Egy este, amikor a világ majdnem összedőlt – és aztán mégsem
A levegőben még ott lebegett a kora esti eső halk illata, amikor hazaértem. A város szélén, a kis utcák kanyarulatai között már kigyúltak a lámpák, és a macskaköveken megcsillant a fényük. A kapu előtt megálltam egy pillanatra, hogy lerázzam a nap fáradtságát, mielőtt belépek a házba, ahol a családom várt.
Csakhogy aznap este valami egészen mást találtam.
Ahogy kitártam a kaput, az udvaron különös csend fogadott. A diófa alatt mozdulatlanul állt a régi hinta, és egyetlen hang sem hallatszott ki a házból. A csend már önmagában gyanús volt – nálunk, ahol egy négyéves kis energiagombóc lakik, ritkán marad fenn tovább két másodpercnél.
Ekkor azonban megpillantottam valakit a terasz előtt.
A kislányom, Fruzsina, ott állt a bejárati ajtó előtt, háttal a háznak, arccal felém fordulva. A kedvenc kis lila kabátja volt rajta, a kapucniján a pompon még mindig félig elázva az esti párától. A vállán ott lógott a kis mintás táskája, amelyre virágokat hímzett a nagymamája. Mellette a földön egy apró gurulós bőrönd állt – az, amit a legutóbbi balatoni kirándulásra vettünk.
A látvány egyszerre volt megható és ijesztő.
A szemei vörösek voltak. Sírt. Nemrég.
Megálltam előtte, és azonnal éreztem, hogy valami nincs rendben.
– Fruzsi, édesem… mi történt? – kérdeztem, miközben leguggoltam hozzá.
Nem kapkodott. Hosszú, remegő lélegzetet vett, és úgy nézett rám, mintha világokat kellett volna elmondania.
– Apa… én elköltözöm.
A szívem egy pillanatra megállt.
– El… mi? – pislogtam. – Fruzsika, drágám, miért mondasz ilyet? Mi történt?
A kis szája megremegett. A keze a kabátja zsebében kutatott, mintha kapaszkodót keresne, pedig semmi sem volt ott.
– Nem bírok itt tovább élni.
A hangja olyan drámai volt, hogy egy idegen azt hihette volna, egy tízéveseknek szóló színielőadás főszereplője tréningezik épp. De én tudtam: a négyévesek drámái mögött mindig nagyon is valódi érzések vannak.
Gyöngéden megfogtam a kezét.
– Kislányom, mondd el nekem rendesen. Mi az, amit nem bírsz?
Rám nézett, és ekkor megpillantottam azt a csillogást a szemében, ami mindig akkor bukkan elő, amikor valami nagy igazságtalanság éri.
– Anya… kegyetlen velem.
Képtelen voltam nem elmosolyodni – de igyekeztem lenyelni.
– Kegyetlen? – kérdeztem óvatosan. – Mit csinált?
Fruzsi felháborodva felhúzta a kis vállait, mintha teljesen nyilvánvaló lenne a bűnlajstrom.
– Nem engedett csokit enni.
– Értem – bólintottam komolyan.
– Meg nem engedett mesét nézni.
– Ez valóban komoly.
– És rám szólt, hogy pakoljak össze a szobámban!
Itt már éreztem, hogy a szám szegletében megremeg a mosoly, de tartottam magam.
– Ezek bizony nagyon nehéz dolgok – mondtam, mintha legalábbis a világ legkomolyabb tárgyalásán lennénk. – És hova szeretnél elköltözni?
– Nagyihoz! – vágta rá egy pillanat alatt, mintha már hetek óta készült volna a válasszal. – Ott mindig ad csokit, és hagyja, hogy nézzem a mesét! És nem mondja azt, hogy pakoljak össze, csak ha nagyon muszáj!
Na, ennél a pontnál már elengedtem egy halk nevetést.
– Szóval a nagyihoz… – húztam el a szót. – És azt gondoltad, csak úgy fogod magad, és elmész?
– Igen – bólintott büszkén. – Már összepakoltam mindent, ami fontos.
