Elment a diagnózis után – majd visszajött, hogy követelje a felügyeleti jogot… de miért? 🤔
Amikor a kisfiunk, Levente betöltötte az ötödik életévét, a világunk darabokra hullott az autizmus diagnózisával. A férjem, Gábor – aki mindig is megszállottja volt a kontrollnak és a szigorú napirendnek – érzelmileg teljesen bezárkózott. A csend és a whisky lett a menedéke, órákig ült üres tekintettel, miközben én minden erőmmel Levente világába merültem. Ő mintázatokon keresztül kommunikált, kívülről fújta a Naprendszert, játékaival pedig sebészi pontossággal rendezett sorokat – még akkor is, ha a szavak gyakran elkerülték. Gábor eközben egyre inkább eltűnt a mindennapjainkból, mindig arra hivatkozva, hogy „túl nagy rajta a nyomás”. Végül teljesen magamra hagyott a terápiás időpontokkal, érzelmi kitörésekkel és álmatlan éjszakákkal.
Egy délután minden megváltozott. Hangos csattanás hallatszott Gábor dolgozószobájából – Levente, mit sem sejtve, felborított egy papírhalmot. Gábor ekkor felrobbant. Üvöltözött a fiunkkal, mindent rá hárítva: tönkretette a munkanapját, sőt az egész életét is. Amikor láttam, hogy Levente ismét elkezd szárnyként csapkodni a kezeivel és lábujjhegyen járni – viselkedések, amikről azt hittük, már túl van rajtuk – olyan volt, mintha visszazuhanna a sötétségbe. Gábor pedig kimondta a végszót:– „Elegem van. Én nem erre írtam alá.”Azzal fogta magát, és elment. Magunkra hagyott a folyosón, olyan csendben, ami nehezebb volt, mint a hiánya.
A következő napokban Levente teljesen összeomlott. Nem aludt, nem dúdolt, órákon át csak forgott körbe-körbe. Végső elkeseredésemben elvittem egy művészetterápiára azzal a reménnyel, hogy találunk valami kapaszkodót.
Ami ott született, megdöbbentett: oldalakon át húzódó, szabályos kódok, vonalak és számok. Egyetlen firka sem volt véletlenszerű. Ahogy a rajzokat néztem, Levente kimondott egy szót:– „Veronika.”Nem tudtam, mit jelent, de a hangjában volt valami, amitől megfagyott bennem a vér.
Aznap este átvittem a rajzokat Gábor új albérletébe. Amint meglátta őket, elsápadt. Magyarázat nélkül azt követelte, hogy azonnal vigyem el, és soha többé ne hagyjam, hogy Levente „ilyet csináljon”. Akkor értettem meg: Levente látott vagy tudott valamit… amitől Gábor rettegett.
HirdetésKét nappal később ügyvédi levél érkezett: Gábor teljes felügyeleti jogot követelt. Nem hittem el. Az az ember, aki elhagyott minket, aki „hibásnak” nevezte a saját fiát, most el akarta venni tőlem. Gyanakodva vállaltam el egy ideiglenes takarítói munkát a régi irodájában, éjszakai műszakban.
Ott találtam rá a titokra: fiktív cégek iratai, gyanús pénzátutalások és egy név, ami újra meg újra felbukkant – Veronikagold Holding Kft. Mindent lefotóztam, biztonsági másolatot készítettem, és felkészültem, hogy mindezt a bíróság elé tárjam.
A tárgyalás napján, miközben Levente csendben rajzolt mellettem, átadtam a bírónak az összes bizonyítékot. Elmondtam, hogy Gábor hirtelen „apás” lelkesedése nem szülői szeretetből fakadt, hanem abból, hogy el akarta tüntetni a nyomait. Levente pedig, a maga tökéletes memóriájával, akaratlanul is megőrizte a részleteket. Még álmában is suttogta: „Veronika.” Amikor a bíró kérdezte, felállt, és a kezébe adott egy papírt, amin a kódok hibátlan másolata volt.
A bíró vizsgálatot rendelt el, és figyelmeztette Gábort: semmilyen felügyelet nem védi meg a szövetségi bűncselekmények következményeitől.
Aznap nemcsak a felügyeleti pert nyertük meg. Levertük Gábor hatalmának illúzióját is. Levente és én távoztunk a tárgyalóteremből – nem áldozatokként, hanem győztesekként. Csendben, okosan… és igazsággal a zsebünkben.
