A parkoló perzselő csendje
A júliusi hőség vibrált a levegőben, amikor befordultam a szegedi pláza parkolójába. Egy gyors bevásárlást terveztem, de a következő pillanatban minden megváltozott. Egy éles, metsző kiáltás verte szét a forró délután tompa zajait.
– „Tüntesd el a vacak holmidat a parkolómból, te haszontalan nyomorék!”
A hangot követve megpillantottam egy elegáns öltönyös férfit, Viktort, aki a fekete luxusautója mellől előrehajolva üvöltött egy idős, ősz szakállú férfival. Az időst, Dánielt, a kerekesszékében érte a rúgás: a szék oldalra billent, és a férfi fájdalmas puffanással esett az aszfaltra.
Egy pillanatra megmerevedett a világ. Az öltönyös nem segített, nem kérdezett, nem törődött. Csak gúnyos, undortól torz mosollyal nézett le a földön fekvő emberre.
– „Az olyan alakok, mint te, csak nyűg és akadály!” – csattant fel újra.
Dániel nehézkesen lélegzett, próbált feltápászkodni, de a kor és a fájdalom egyszerre nehezedett rá. A keze remegett, amikor az ég felé emelte.
– „Uram… könyörgöm… adj erőt, mert ezt a gyalázatot nem bírom tovább!” – szólt rekedt hangon.
Viktor elnevette magát. Hangja hideg volt, éles és megalázó.
– „Kiabálj csak az égnek! Lássuk, lesz-e csodád! Lábakat biztos nem kapsz helyben.”
Azzal felkapta a meggyötört kerekesszéket, és szinte könnyed mozdulattal a kukába hajította. A fém csattanása úgy vágódott vissza a betonról, mintha valaki végképp pontot tett volna egy élet reményének végére.
Én dermedten álltam. Láttam már igazságtalan helyzeteket, de ebben volt valami mélyen emberellenes, ami a testemben is fagyossá tette a vért.
És ekkor… valami különös történt.
A tiszta égbolt alatt váratlan, éles mennydörgés hasított a levegőbe. Dániel lábai – melyekről azt hitte, soha többé nem szolgálják – hirtelen megremegtek. A férfi döbbenten nézett le a saját végtagjaira, majd erőt véve rátámaszkodott a luxusautó lökhárítójára.
Lassan, nehézkesen, de felemelkedett.
Viktor arca elsápadt, szeme kitágult. A gúny, ami egy perccel korábban még könnyedén csorgott a hangjából, most egyetlen szemvillanás alatt szertefoszlott.
A következő pillanatban egy fekete kombi gördült be a parkolóba. A sofőr kiszállt belőle: negyvenes évei közepén járó, borostás, komoly tekintetű férfi – Ákos.
Megállt Viktor előtt.A levegő megfeszülten remegett.
Innen indult minden igazán.
A múlt árnyékai
Ákos lassan megközelítette Dánielt, majd rövid, aggódó pillantással mérte fel az állapotát.
– „Jól van, Dániel bácsi?”
Az idős férfi elmosolyodott, bár a hitetlenkedés még mindig ott remegett a szeme sarkában.
– „Azt hiszem… jobban, mint húsz éve.”
Ákos bólintott, majd Viktor felé fordult. A két férfi között régi ismeretség feszített, láthatóan nem először kerültek ilyen szembenállásba.
Viktor hátrált egy lépést.
– „Ákos… mit keresel itt?”
– „A végére járni annak, amit te elindítottál.”
Ákos elővett egy borítékot. Viktor tekintete egy pillanatra megremegett.
– „Itt vannak a hamis szerződések, a meghamisított földügyek, és azok vallomásai, akiket kiforgattál a vagyonukból.”
Viktor elsápadt.
– „Ezt nem teheted…”
– „Én nem.” – rázta meg a fejét Ákos. – „A törvény teszi.”
Dániel ekkor lépett elő. Lassan, óvatosan, mintha maga sem hinné el, hogy valóban áll.
– „Évekig azt mondtad mindenkinek, hogy én hazudozom… hogy képzelem az egészet…”
HirdetésHangja nem volt dühös. Sokkal inkább fáradt, megtört, de most először szilárd.
– „Most nézz rám, Viktor.”
Viktor nem mert.
A távolban felhangzott a rendőrség szirénája.Ez volt a vég kezdete.
Az igazság ára
A rendőrök kiszálltak a járőrkocsiból, határozott, gyakorlott mozdulatokkal közelítve. Viktor már nem tűnt nagyképűnek – inkább olyan embernek, aki képtelen felfogni, milyen gyorsan omlott össze a privilégiumokból épített élet.
A rendőr átvette Ákostól a dokumentumokat, majd Viktorhoz fordult.
– „Kérem, mutassa a személyi igazolványát.”
A férfi remegő kézzel nyúlt a zsebéhez. Amikor a hitelkártyái kihullottak, Dániel lehajolt volna érte – de már nem kellett. Most először nem volt senki fölötte.
A rendőr felsorolta a vádakat: csalás, okirat-hamisítás, befolyással való üzérkedés, súlyos károkozás.
A bilincs kattanása tiszta, visszhangzó hangként csapódott végig a parkolón.
Dániel elfordult. Nem örült, nem bosszúvágy fűtötte. Csak egy mély, évek óta várakozó megkönnyebbülés.
Ákos mellé lépett.
– „Hosszú út volt ez, Dániel bácsi… de most már vége.”
Az idős férfi bólintott.
– „Nem akartam mást, csak hogy valaki lássa, mi történt.”
Amikor a rendőrautó elhajtott Viktorral, Dániel lassan visszaült egy előkerített összecsukható székbe, Ákos pedig mellé telepedett.
– „Most már pihenjen.”
Dániel azonban felegyenesedett. Lassan, óvatosan, de önerőből.
– „Most már tudom, hogy nincs késő újra kezdeni… bármennyi idő telt is el.”
És tett egy lépést.Majd még egyet.
Nem csoda történt.Nem bosszú.Hanem igazság – amely végre megérkezett ahhoz az emberhez, akitől évekig megtagadták.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