A bőröndre pillantottam. Lila tollbojt kilógott belőle, meg valami plüssállat lába.
– Megnézhetem, mit raktál bele?
Fruzsi komolyan bólintott, és letérdelt mellé. Lassan, szertartásosan cipzározta ki a bőröndöt. A tartalma a következő volt:
- a kedvenc rózsaszín plüssmacija
- egy félig kiürült színezőfüzet
- három ceruza, természetesen hegy nélkül
- egy kis takaró, amit még csecsemőkorában kapott
- egy fonott karperec, amit óvodában készítettek
- és… egy üres doboz, amiben régen csoki volt
Nem bírtam tovább, nevetnem kellett.
– Édesem… és miért van itt ez a csokis doboz?
– Hát ha nagyi megkérdezi, hogy milyen csokit szeretnék… – mondta, mintha ez lenne a világ leglogikusabb dolga. – Megmutatom neki. De most üres, mert anya persze nem adott bele csokit.
Azt éreztem, hogy el fog olvadni a szívem. Finoman megérintettem a vállát.
– Fruzsika… – mondtam halkan. – Tudod, anya nem azért kér dolgokat, mert nem szeret. Éppen azért kéri, mert nagyon szeret. Vigyáz rád. És néha bizony azt is jelenti, hogy nemet mond. Ez nem könnyű, se neked, se neki.
A kislányom lehajtotta a fejét.
– De én haragszom rá – mondta halkan. – Mert kiabált is. És azt mondta, ha nem rakok rendet, elveszi a színezőmet.
A mellkasomban fájóan összerándult valami. Könnyű lenne ilyenkor azt mondani, hogy az anyja túl szigorú volt… de tudtam, hogy ez nem így működik. Egy négyéves világában egy emeltebb hang már összeomlást jelenthet.
Felvettem az ölembe, és ringatni kezdtem.
– Biztos nagyon rosszul esett neked – suttogtam. – Néha mi felnőttek is elfáradunk, és nem mindig jól reagálunk. De attól még szeretünk titeket, jobban, mint bármi mást a világon.
Fruzsi szipogva hozzám bújt.
– Apa… te beszélsz majd anyával?
– Persze, hogy beszélek. Ígérem.
Pár percig így maradtunk, az udvar csendje körülölelt minket. A távolban egy kutya ugatott, a szomszéd ház ablakából kiszűrődött egy halvány fény. Minden nyugodt volt, csak a kislányom lélegzete remegett a nyakamban.
– És most… – folytattam lágyan – szerinted mi legyen a bőrönddel?
Egy pillanatig elgondolkodott.
– Talán… még maradok – mondta kisfiús komolysággal. – De csak ha anya nem lesz ma este szörnyeteg.
– Beszélek vele – kacsintottam.
– Akkor jó… – sóhajtott, és megfogta a kezemet. – Segítesz kipakolni?
– A világért is.
Bementünk a házba. A meleg fény rögtön átölelt minket, és mintha a falak is fellélegeztek volna, hogy mégsem történt meg a nagy költözés. A feleségem – aki egész idő alatt a konyhában pakolt – aggódó arccal fordult felénk.
Fruzsi azonnal odarohant hozzá.
A következő pillanatban a nyakába vetette magát.
– Anya… bocsánat, hogy haragudtam rád.
A feleségem szeme megtelt könnyel, és úgy szorította magához a kislányunkat, mintha soha nem engedné el.
Én a háttérből figyeltem őket, és azt éreztem, hogy az este, amely majdnem katasztrófa lett, valójában valami egészen széppé vált.
És igen – később beszéltem azzal a „szörnnyel”, ahogy ígértem.
Csakhogy kiderült: sem ő, sem Fruzsi nem szörnyek.
Csak két ember, akik nagyon szeretik egymást – néha túl nagy elvárásokkal, néha túl sok érzelemmel.
És én ott álltam közöttük, hálásan azért, hogy a bőrönd végül üres maradt.
