Feketébe öltözött idegen követte – a 7 éves Dóra elképesztő lélekjelenléttel reagált

Éva gyengéden megérintette a vállát.

– Csengetek, jó?

A gomb halk zümmögéssel válaszolt. Odabent megmozdult valami – gyors, kapkodó lépések, szék csúszása, tányér csörrenése. Aztán kinyílt az ajtó.

Egy negyvenes nő állt ott, fáradt szemével, mégis azonnal éberen. Sötétbarna haja lófarokba kötve, kötényt viselt, amelyen zöldborsófoltok éktelenkedtek. Tóth Erzsébet volt – Dóra anyukája.

– Igen? – kérdezte először idegenkedve, aztán meglátta a lánya arcát. – Dóri! Mi történt? – A hangja egyszerre lett rémült és reszkető. – Miért vagy ilyen sápadt?

Dóra egy szót sem szólt, csak anyja nyakába vetette magát. A nő ösztönösen átkulcsolta a karját a kislány körül, és ekkor érezte meg igazán, mennyire remeg.

– Jó estét, Tóthné – szólalt meg László. – Kiss László vagyok a másodikról. A lánya… nagyon helyesen cselekedett az előbb. Követte valaki hazáig.

Erzsébet arca elsápadt.

– Tessék…? – Nem akarta érteni, mit hall. – Hogyhogy követte?

Éva pár szóban elmondta a történteket: a feketébe öltözött férfit, a kapualj árnyékát, Dóra futását, a lépcsőházi fényeket, a dörömbölést. Erzsébet kezével közben végig a lánya haját simogatta, mintha ettől újra összeilleszthetné a megrepedt biztonságérzetet.

– Hívtuk a rendőrséget – tette hozzá László. – Azt mondták, kijönnek, felveszik a jegyzőkönyvet, körbenéznek a környéken.

Erzsébet bólintott, bár szinte mechanikusan.

– Köszönöm… Nagyon… nagyon szépen köszönjük – mondta, és a hangja elhalt. Nehezen tudta volna eldönteni, hogy sírni van-e kedve, vagy ordítani.

Mielőtt becsukták volna az ajtót, Éva még egyszer visszanézett Dórára.

– Kislány, amit ma tettél, az bátorság volt. Ne felejtsd el.

Dóra szemében könny csillogott, de most először – a félelem mögött – mintha egy halvány, bizonytalan büszkeség is felvillant volna.

Fény a sötét után

A nappaliban még ott gőzölgött a leves az asztalon. A tévé némán villogott a sarokban, valami délutáni sorozat lefagyott képkockájával, mintha maga is visszarettent volna a valóságtól. Erzsébet leültette Dórát a kanapéra, forró teát tett elé, de a kislány keze még annyira remegett, hogy alig tudta megfogni a csészét.

– Igyál, drágám. Jót tesz. – Anyja hangja egyszerre volt aggódó és erőltetetten nyugodt.

– Anya… – kezdte Dóra halkan. – A bácsi… már az iskolánál is ott volt. A zebra túloldalán állt. Azt hittem, csak… csak vár valakire. De amikor én elindultam, ő is megindult. És amikor befordultam az utcánkba, ő is.

Erzsébet gyomra görcsbe rándult.

– Miért nem hívtál fel? – pattant ki belőle a kérdés véletlenül túl élesen. – Tudod, hogy ha baj van, azonnal hívj!

Dóra összerezzent. A szemében a könnyek ismét megteltek.

– Nem… nem akartalak zavarni… – suttogta. – Azt hittem, hogy… hazáig eljutok… Mint máskor…

Erzsébet azonnal megbánta a hangsúlyt. Mély levegőt vett, letérdelt a lánya elé, és két kezébe fogta az arcát.

– Nézz rám, Dóri. Nem haragszom rád. Nem az a fontos, amit nem csináltál. Az a fontos, amit megtettél. Hogy futottál. Hogy felkapcsoltad a lámpát. Hogy dörömböltél. Hogy nem maradtál csendben. – Halk sóhajjal tette hozzá: – Apád nagyon büszke lenne rád.

A „apád” szó valahogy máshogy zengett a levegőben.

Tóth Péter már két éve nem volt velük. Egy váratlan szívinfarktus vitte el, egy hirtelen jött, kegyetlen februári hajnalon. Azóta a lakásban halkabbak voltak az esték, rövidebbek a nevetések, és több volt a néma pillanat, amikor mindketten ugyanarra gondoltak, mégsem mondták ki.

