztem, mintha Benedek keze érintené a szívemet. A múlt, amely három éven át rozsdás láncként fojtogatott, most mintha eltört volna.
Samu felnézett rám.
– Ilona asszony… ha most el akar küldeni, elfogadom. Ha be akar jelenteni a pandúroknál, azt is. De én… én nem akartam bajt hozni magára. Csak… el akartam mondani végre. Nem bírtam tovább.
Előreléptem.
És átöleltem.
A férfi megdermedt. A karjai remegve lógtak a teste mellett, mintha nem tudná eldönteni, szabad-e visszaölelni.
– Samu – suttogtam –, te több jót tettél a férjemért, mint azok, akik éjjel-nappal vele voltak. Köszönöm. Ezt… senki mástól nem kaphattam volna meg.
Samu lassan felemelte a karját és visszaölelt. Szótlan könnyek hullottak a vállamra.
Még azon az estén döntöttem.
Olyan gyorsan és határozottan, hogy magam is meglepődtem rajta.
Miután Samu kimerült és elaludt a kamrában, én végigjártam a házat. A falon függő régi katonai fénykép előtt megálltam. Benedek ünnepi egyenruhában állt rajta, arca tiszta és büszke, mint egy olyan világ gyermekéé, amely már régen eltűnt.
A kép alatti polcra tettem a medált.
„Hálával neki.”
A ház csendje halkan visszaverte a szavakat.
Másnap reggel felöltöztem a fekete ruhám helyett egy egyszerű, világos kendőt, és lesétáltam a faluba. A Nap még épphogy felkelt, de a kútnál már ott pletykáltak az asszonyok.
– Nézd már, Ilonka! Nem is feketében van máma!
– Talán udvarlója támadt?
– Vagy hibbant meg egy kicsit?
Nem szóltam. Csak mentem tovább. A bíró házáig.
Kiss Márton álmos, megtört arccal nyitott ajtót.
– Ilonka… maga ilyenkor? Valami baj van?
– Igen – mondtam. – A falu hazugságban él. És én fel akarom tárni az igazságot.
A bíró megdörzsölte a homlokát.
– A cigánnyal kapcsolatban?
– Samuval kapcsolatban – mondtam hangsúlyosan. – És Benedekkel. És Kardos Tamás tizedessel.
A bíró erre hátrahőkölt. A neve hallatán valami villant a szemében.
– Tamás? De hisz ő visszajött a faluba! Két éve is itt van már! Olyan tisztességesen él, mint a bárány!
– Én meg tudom, hogy mit tett. – Néztem mélyen a bíró szemébe. – És maga is tudni fogja, ha meghallgat.
A bíró végül beengedett. Leültünk. Minden szót, minden részletet elmondtam neki.
Amikor végeztem, csak némán nézett maga elé. A kezében remegett a pohárvíz.
– Ilonka… ez… ez komoly vád – mondta végül. – Ha ez igaz… bíróság elé kell állnia.
– Ha hazugság, akkor engem büntessenek meg. – A hangom nem ingott meg. – De Tamás… soha többé ne élhessen tiszta arccal ebben a faluban, ha a férjemet elárulta.
A bíró hosszan, nagyon hosszan nézett rám.
Végül nagyot sóhajtott.
– Rendben van – mondta. – Tanúk kellenek hozzá. És a cigány ember vallomása… hát, azt nem lesz könnyű érvényesíteni. De maga… Ilonka… maga Benedek özvegye. Maga szavát meghallgatják.
A szemem sarkából kicsordult egy könnycsepp.
– Köszönöm.
Délutánra már elterjedt, hogy a bíró házában kihallgatás lesz. A falu egy emberként gyűlt össze a térre, mint egy rosszul nevelt gyerek, aki nem bírja ki pletyka nélkül.
A bíró a verandára állt. Mellette én. A bal oldalamon Samu – még mindig soványan, félve, de már nem görnyedten. A jobb oldalamon pedig… Kardos Tamás, aki felhúzott szemöldökkel nézett ránk.
– Na, mi ez a cirkusz? – kérdezte. – Ilonka néni, hát mit ártottam én magának?
– Nem nekem – feleltem. – Benedeknek.
Tamás szája megrándult.
– Mit beszél?
A bíró megköszörülte a torkát.
– Tamás tizedes… felmerült a gyanú, hogy része volt Kovács Benedek halálában. Hogy fosztogatott. És hogy meg is sebezte.
A tér elnémult.
Tamás röhögött.
– A cigány mondta? – mutatott Samura. – Ugye, jól sejtem? A kis szökevény. Ó, Ilonka… hát ennyire elhitte neki? Ezek mind hazudnak!
– Elég – mondtam csendesen. – Csak nézz a szemembe.
Tamás rám nézett.
És abban a pillanatban megremegett.