A nap, amikor a béke majdnem újra felborult
Az este végül békésen zárult, de tudtam, hogy amit láttam — a bőrönddel álldogáló kislányt, a sírástól vörös szemeket, a nagy bejelentést az elköltözésről — nem múlik el csak úgy. Egy gyermekben az ilyen érzések lassan ülepednek le, mintha apró kavicsok hullnának egy tó mélyére. Lassúak, de nyomot hagynak.
Másnap reggel már a nap első sugarai is jókedvet hoztak. A ház felett átszűrődött a halvány fény, és Fruzsi úgy pattant ki az ágyból, mintha semmi sem történt volna előző este. A kis fonott copfjai kissé kócosan álltak, de mosolya széles volt.
– Apa! – kiáltotta, amikor meglátott a konyhában. – Ma az oviban dalt tanulunk! Azt, amit tegnap mutattam!
A feleségem, Anna, már a reggelit készítette — palacsintát, mert azt Fruzsi soha nem utasítja vissza. Ahogy megfordult, és meglátta a lányunk mosolyát, az arcáról láttam, hogy ő is megkönnyebbült.
– Jó reggelt, tündérem! – mondta, és megcsókolta Fruzsi orcáját.
A kislány boldogan nyúlt a palacsinta után, de mielőtt beleharapott volna, oldalra sandított.
– Anya… ma nem kell rendet raknom, ugye?
Anna rám nézett. Tudtam, hogy a kérdés mögött nem egyszerűen lustaság van, hanem az előző napi törés emléke. Óvatosan közelebb hajoltam.
– Fruzsika, ma csak annyit kérünk, hogy amivel játszol, azt tedd vissza – mondtam lágy hangon. – De ma senki sem fog kiabálni.
A kislány arca felderült, és lelkesen bólogatott.
– Jó! Akkor pakolok! Csak… csak ne legyél szomorú, anya.
Anna ekkor leguggolt hozzá, és megsimogatta az arcát.
– Nem vagyok szomorú, kicsim. Tegnap kicsit elfáradtam. Néha a felnőttek is hibáznak. De attól még szeretlek.
A kislány erre odabújt hozzá, és úgy ölelte át a nyakát, mintha attól félne, valaki elsodorhatná közülük a békét.
Én közben a táskáját pakoltam: váltóruhát, ivóvizet, uzsonnát. És ekkor vettem észre valamit, ami már az előző estéből is gyanús volt.
A kis csokis doboz ott lapult a táska alján.
Nem szóltam semmit, csak mosolyogtam.
Az óvodába vezető út
A város kora reggeli utcái tele voltak életre kelő hangokkal: távoli busz csikordulása, egy kutya ugatása, az pékségből kiáramló friss kenyér illata. Fruzsi minden lépésnél ugrált, a kis hátizsákja ritmusra zötyögött a hátán.
– Apa, tegnap… amikor majdnem elköltöztem… te sírtál? – kérdezte hirtelen.
A kérdés váratlan volt. Nem tudtam rögtön válaszolni.
– Nem sírtam, kicsim – mondtam végül. – De nagyon megijedtem.
– Mert féltél, hogy tényleg elmegyek?
– Igen – sóhajtottam. – Azt hiszem, minden szülőt megijesztene, ha a gyereke hirtelen úgy döntene, hogy külön akar élni.
A kislány megállt. A reggeli fényben rám nézett, nagy komolysággal.
– De most már tudod, hogy nem költözöm el. Csak néha gonosz volt anya.
– Néha mindannyian kicsit gorombák vagyunk – mondtam. – De az nem jelenti azt, hogy nem szeretjük egymást.
Fruzsi megszorította a kezemet, és beértünk az óvoda kapuján. Az udvaron már gyerekek futkároztak, csúszda nyikorgott, az óvónéni messziről integetett.
– Apa… – súgta Fruzsi. – Majd ma is itt leszel délután, hogy hazavigyél?
– Persze. Megígérem.
Bólintott, és nagy lendülettel futott az óvónénihez. De az ajtóból még egyszer visszanézett, mintha ellenőrizné, hogy tényleg ott vagyok-e.