Péter volt az, aki mindig azzal ugratta Dórát:

– Te leszel a mi kis riasztónk, igaz? Ha bármi gyanús, te sipítasz elsőnek!

Egyszer, amikor a téren egy kutya túl közel szaladt hozzájuk, Dóra olyan éles hangon sikított, hogy két járókelő is hátranézett. Péter utána viccelődve megölelte:

– Na látod, pont erre gondoltam. A hangod nagyobb, mint a termeted.

Most, ezen a novemberi estén, mintha ezek a szavak visszhangoznának a lépcsőház pislákoló lámpája alól.

„Ha valaha úgy érzed, valami nincs rendben, kislányom, csinálj fényt és zajt.”

Erzsébet szeme sarkában könny jelent meg, de gyorsan letörölte, mielőtt Dóra észrevette volna.

– Most kijönnek a rendőrök – mondta. – Elmondjuk nekik, mi történt, jó? Nem vagy egyedül ebben.

– Mi lesz, ha… ha visszajön? – törte ki a kérdés Dórából. – Ha megint megvár valahol?

Erzsébet egy pillanatra elnémult. A valóság az volt, hogy ő maga is rettegett ettől a gondolattól. De nem mondhatta ki. A gyerekének tartania kell magát valamihez – nem a félelemhez, hanem az erőhöz.

– Akkor még több fény lesz – felelte végül halkan. – Még több zaj. És több felnőtt, aki tud róla. És tudod… – elmosolyodott, bár ez az mosoly törékeny volt – …akkor már nem csak te leszel a riasztó.

Dóra bólintott, és egy apró kortyot ivott a teából. A meleg végigcsorgott a torkán, és egészen a gyomráig ereszkedett. Olyan volt, mintha belül gyújtott volna valaki egy pici fényt.

Kis idő múlva csöngettek. Két uniformisos rendőr állt az ajtóban, egy fiatalabb férfi, kissé szakállasan, és egy idősebb, korosodó őrmester, akinek tekintete fáradt, de figyelmes volt.

– Jó estét kívánok, Szabó őrmester vagyok, ő pedig Farkas járőr – mutatkozott be az idősebb. – Az imént kaptuk a bejelentést. Bejöhetünk?

– Persze, fáradjanak be – intett Erzsébet, kicsit félreállva.

A rendőrök levették a cipőjüket a bejáratnál, mintha csak vendégségbe érkeztek volna. A nappaliban helyet foglaltak, Farkas elővette a kis fekete noteszét, Szabó pedig a lányhoz fordult.

– Te vagy Dóra, igaz? – kérdezte lágyabb hangon, mint amit Erzsébet egy rendőrtől elképzelt volna.

Dóra bólintott.

– El tudod nekem mondani, mi történt odakint? Szépen, sorban. Nem kell sietni. Ha valami nem jut eszedbe, az sem baj. Nem vizsga ez, csak szeretnénk segíteni.

A kislány először bizonytalanul kezdte, de ahogy mondta a szavakat, egyre tisztábban látta maga előtt a jelenetet: a kapualj árnyékát, a fekete kabát kontúrját, a férfi tekintetét, ahogy a zebránál végigmérte.

– Az arcát… – szipogta. – Nem láttam rendesen. A sál és az árnyék… Csak a szemét. Az éles volt… olyan… mintha haragudott volna rám, hogy észrevettem…

Farkas komolyan jegyzetelt, néha kérdezett közbe egy-egy apróságot: magasság, cipő, kabát hossza, kor, milyen gyorsan mozgott. Szabó időnként bólintott, mintha azt mondaná: pont ennyi elég, ne gyötörd magad tovább.

– Nagyon bátor voltál – jegyezte meg, amikor Dóra a lépcsőházi dörömböléshez ért. – A legtöbb felnőtt sem csinálja meg, hogy így segítséget kér. A legtöbben inkább csendben maradnak. Te nem maradtál csendben. Ez nagyon sokat számít.

Dóra pirulni kezdett, és zavartan a csészéjére pillantott.

– Apa mondta… – suttogta. – Régebben…

Szabó tekintete egy pillanatra megpihent Erzsébet arcán, aki válaszul csak egy szomorkás mosolyt küldött felé. Nem kellett kimondani: értette, miről van szó.

Miután mindent feljegyeztek, a rendőrök néhány hasznos dolgot is elmondtak: hogy a környéken az utóbbi időben érkezett egy-két gyanús bejelentés furcsán viselkedő emberekről, hogy ők most jobban fognak járőrözni ezen az útvonalon, hogy az iskolának is szólnak, figyelmeztetik a szülőket és pedagógusokat.