Mintha ott, a szememben látta volna meg azt, amitől három éve menekült. A bűnt, amit eltemetni próbált. A medált, amit el akart lopni. Az embert, akit elárult.
A hangja megcsuklott.
– Ilonka… én… én nem…
– Mondd ki – sziszegtem. – Mondd ki, amit tettél.
Tamás először a bíróra nézett, aztán a tömegre, aztán Samura… végül újra rám.
És akkor, mintha valami eltört volna benne, összerogyott térdre a deszkákon.
– Nem akartam megölni… – zokogta. – Én… csak pénzt akartam. Csak annyit… amennyivel elindíthatom az életem. Amikor láttam, hogy még él… féltem. Féltem, hogy elárul. Nem akartam… így végződjön.
A nép felszisszent.
Samu lehajtotta a fejét.
Én pedig megfogtam a medált a mellkasom fölött.
– Benedek… megbocsátott neked – mondtam halkan. – De én nem vagyok ő.
Tamás felnézett. A tekintetében kétségbeesés volt.
– Mit… mit akarsz?
– Az igazságot – feleltem. – És azt, hogy soha többé ne legyen fegyver a kezedben. És hogy mindenki tudja, ki vagy valójában.
A bíró lassan bólintott.
– Kardos Tamást előállítjuk – mondta. – Vallomás van, tanú van. A bíróság elé kerül.
A tömeg fellázadt, de ez már nekem nem számított. Tamást elvezették. A tér lassan kiürült.
Samu mellém lépett.
– Asszony… Ilona… ez nagy bátorság volt. Én… soha nem hittem volna, hogy valaki így kiáll értem.
Elmosolyodtam.
– Én se hittem volna. De látod… így kellett lennie.
Samu megfogta a karomat.
– Ilona… maga most megmentette az életem.
A szemébe néztem.
– Te pedig megőrizted az enyémet – feleltem. – Azt, amit Benedek hagyott rám.
Samu habozott, majd halkan kérdezte:
– És… mi lesz most velünk?
Tamás letartóztatása után a falu még napokig forrongott.
A pletyka, mint mendemondából sarjadt csalán, minden ház sarkánál új hajtást eresztett.
– „Ilona bolond lett.” – „Miért védi azt a cigányt?” – „Miért bolygatja a halott ügyeket?”
– „Mit gondol, mekkora szégyen ez a falunak?”
Én azonban hallgattam.
Nem szégyen volt az, amit tettem.
Hanem megkönnyebbülés.
A férjem halála óta először éreztem, hogy lélegzem.
Samu és a ház csendje
Samu továbbra is a ház körül maradt, de másképp, mint addig.
Nem mint bujkáló, hanem mint vendég — mint olyan ember, akit már nem bélyegez meg a rabság. Még nem volt papírja a szabadságról, de a bíró elindította az iratokat, és pár nap után megérkezett a hivatalos levél:
„Samu… szabad ember.”
A levelet remegő kézzel bontotta ki, mintha nem hinne benne, hogy valódi.
A papírt olyan óvatosan simogatta, mintha üvegből lett volna.
Később odajött hozzám.
– Asszony… – kezdte. – Ilona… ezt… ezt maga nélkül soha nem kapom meg.
– Amit kaptál – feleltem –, azt Benedek miatt érdemelted ki. Ő döntött így. Én csak végigvittem.
Samu elmosolyodott. Ritkán mosolygott, de olyankor az egész arca átalakult, mintha a csontjai is fellélegeznének.
– Benedek jó ember volt – mondta. – Maga is különleges asszony volt neki.
Egyszerű mondat volt, mégis olyan puha volt, mint a téli kendő, amelyet az ember a nyaka köré teker, hogy ne fagyjon el a lelke.
A falu ítélete
A tisztulás azonban nem jött könnyen.
Hetekig tartott, amíg a falu átállt a gyűlölködésről a félénk semlegességre.
Az asszonyok úgy néztek rám a kútnál, mintha valami szent vagy boszorkány lennék — egyik szerepet sem kívántam.
A férfiak Samura pedig úgy tekintettek, mintha a puszta jelenléte megkérdőjelezné a saját becsületüket.
De történt valami, ami mindent megváltoztatott.
Egyik nap, amikor Samu a mezőn dolgozott, egy kisfiú odaszaladt hozzá, s cipőt vitt neki. A cipő durván megjavított darab volt — de tiszta.
A gyerek azt mondta:
– Anyám mondta, hogy hozzam ezt magának. Maga megérdemli.
Samu úgy nézett arra a kisfiúra, mintha csodát látna.
Aznap este csendesen ült a konyhában.
– Asszony… Ilona… – súgta. – Talán… talán egyszer még normális életet élhetek itt.
Én ránéztem, és akkor éreztem először, hogy valami új kezd kialakulni közöttünk — nem szerelem, nem is szolgálat, hanem valami sokkal tisztább, mélyebb: két megtört ember egymásra találása ugyanabban a történetben.