És én mosolyogtam rá, amíg be nem tűnt az épületbe.
Anna vallomása
Amikor délelőtt hazaugrottam egy rövid ebédszünetre, Anna a nappaliban ült, félbehajtott törölközőkkel a kezében. A tekintete gondterhelt volt.
– Elmondtam neki… – kezdte halkan. – Hogy sajnálom, hogy rászóltam. De… valahogy úgy érzem, nem ez volt a valódi oka a tegnapi kitörésének.
Leültem mellé.
– Mire gondolsz?
Hirdetés– Mintha lenne valami, ami bántja – mondta lassan. – Nem csak a rendrakás. Valami… amit nem mondott el.
Ez a mondat hidegen ért. Mert nekem is volt hasonló érzésem.
– Lehet – mondtam. – Néha a gyerekek nem azt mondják el, ami valójában bántja őket.
Anna lehajtotta a fejét.
– Félek, hogy hibáztam. Hogy túl sokat kérek tőle. Ő még kicsi. Talán túl felnőttesen beszélek vele. És amikor felemelem a hangom… – elcsuklott a hangja – …azt hiszi, hogy haragszom rá, pedig csak aggódom.
Megfogtam a kezét.
– Nem hibáztál. Csak ember vagy. És próbálsz jót tenni. De meg fogjuk érteni, mi zajlik benne. Együtt.
Anna lassan bólintott, de a szemében még ott maradt a bizonytalanság.
A délutáni vihar előszobája
Az óvodából hazafelé Fruzsi szokatlanul csendes volt. Nem ugrált, nem mesélt, csak a lábam mellett lépkedett, a földet nézve.
– Minden rendben volt ma? – kérdeztem óvatosan.
– Igen – felelte halkan.
– Örültél a dalnak?
– Játszottál Zsófival?
Valami nem stimmelt.
Megálltam, leguggoltam elé.
– Fruzsi… ha valami bánt, elmondhatod.
A kislány ajka megremegett.
– Csak… csak ma azt mondta az óvónéni, hogy rendezetlen a kabátom… és elfelejtettem betenni az uzsonnás dobozt a táskámba… és… és…
A mondat elsírta magát.
Magamhoz öleltem, és lassan ringattam.
– Édesem… ezek apró dolgok. Nem baj, ha hibázol. Senki sem haragszik rád ezért.
– De anya azt mondta tegnap, hogy figyelmetlen vagyok! – zokogta. – És… én nem akarok az lenni!
Most minden összeállt.
A kis „elköltözési jelenet” nem csak a csoki és mese hiánya volt. Hanem az, hogy Fruzsi úgy érezte: nem elég jó.
És ez a gondolat egy gyermeknek óriási teher.
Felemeltem az állát, hogy a szemébe nézzek.
– Fruzsi, te soha, de soha nem vagy kevés. Te vagy nekünk a legnagyobb ajándék. És a hibáid miatt semmi sem változik. Mindenki hibázik. Még a felnőttek is.
A kislány szipogva bólintott.
– Tényleg?
– Tényleg. Anya is. Én is. Te is. Így tanulunk.
Megfogta a kezem.
– Akkor… akkor ma nem költözöm el?
– Ma biztosan nem. Holnap sem. És tudod mit? Szerintem nagyi is szomorú lenne.
Erre elnevette magát. A feszültség elszállt.
De tudtam: ma este beszélnünk kell hármasban.
A nap, amikor a béke majdnem újra felborult
Az este végül békésen zárult, de tudtam, hogy amit láttam — a bőrönddel álldogáló kislányt, a sírástól vörös szemeket, a nagy bejelentést az elköltözésről — nem múlik el csak úgy. Egy gyermekben az ilyen érzések lassan ülepednek le, mintha apró kavicsok hullnának egy tó mélyére. Lassúak, de nyomot hagynak.