– De egyet nagyon szeretnék, ha megjegyeznél – fordult újra Dórához Szabó őrmester. – Az, hogy ma hazajutottál, nagy részben rajtad múlt. Az eszeden, meg a bátorságodon. Lehet, hogy még kicsi vagy, de amit tettél, az nagyon is nagy dolog volt.

– Akkor… – nyelt egyet a kislány – …nem volt butaság, hogy ilyen hangosan kiabáltam?

– Dehogy volt – mosolygott az idősebb rendőr. – Nézd, ha egy gyerek bajban van, olyankor nincs „butaság”. Olyankor csak az számít, hogy biztonságba kerüljön. Aki emiatt megsértődik, annak nem is kéne gyereket látnia. Aki meg normális felnőtt, az örül, ha segíthet.

Erzsébet szeme ismét megtelt könnyel, de ezúttal már nem csupán félelemtől, hanem egyféle megkönnyebbüléstől is.

Mikor a rendőrök elköszöntek és elmentek, a lakásban csend telepedett meg. A leves kihűlt, a tévé még mindig néma képet mutatott. Erzsébet kikapcsolta, majd leült a lánya mellé a kanapéra.

– Tudod mit? – szólalt meg halkan. – Ma nem lesz lecke. Ma csak… itt leszünk. Te meg én. Jó?

– És… apa? – csúszott ki önkéntelenül Dórából. – Ő is… itt van?

Erzsébet szíve összeugrott. Úgy érezte, mintha valaki láthatatlan kézzel érintette volna meg a legérzékenyebb pontját.

– A maga módján mindig – mondta végül. – Ma is. A hangjával. Az emlékeivel. Azzal, amit tanított neked. Látod? Az ő mondatai mentettek meg.

Dóra elgondolkodva bólintott. A szemét lehunyta, és maga elé képzelte apja arcát: ahogy nevetve felkapja, ahogy játékból kergetik egymást a nappaliban, ahogy komolyra fordítja a hangját, amikor fontos dolgot mond.

„Aki mer hangos lenni, az sokszor előbb talál fényt, mint az, aki suttog.” – mondta neki egyszer, amikor egy áramszünet idején együtt keresték a zseblámpát.

Most, ezen az estén, Dóra megértette, hogy ez nem csak a zseblámpáról szólt.

Az ezt követő napok lassan teltek el, de a legkisebb rezdülések is felnagyítva hatottak. Ha valaki lassabban sétált az utca túloldalán, Erzsébet szíve kihagyott egy ütemet. Ha a lépcsőházban idegen léptek visszhangoztak, a kislány tekintete azonnal az ajtóra szegeződött.

Az iskolában az osztályfőnök – egy kedves, rövid hajú tanárnő, Kovács Andrea – egy egész órát szentelt annak, hogy beszéljenek a biztonságról, ismeretlen felnőttekről, arról, mit tehetnek a gyerekek.

– Néha a legnagyobb bátorság ordítani – mondta az osztály előtt. – Vagy becsöngetni valakihez, akit alig ismersz. Vagy hirtelen berohanni egy boltba, mert valami gyanús. Az okos félelem segítség. Nem gyávaság.

Dóra csendben ült a padban, ceruzája végével a füzet szélét piszkálta. A gyomra összeugrott, de valahol mélyen mégis büszke volt arra, hogy a tanárnő tudja: miatta beszél erről az egészről, még ha nem is mondja ki hangosan.

Szabadidőben sokszor rajzolt. Eleinte csak árnyékokat: sötét alakot egy kapualjban, mellette kicsit, piros kabátos gyereket, majd egyre több fényt, lámpát, csillagos égboltot. Egyik délután a rajzán egy egész lépcsőház ablaka világított. Az összes.

– Ez mi? – kérdezte tőle később Erzsébet, amikor észrevette a füzetben.

Dóra egy pillanatra hallgatott, majd így válaszolt:

– Ez… amikor már nem csak én kapcsolom fel a villanyt. Hanem mindenki.

Erzsébet torka elszorult, de elmosolyodott.

– Ez nagyon szép gondolat.

A rendőrségtől később visszajeleztek: a környéken több bejelentés érkezett egy gyanús férfiról, aki iskolák körül időzött, buszmegállók környékén álldogált, de egyelőre nem sikerült elfogni. A szülőknek üzenetet küldtek, a helyi közösségi csoportokban is figyelmeztették az embereket.

