Ahelyett, hogy megemlékeztem volna a csodás, boldog együtt töltött éveinkről, ehelyett ti jutottatok az eszembe. Ti, akik édesanyák, édesapák vagytok.
Ma kimentem a temetőbe. Nem írom, hogy Dominikához, mert nem hozzá mentem, csak a sírjához.
Vittem csodaszép virágot és pompázatos pillangókat. (Hiszen a pillangók és a katicák nagy kedvencek voltak…) És ahelyett, hogy megemlékeztem volna a csodás, boldog együtt töltött éveinkről, ehelyett ti jutottatok az eszembe. Ti, akik édesanyák, édesapák vagytok.
Méghozzá az jött elő a gondolataimban, hogy mennyi mindenen fel tudjátok kapni a vizet és milyen apróságon is tudtok bosszankodni, mérgelődni. Ezt onnan tudom, hogy hallom. Méghozzá tőletek, miként így tesztek:
„Na, már megint vehetjük a tankönyveket, meg a füzeteket… Ó, de nem hiányzik ez nekem!” Vagy: „Hát.., már nem bánnám, ha elkezdődne az óvoda, mert már megőrülök otthon a gyerektől… Végre lesz egy kis nyugtom!” Meg így is: „Biztos, már megint a haverjaival van ez a jómadár, ezért nem jött haza időben…! Na, csak jöjjön haza, adok én neki!” És még így is szoktatok tenni, talán ismerősen cseng: „Hát igen.., kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond!”. Vagyis elég gyakran tesztek olyan kijelentést, hogy a gyerek, az csak gond.
De persze, ez csak töredéke a morgolódásaitoknak. Akinek nagy gyereke van, azért morog, akinek kicsi azért. Mindig és mindenkor találtok okot a zsörtölődésre. Valami ugyanis mindig rossz, valami mindig nyomasztó, valami mindig terhes, valami mindig nyűg. Magyarul: sokkal többet vagytok idegesek, feszültek és elégedetlenek, mint boldogok és elégedettek.