Másnap reggel már a nap első sugarai is jókedvet hoztak. A ház felett átszűrődött a halvány fény, és Fruzsi úgy pattant ki az ágyból, mintha semmi sem történt volna előző este. A kis fonott copfjai kissé kócosan álltak, de mosolya széles volt.
– Apa! – kiáltotta, amikor meglátott a konyhában. – Ma az oviban dalt tanulunk! Azt, amit tegnap mutattam!
A feleségem, Anna, már a reggelit készítette — palacsintát, mert azt Fruzsi soha nem utasítja vissza. Ahogy megfordult, és meglátta a lányunk mosolyát, az arcáról láttam, hogy ő is megkönnyebbült.
– Jó reggelt, tündérem! – mondta, és megcsókolta Fruzsi orcáját.
A kislány boldogan nyúlt a palacsinta után, de mielőtt beleharapott volna, oldalra sandított.
– Anya… ma nem kell rendet raknom, ugye?
Anna rám nézett. Tudtam, hogy a kérdés mögött nem egyszerűen lustaság van, hanem az előző napi törés emléke. Óvatosan közelebb hajoltam.
– Fruzsika, ma csak annyit kérünk, hogy amivel játszol, azt tedd vissza – mondtam lágy hangon. – De ma senki sem fog kiabálni.
A kislány arca felderült, és lelkesen bólogatott.
– Jó! Akkor pakolok! Csak… csak ne legyél szomorú, anya.
Anna ekkor leguggolt hozzá, és megsimogatta az arcát.
– Nem vagyok szomorú, kicsim. Tegnap kicsit elfáradtam. Néha a felnőttek is hibáznak. De attól még szeretlek.
A kislány erre odabújt hozzá, és úgy ölelte át a nyakát, mintha attól félne, valaki elsodorhatná közülük a békét.
Én közben a táskáját pakoltam: váltóruhát, ivóvizet, uzsonnát. És ekkor vettem észre valamit, ami már az előző estéből is gyanús volt.
A kis csokis doboz ott lapult a táska alján.
Nem szóltam semmit, csak mosolyogtam.
Az óvodába vezető út
A város kora reggeli utcái tele voltak életre kelő hangokkal: távoli busz csikordulása, egy kutya ugatása, az pékségből kiáramló friss kenyér illata. Fruzsi minden lépésnél ugrált, a kis hátizsákja ritmusra zötyögött a hátán.
– Apa, tegnap… amikor majdnem elköltöztem… te sírtál? – kérdezte hirtelen.
A kérdés váratlan volt. Nem tudtam rögtön válaszolni.
– Nem sírtam, kicsim – mondtam végül. – De nagyon megijedtem.
– Mert féltél, hogy tényleg elmegyek?
– Igen – sóhajtottam. – Azt hiszem, minden szülőt megijesztene, ha a gyereke hirtelen úgy döntene, hogy külön akar élni.
A kislány megállt. A reggeli fényben rám nézett, nagy komolysággal.
– De most már tudod, hogy nem költözöm el. Csak néha gonosz volt anya.
– Néha mindannyian kicsit gorombák vagyunk – mondtam. – De az nem jelenti azt, hogy nem szeretjük egymást.
Fruzsi megszorította a kezemet, és beértünk az óvoda kapuján. Az udvaron már gyerekek futkároztak, csúszda nyikorgott, az óvónéni messziről integetett.
– Apa… – súgta Fruzsi. – Majd ma is itt leszel délután, hogy hazavigyél?
– Persze. Megígérem.
Bólintott, és nagy lendülettel futott az óvónénihez. De az ajtóból még egyszer visszanézett, mintha ellenőrizné, hogy tényleg ott vagyok-e.
És én mosolyogtam rá, amíg be nem tűnt az épületbe.
Anna vallomása
Amikor délelőtt hazaugrottam egy rövid ebédszünetre, Anna a nappaliban ült, félbehajtott törölközőkkel a kezében. A tekintete gondterhelt volt.
– Elmondtam neki… – kezdte halkan. – Hogy sajnálom, hogy rászóltam. De… valahogy úgy érzem, nem ez volt a valódi oka a tegnapi kitörésének.