A nagy döntés
A nyár vége felé közeledett.
A szőlők már feszítettek, a levegőben érett illatok szálltak.
Én egyre többet jártam ki Benedek sírjához a temető dombjára.
Néha Samu is velem jött, de legtöbbször csak ott maradt a kapuban, az árnyékban. Nem akart tolakodó lenni.
Egyik délután, amikor a nyár már őszbe fordult, a temetőben állva hoztam meg a döntést.
Megérintettem a hideg követ.
Félrehúztam a gyomot, ami a sír mellett nőtt.
Suttogtam:
– Benedek… most már tudom, mi történt.
– Tudom, hogy nem féltél.
– Tudom, hogy nem gyűlöltél.
– És köszönöm, hogy nem hagytál sötétségben.
Majd így folytattam:
– De most… most elengedlek. Nem csak a gyászt… téged is.
Nem azért, mert nem szeretlek többé. Hanem azért, mert már nem kell tartanom a lelkemet láncban.
A medált a mellkasomra tettem, és abból a mozdulatból megéreztem: ez nem csak búcsú volt… hanem valami új kezdetének első levegővétele.
A falut meglepő fordulat
A következő napokban Samu és én egyre többet beszélgettünk.
A jövőről, a házról, a gazdaságról. A falu emberei látták, hogy nem félek mellette járni, beszélni vele, megosztani vele a munkát.
És lassan, nagyon lassan… elfogadták.
Nem szeretetből. Nem jóindulatból.
Hanem mert látták, hogy nem rendültem meg, és hogy Samu sem hordoz már félelmet, sem gyűlöletet.
Egy este, amikor a nap már lebukott a hegy mögött, és a csillagok első fényei megjelentek az égen, Samu benyitott a konyhába.
– Asszony… Ilona… – kezdte óvatosan.
– Mondjad, Samu – mosolyogtam rá.
– Én… szeretnék itt maradni. Ha nem bánja. De nem mint… vendég. Hanem… mint aki segít. A gazdaságban. Mindenben. Maga mellett.
A szavak elakadtak a torkában.
– Ilona… én nem akarok mást. Csak… hazát. Meg… tartozást.
Először nem szóltam.
Csak néztem az arcát, amelyen ott volt minden fájdalom és minden remény, amit az élet rákényszerített.
Majd odaléptem hozzá.
A kezébe tettem a saját kezem.
– Samu… – mondtam. – Itt van a helyed.
Nem azért, mert én azt mondom.
Hanem mert ezt érdemled.
Samu szeme megremegett, könny csillant benne — de most először nem a múlt, hanem a jövő könnye volt.
Az utolsó szál, amit el kell vágni
Egy hét sem telt el, amikor hírt kaptunk:
Tamást elítélték.
Nem halálra. Nem is börtönre.
Hanem három év kényszermunkára — éppen annyira, amennyit Samu is szenvedett.
A bíró külön levelet küldött.
„Az igazság helyreállt.”
Én bólintottam, amikor elolvastam.
De az igazi helyreállás nem ott történt.
Hanem a konyhában, azon az estén, amikor Samu mellém állt, és együtt ettük a paprikás krumplit – békésen, halk szavakkal, úgy, mintha a világ végre megengedné, hogy két ember megpihenjen benne.
Epilógus – évek múltán
Telt az idő.
A falu megszokta Samut.
A gyerekek már nem féltek tőle. A gazdaemberek biccentettek, ha szembejött velük. Senki nem hívta többé „cigánynak”. A neve Samu lett. Sem több, sem kevesebb.
A ház rendben volt. A föld termett. A szőlő erősödött.
A lépcsőkorlát, amit Samu javított meg azon a bizonyos napon, még most is stabilabb, mint bármi más.
És én a medált továbbra is őriztem.
Nem a gyász jeleként, hanem mint egy történetét:
„Hálával neki.”
Egy nyári estén Samu megállt mellettem a verandán.
– Ilona… maga boldog?
Elgondolkodtam.
A férjem emléke már nem fájt.
Samu jelenléte már nem zavarodott.
Én pedig… először éreztem: igen, talán még boldog is vagyok.
– Igen, Samu – mondtam mosolyogva. – Most már az vagyok.
A férfi bólintott. A szemében tiszta fény égett.
– Akkor… ez a ház jó hely. És én is jó helyen vagyok.
A szél végigsusogott a verandán, mintha valaki fentről végre nyugodt sóhajt engedett volna.
És abban a pillanatban tudtam:
Samu már nem csak megmentett élet volt a házban.
Hanem otthon.
És én is az lettem az ő számára.
Mert néha az emberek, akiket a világ megpróbál eltaposni, hordozzák a legnagyobb kincseket.
És néha egy medál, egy tetőn kimondott igazság, meg egy fél tál krumplileves elég ahhoz, hogy két összetört élet egymást felemelje.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
