Amikor a férfi egy több hetes külföldi kiküldetésről hazaérkezett, és meglátta a feleségét, aki a beteg gyermekük mellett feküdt a kiságyban, hogy megnyugtassa a síró gyermeket, teljesen ellágyult a szíve.
Ugandában járt kiküldetésen, ahol egy árvaházba is el kellett látogatnia. Azt látta, hogy több száz kisbaba fekszik sorban, síri csendben. Egyikük sem sírt, amit nagyon különösnek talált.
Az árvaházban a gyerekeket ellátó apácát kérdezte meg, hogy mi ennek az oka: “Miután a gyerekek idekerülnek, folyton sírnak, azonban ez az állapot csak egy hétig tart. Egy hét múlva mindenikük elhallgat. Hogy miért? Mert mindenikük tudja, hogy soha senki nem fogja őket megvigasztalni” – szólt az apáca válasza.
Hetek óta a fülébe csengett a válasz, amely mélyen megrázta és elgondolkodtatta. A reménytelenségről, a végső elkeseredésről szólt.
Amikor pedig meglátta a feleségét és a gyermekét, szintén ez a mondat járt a fejében. Ekkor fogadta meg, hogy mindig ott lesz a gyermeke mellett, bármi történjen, akármi miatt sír, őrá mindig számíthat, hogy tudja, érdemes segítséget kérnie, és érdemes sírnia!