Leültem mellé.
– Mire gondolsz?
– Mintha lenne valami, ami bántja – mondta lassan. – Nem csak a rendrakás. Valami… amit nem mondott el.
Ez a mondat hidegen ért. Mert nekem is volt hasonló érzésem.
– Lehet – mondtam. – Néha a gyerekek nem azt mondják el, ami valójában bántja őket.
Anna lehajtotta a fejét.
– Félek, hogy hibáztam. Hogy túl sokat kérek tőle. Ő még kicsi. Talán túl felnőttesen beszélek vele. És amikor felemelem a hangom… – elcsuklott a hangja – …azt hiszi, hogy haragszom rá, pedig csak aggódom.
Megfogtam a kezét.
– Nem hibáztál. Csak ember vagy. És próbálsz jót tenni. De meg fogjuk érteni, mi zajlik benne. Együtt.
Anna lassan bólintott, de a szemében még ott maradt a bizonytalanság.
A délutáni vihar előszobája
Az óvodából hazafelé Fruzsi szokatlanul csendes volt. Nem ugrált, nem mesélt, csak a lábam mellett lépkedett, a földet nézve.
– Minden rendben volt ma? – kérdeztem óvatosan.
– Igen – felelte halkan.
– Örültél a dalnak?
– Játszottál Zsófival?
Valami nem stimmelt.
Megálltam, leguggoltam elé.
– Fruzsi… ha valami bánt, elmondhatod.
A kislány ajka megremegett.
– Csak… csak ma azt mondta az óvónéni, hogy rendezetlen a kabátom… és elfelejtettem betenni az uzsonnás dobozt a táskámba… és… és…
A mondat elsírta magát.
Magamhoz öleltem, és lassan ringattam.
– Édesem… ezek apró dolgok. Nem baj, ha hibázol. Senki sem haragszik rád ezért.
– De anya azt mondta tegnap, hogy figyelmetlen vagyok! – zokogta. – És… én nem akarok az lenni!
Most minden összeállt.
A kis „elköltözési jelenet” nem csak a csoki és mese hiánya volt. Hanem az, hogy Fruzsi úgy érezte: nem elég jó.
És ez a gondolat egy gyermeknek óriási teher.
Felemeltem az állát, hogy a szemébe nézzek.
– Fruzsi, te soha, de soha nem vagy kevés. Te vagy nekünk a legnagyobb ajándék. És a hibáid miatt semmi sem változik. Mindenki hibázik. Még a felnőttek is.
A kislány szipogva bólintott.
– Tényleg?
– Tényleg. Anya is. Én is. Te is. Így tanulunk.
Megfogta a kezem.
– Akkor… akkor ma nem költözöm el?
– Ma biztosan nem. Holnap sem. És tudod mit? Szerintem nagyi is szomorú lenne.
Erre elnevette magát. A feszültség elszállt.
De tudtam: ma este beszélnünk kell hármasban.
EPILÓGUS – A nap, amikor végre minden a helyére került (majd újra kibillent, természetesen)
Az elköltözős dráma után néhány napig olyan béke költözött a házunkba, amilyet ritkán látni ott, ahol egy négyéves kis művésznő és drámaíró lakik. Fruzsi reggelente rendszeresen ellenőrizte a bőröndjét, hogy üres-e — mintha ez lett volna az új napi rutin. Anna pedig minden alkalommal mosolyogva nézte, ahogy a kislány a cipzárt felhúzza, majd megkönnyebbülten sóhajt.
– Rendben, ma sem költözöm – jelentette ki minden vizsgálat után, mintha komoly költöztetési bizottság elnöke lenne.
A szomszéd, Bálint bácsi egyszer meg is jegyezte:
– Ha így folytatja, felnőtt korára profi csomagellenőr lesz a repülőtéren.
Egyik délután aztán, amikor már úgy éreztem, végre minden kisimult, Fruzsi egyszer csak odajött hozzám a kertben, ahol éppen a levendulát metszegettem.