A történet lassan elterjedt a házban és az utcában is. A boltban néha megszólították Erzsébetet:

– Úgy hallottam, a maga lányát követte az a fickó. Jól van már?

– Hogy bírja a kislány?

– Tudja, ha bármiben segíthetünk, szóljon…

Erzsébetnek furcsa kettősség kavargott a mellkasában. Egyrészt nehezen viselte, hogy mások szánó tekintettel néznek rájuk, másrészt mégis megnyugtató volt tudni, hogy nem teljesen egyedül vannak ezzel.

Egyik este, amikor Dóra már a szobájában olvasott, a nő megállt az ajtóban, és egy pillanatig csak figyelte. A kislány az ágyán ült, térdét felhúzta, a könyvet a lámpa fényében tartotta. Ujja alatt lassan gördültek a sorok.

– Mit olvasol? – kérdezte halkan.

– Egy mesét arról, hogy a legkisebb királyfi legyőzi az óriást – felelte Dóra. – Bár azon gondolkodtam, hogy lehetne olyan mese is, hogy nem legyőzi, csak… túlüvölti. – Elmosolyodott kicsit. – És az óriás inkább elszalad.

Erzsébet elnevette magát.

– Szerintem te már félig meg is írtad ezt a mesét – mondta. – A sajátoddal.

Dóra elgondolkodva lehajtotta a könyvet.

– Anya… – kezdte. – Szerinted… sok gyerek fél beszélni, ha baj van?

– Igen – bólintott az anyja őszintén. – Mert azt hiszik, ők szégyellhetik magukat. Vagy hogy mások azt mondják, „biztos túlreagálod”. Vagy még rosszabb: hogy senki sem hisz nekik.

– És ha… ha én mesélnék róla az osztályban? Hogy mi történt? – A kislány hangjában egyszerre volt bizonytalanság és eltökéltség. – Nem… nem részletesen. Csak úgy, hogy… hogy más is merjen kiabálni, ha kell.

Erzsébet büszkén nézett rá.

– Ha úgy érzed, hogy ezt szeretnéd, én támogatlak benne. De ne azért tedd, mert „kell”. Csak ha te akarod.

– Én akarom – felelte Dóra, és most már nem reszketett a hangja. – Mert… ha apa hangja megmentett engem… talán az enyém megmenthet majd valaki mást.

Erzsébet akkor tudta, hogy valami nagyon fontos dolog történt ezen a novemberi estén. Nem csak az, hogy a lánya megmenekült. Hanem az is, hogy nem hagyta, hogy a félelem teljesen befészkelje magát a szívébe.

Néhány hét múlva a suliban „biztonságnap” lett. Meghívták a rendőrséget, a gyerekek játékos foglalkozásokon vettek részt, szituációs gyakorlatokkal. Kiabálós játékot is rendeztek: melyikük tudja a legmesszebb hallatszóan kimondani, hogy „Segítség!” vagy „Nem akarok menni!”.

Dóra először csak figyelt a sor végén. Aztán, amikor rá került a sor, mély levegőt vett, és úgy engedte ki a hangját, ahogy azon az estén a lépcsőházban.

– SEGÍTSÉG! – hangja betöltötte az egész tornatermet.

A gyerekek összenéztek, néhányan felnevettek, mások elkomolyodtak. Andrea néni bólintott.

– Na látjátok, gyerekek – mondta. – Ilyen hangot nem lehet nem meghallani.

Aznap ebédszünetben az udvaron egy elsős kislány odament hozzá.

– Te vagy az a Dóri, igaz? – kérdezte félénken. – Anyukám mesélte, hogy… bátor voltál azon az estén.

– Én… csak hangos voltam – vont vállat Dóra.

– Én félnék kiabálni – vallotta be az elsős. – De… ha egyszer nagyon kéne, majd rád fogok gondolni.

Dóra torkában valami melegség terült szét. Nem büszkeség volt ez, inkább valami csendes felelősségérzet.

– Rendben – mondta. – De ha egyszer nagyon kéne, ne csak rám gondolj. Kiabálj is.

Az elsős elmosolyodott, és odébb szaladt.

Aznap este, amikor hazafelé indultak az iskolából, nem egyedül ment. Erzsébet a buszmegállóhoz jött elé, és együtt sétáltak végig ugyanazon az útvonalon, ahol pár hete még Dóra egyedül baktatott. A levelek már szinte teljesen lehullottak a fákról, az aszfalt nedvesen csillogott, de a város valahogy élőbbnek tűnt.