– Apa… fontos dolgot kell mondanom.
A hangja annyira komoly volt, hogy azt hittem, valami nagy baj történt. Letérdeltem hozzá.
– Mi az, kincsem?
Fruzsi összehúzta a szemöldökét, hátrakötötte a kis hajgumiját, majd olyan drámai hangsúllyal szólalt meg, amilyet csak ő tud:
– Úgy döntöttem… hogy ha egyszer mégis elköltözöm… – itt hatásszünetet tartott, úgy, hogy még a szomszéd macska is felkapta a fejét – …akkor te is jöhetsz. De anya csak akkor, ha hoz csokit.
Megdermedtem, aztán elnevettem magam.
– Ez nagyon kedves, hogy engeded, hogy jöjjek. És anya?
– Hát… anya néha szigorú. Csokit viszont tud adni. Te meg tudsz vicces dolgokat mondani. Szóval ketten együtt… megfeleltek.
– Megfelelünk? – kérdeztem játékos sértettséggel. – Ez valami állásinterjú?
– Igen! – vágta rá büszkén. – Én vagyok a főnök!
Anna ekkor jött ki a házból egy tányér frissen szeletelt almával. Mosolyogva hallgatta a beszélgetést.
– Miféle állásinterjú folyik itt?
Fruzsi odalépett hozzá, felemelt mutatóujjal.
– Te! – mondta komolyan. – Ha valaha elköltözöm, csak akkor jöhetsz utánam, ha hozol csokit. Ez a szabály.
Anna felvonta a szemöldökét, majd a lehető legdrámaibb hangon válaszolt:
– Fruzsina kisasszony, szeretném tisztázni, hogy van-e lehetőség csokit helyettesítő alternatívára. Például… ölelésre, puszira, vagy mesére.
Fruzsi gondolkodott. Nagyon komolyan gondolkodott. Majd végül így szólt:
– Hm… ölelés jó. De csak nagy ölelés. Olyan, mint amikor apa véletlenül ráül a cipődre, és te nagyon örülsz, hogy még élsz.
Én majdnem félrenyeltem a nevetéstől.
Anna pedig összecsapta a két kezét, mintha hivatalos döntés született volna.
– Rendben van! Megígérem a nagy öleléseket. És néha csokit is.
Fruzsi elégedetten bólintott.
– Akkor felvettelek.
És ezzel elszaladt a hintához, hogy a plüssmaciját „meginterjúztassa” még egy költözés-engedélyért.
Anna mellém lépett, és a vállamra tette a kezét.
– Azt hiszem – mondta nevetve –, fel lettünk véve a saját gyerekünk életébe.
– Már legalább a harmadik alkalommal ezen a héten – válaszoltam.
Ahogy néztük, amint Fruzsi a hintán ülve komolyan beszél a plüssével („Ha jössz, te is hozol csokit. Vagy répát, mert te nyuszi vagy.”), hirtelen olyan könnyű lett minden.
Úgy tűnt, végre elmúltak a drámák.
Természetesen tévedtünk.
Mert aznap este, amikor lefekvés előtt Fruzsi mesét kért, és Anna épp csak leült mellé, a kislány hirtelen felült, és így szólt:
– Anya… még valami fontos…
– Igen, kicsim?
– Holnap… elköltözöm a nappaliba. Ott jobb a fény! – jelentette ki boldogan. – De csak napközben. Mert este félek a kanapé mögött lakó szörnytől.
Anna elnevette magát.
– Szóval költözöl… de mégsem mész sehova?
– Pontosan! – felelte Fruzsi. – Ez a biztonságos költözés!
Én pedig, a szoba ajtajából nézve, csak annyit gondoltam:
Ha minden költözés ilyen lenne, még én is egy bőrönddel járnék fel-alá.
Aztán hárman együtt nevettünk, és az egész ház megtelt valami langyos, könnyed boldogsággal. Olyannal, amitől az ember tudja:
a legnagyobb drámák is elmúlnak, ha szeretet van körülöttük — és egy kis csoki.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