– Félsz még? – kérdezte halkan az anyja, amikor a sarkon befordultak, és feltűnt a jól ismert lépcsőház.

– Néha… – vallotta be Dóra. – De már nem annyira. Mert most tudom, hogy… nem kell csendben maradni. És hogy vannak felnőttek, akik segítenek. Meg te. Meg apa… – pillantott fel az égre. – Biztosan fentről néz.

A ház bejárata előtt megálltak egy pillanatra. Ugyanaz a kapu, ugyanaz a lépcsőház. De ma este nem tátongott olyan fenyegetően.

– Felkapcsolod a villanyt? – kérdezte Erzsébet.

– Persze – bólintott Dóra.

Beléptek. A kislány keze rutinszerűen megtalálta a kapcsolót. A fény azonnal felgyulladt, bevilágítva a falak repedéseit, a lépcsők kopott szélét, a régi postaládákat, a „Halkabban az éjszakai zajjal!” feliratú kifakult cetlit.

Dóra visszanézett a kapura. A sötétség odakint most kint maradt.

– Tudod… – szólalt meg, miközben elindultak felfelé – …lehet, hogy kicsi vagyok. De ha egyszer nagyon kell, tudok akkora zajt csapni, hogy az egész ház felébred.

– Biztos vagyok benne – mosolygott Erzsébet. – És ez nem csak téged véd meg. Hanem másokat is.

A harmadik emeletre érve, a hatos ajtó előtt Erzsébet halkan azt mondta:

– Köszönöm, hogy azon az estén mertél hangos lenni.

– Én köszönöm, hogy ma már nem kell egyedül jönnöm – felelte Dóra.

A lakásba belépve meleg illat csapta meg őket: frissen sült pogácsa, amit Erzsébet még délután készített. A lány ledobta a táskáját, beugrott a szobájába, és elővette a rajzfüzetét.

Ma este egy új képet kezdett el: egy kislányt rajzolt piros kabátban, amint egy kapubejárat előtt áll. A házak ablakai mind világítanak, az erkélyeken emberek hajolnak ki, valaki épp ajtót nyit, valahol egy rendőrautó elsuhan.

A kép tetejére lassan, megfontoltan ezt írta:

„Még a legkisebb hang is el tudja űzni az árnyékot.”

A ceruza vonala egy pillanatra megremegett, aztán magabiztosan húzódott tovább.

Odakint a novemberi este leszállt a városra. A szél még mindig a fák között járt, de valahogy már nem volt olyan fenyegető. A Krisztina körút lámpái sorra kigyulladtak, mint egymás után gyújtott gyertyák egy hosszú asztalon.

És valahol, mélyen egy kislány szívében, ugyanígy gyulladt meg egy apró, de makacs fény: a tudat, hogy a félelem ellen nem csak futni lehet.

Lehet ellene hangosnak is lenni.

Epilógus – A hang, amely megmarad

Négy hónappal később, amikor a tavasz végre bekúszott a városba, a fák rózsaszín és fehér virágokba borultak. A Szegedi Nemzeti Színház előtt megszokott gyerekzsivaj töltötte meg a teret: iskolai rendezvények, szavalóversenyek, közösségi programok követték egymást.

Egy meleg májusi délutánon a Rókus Általános Iskola tornatermében különös esemény zajlott. A város önkormányzata és a rendőrség közösen tartott „Biztonság és Bátorság” napot a gyerekek számára. A székek sorokba rendezve, hátul szülők, elöl gyerekek ültek. A színpadon egy hatalmas, színes kartonfelirat díszelgett:

„A fény sosem marad egyedül.”

Dóra a harmadik sorban ült, anyja mellette. A kislány lába izgatottan járt fel-alá, kezében egy apró papír, amelyre gondosan felírta, amit mondani szeretett volna.

A rendezvény végén Szabó őrmester lépett a mikrofonhoz. Bajsza alig észrevehetően remegett, ahogy mosolygott.

– Szeretnénk ma egy különleges köszönetet átadni – mondta, és hangja szelíden visszhangzott a tornateremben. – Egy olyan gyermeknek, aki nem csak a saját biztonságát védte meg, hanem példát mutatott sok más gyereknek is. Aki emlékezett arra, amit egy szeretett ember tanított neki. Aki hallgatott az ösztönére. És aki hangjával fényt gyújtott ott, ahol sötétség volt.

Szabó őrmester ekkor elmosolyodva a közönség felé intett.

– Kérem, jöjjön ki: Tóth Dóra.

Lassú, bizonytalan léptekkel a kislány felállt. A gyomrában pillangók kergetőztek, térde majdnem remegett, de amikor megfogta Erzsébet kezét, erő költözött belé. Anyja egy pillanatra megszorította a kezét, aztán elengedte.

Dóra a pódiumra sétált. A fények nem voltak erősek, mégis úgy érezte, mintha minden tekintet rá szegeződne. Szabó őrmester lehajolt hozzá, átnyújtott egy oklevelet és egy apró, ezüstszínű jelvényt – egy csillagot, közepén egyetlen szóval:

„Bátor”.

A gyerekek tapsolni kezdtek. Néhányan füttyentettek is. A kislány arca halványan elpirult.

– Szeretnél mondani valamit? – kérdezte az őrmester.

Dóra bólintott. Kibontotta a papírt a kezében, de aztán érezte, hogy nem tudná felolvasni. A szavak hirtelen túl hosszúnak, túl súlyosnak tűntek. Inkább felnézett a közönségre, és csak úgy, szívből beszélt.

– Azt hiszem… a hangunk akkor a legerősebb, ha nem hagyjuk, hogy elvegyék – kezdte halkan. – Én akkor este nagyon féltem. Tényleg nagyon. De ha csendben maradok, akkor… akkor ma nem lennék itt. Apa mindig azt mondta, hogy a fény és a zaj sokszor barátok. És hogy nem szégyen segítséget kérni. Most már tudom, hogy igaza volt.

A terem elcsendesedett. A gyerekek feszült figyelemmel hallgatták, még a kisebbek is.

– Szeretném, ha… ha ti is tudnátok, hogy ha valami baj van, nem kell egyedül maradni. Ordítsatok. Fussatok egy ajtóhoz. Kapcsoljátok fel a villanyt. Bármi… bármi jobb, mint csendben félni. És… – elmosolyodott kicsit – …ne higgyétek, hogy túl kicsik vagytok ahhoz, hogy megmentsétek magatokat.

Az utolsó mondatnál egy apró, de tiszta fény gyulladt meg a szemeiben.

– Köszönöm.

Taps tört ki. Erős, meleg, őszinte taps. Erzsébet érezte, ahogy forró könnycsepp gördül végig az arcán – ezúttal nem félelemből, hanem büszkeségből. Ahogy Dóra visszasétált hozzá, a nő szorosan átölelte.

– Csodálatos voltál – suttogta a fülébe.

– Ugye apa is hallotta? – kérdezte Dóra csendesen.

– Biztos vagyok benne – válaszolta Erzsébet.

Aznap este, amikor hazamentek, a házuk előtt már zöldelltek a fák. A lépcsőház ajtaja előtt egy újonnan felszerelt mozgásérzékelős lámpa világított – a közös képviselő gyorsan intézkedett, miután hallotta a történteket. A fény most meleg volt, megnyugtató, barátságos.

Dóra felnézett rá, és elmosolyodott.

– Ez most rám vár, igaz?

– És mindenkire, aki ide jön – felelte az anyja.

A kislány megnyomta a kapucsengőt, a lámpa pedig fényesen felragyogott, ahogy beléptek. A lépcsőház már nem volt félelmetes. Nem volt üres. Nem volt sötét.

A fény velük jött.

És amikor felértek a harmadik emeletre, Dóra halkan, szinte suttogva mondta anyjának:

– Tudod, anya… azt hiszem, már nem csak én vagyok hangosabb. Hanem a világ is körülöttem. Csak most már észreveszem.

Erzsébet elmosolyodott, és megcirógatta a lánya fejét.

– Ez az igazi bátorság, kicsim. Amikor a félelem után is megmarad benned valami jó.

Dóra elgondolkodva bólintott. A táskáját letette az előszobában, majd a szobájába lépett. Az íróasztalán ott hevert a korábbi rajza – a fényben úszó lépcsőház, a sok-sok ablak, amely mind világított.

A kislány felvett egy új papírt. Ezúttal nem sötét alakot rajzolt. Nem kapualjat. Nem félelmet.

Hanem fényt – rengeteget. Ablakokat. Lámpákat. Mosolygó arcokat.
Középen pedig egy kislányt piros kabátban, aki felemelt fejjel állt, és a ruháján ott ragyogott az ezüstszínű jelvény:

És így, csendben, mosolyogva írta a rajz aljára:

„Mert néha elég egyetlen hang, hogy az árnyék visszalépjen.”

Jogi nyilatkozat:

A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.
Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.
A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.
A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.