AMIKOR ELŐSZÖR FÉR EL KETTŐ SZÍV EGY TAKARÓ ALATT
A kórterem ablakán túl lassan hullott a hó. Nem nagy pelyhekben, inkább csak csendesen, mintha a tél sem akarna zajt csapni ezen a délelőttön. A Nyíregyházi Kórház régi épülete ilyenkor mindig különösen viselkedett: a falak vastagabbnak tűntek, a fény puhább lett, a hangok pedig tompábban érkeztek meg az ember füléhez.
Én az ágyon feküdtem, kissé fáradtan, kissé szédülten, de a karomban ott volt Hanna. Az én kicsi Hannám. Aludt. Az a mély, újszülött alvás volt ez, amikor az ember nem tudja eldönteni, hogy a baba álmodik-e már, vagy még mindig a világ másik felén jár.
Az ajtó felől halk motozás hallatszott.
– Anya…? – szólalt meg egy óvatos, vékony hang.
Felnéztem.
Luca állt ott, a hatéves nagylányom. Piros kardigán volt rajta, amit direkt erre a napra választott. A haja két copfba volt kötve, kicsit féloldalasra sikerült, de most ez sem számított. A kezét a hasa előtt összekulcsolta, mintha templomban lenne.
– Bejöhetek? – kérdezte, és a szemében ott volt minden izgalom, amit egy gyerek csak érezni tud.
– Gyere csak, szívem – mondtam halkan. – Már nagyon vár téged.
Luca lassan lépett közelebb. Nem szaladt, nem ugrált. Olyan komolyan jött, mintha pontosan tudná, hogy most valami fontos történik.
Megállt az ágy mellett, és sokáig csak nézte Hannát.
– Ő tényleg… ilyen pici? – suttogta.
– Igen – mosolyogtam. – Most még igen.
Luca lenyelte a szót, aztán felnézett rám.
– Megfoghatom?
Ez volt az a kérdés, amit egész nap várt, és amitől én is egy kicsit féltem. Nem miatta – hanem a pillanat súlya miatt.
– Igen – bólintottam. – Ülj ide mellém. Segítek.
Óvatosan leült az ágy szélére. A nővér már korábban megmutatta, hogyan kell tartani a babát, Luca pedig olyan figyelemmel hallgatta akkor is, mintha vizsgára készülne.
A karjába fektettem Hannát. A sárga, kötött takaró szinte elnyelte az apró testet.
Luca meg sem mozdult egy ideig.
– Anya… – szólalt meg végül nagyon halkan. – Ő most… az enyém is?
A torkom elszorult.
– Igen. A húgod.
Luca lenézett Hannára, és az arca egészen megváltozott. Nem mosolygott szélesen, nem nevetett. Inkább valami csendes, mély öröm ült ki rá, amitől hirtelen sokkal nagyobbnak tűnt.
– Szia, Hanna – mondta. – Én Luca vagyok. Én már tudok beszélni helyetted is.
A baba megmozdult. Egy alig látható rezdülés volt csupán, de Luca úgy kapta fel a fejét, mintha választ kapott volna.
– Láttad? – suttogta izgatottan. – Szerintem hallotta.
– Biztosan – feleltem.
Luca kicsit közelebb hajolt, és egészen halkan mesélni kezdett.
– Elmondom neked, mi van itt – mondta Hannának. – Ez egy kórház. Itt sok néni meg bácsi van, akik segítenek. De nem kell félni. Otthon jobb lesz. Ott van az ágyad… meg az én szobám is, de oda csak akkor jöhetsz be, ha megkérdezed.
Megállt egy pillanatra.
– De ha sírsz, akkor is jöhetsz. Akkor is, ha nem kérdezed.
A szobában olyan csend lett, amit nem lehet tanítani. Luca tovább beszélt.
– Majd megmutatom neked az ablakot. Onnan látni a fákat. És a cicát is, aki mindig ott ül a lépcsőnél. Én vigyázok rád, jó? Amíg anya pihen.
Hanna felsóhajtott álmában.
Luca elmosolyodott.
– Szerintem tetszik neki – mondta büszkén.
Én pedig ott, abban a pillanatban tudtam: ez a találkozás nem csak egy emlék lesz. Hanem valami alap. Valami, amire később is vissza lehet majd gondolni, ha nehéz napok jönnek.
A hó tovább hullott odakint.Bent pedig egy nagylány csendesen mesélni kezdett a húgának a világról.
EGY HÁZ, AHOL MOST KÉT KISLÁNY ALSZIK
A kórházból való hazatérés olyan volt, mint egy lassú, óvatos ünnep.
A nappali szőnyegén ott feküdt a gondosan előkészített babatakaró, a kiságy felett lógott az új, kézzel varrott felhő-forma mobil, amit Luca választott a helyi kézművesboltban. A hűtőajtón ott voltak Luca rajzai: szívecskés házak, egy óriási virágmező és két pálcikafigura – egy nagyobb, hosszú hajjal, mellette egy kisebb, piros foltos testtel. A felirat: „Mi ketten vagyunk”.
A lakás, bár ismerős volt, valahogy másként lélegzett. Olyan, mintha helyet csinált volna egy újabb szívverésnek.
– Anya, berakjam a plédet a kiságyba? – kérdezte Luca.
– Igen, szívem. Köszönöm – válaszoltam.
Luca aprólékosan eligazgatta a takarót. Ez volt az a sárga, amit a dédimamától örököltünk, és amit mindig „napocskatakarónak” nevezett.
Hanna eközben a karomban mocorgott, lassan ébredezett. Luca odajött hozzám, feltérdelt a kanapéra, és a húga fölé hajolt.
– Szerinted emlékszik rám a kórházból?
– Nem tudom. De a hangodra biztos – feleltem.
Luca elmosolyodott, aztán egy fél percig csak nézte.
– Tudod, anya, azt hiszem, ő már előbb is itt volt. Csak eddig nem lehetett látni.
– Ezt hogy érted?
– Hát úgy, hogy... amikor este mesét mondtam a plüssöknek, mindig volt egy hely, ahova senki nem feküdt. És most rájöttem, az neki volt félretéve.
A szívem egy pillanatra megállt. Ilyen mondatokat csak gyerekek tudnak mondani — akik még emlékeznek valamire, amit mi már rég elfelejtettünk.
Aznap este, amikor Hannát letettük a kiságyba, Luca a saját ágyából figyelte. Kis olvasólámpájának sárgás fénye alig világított be a szobába, de elég volt ahhoz, hogy lássam, mit csinál.
A plüssmaciját – Berci urat – Hannára helyezte. Óvatosan, a kiságy sarkába, nehogy megijessze.
– Ő vigyáz rá, ha én elalszom – magyarázta.
Én az ajtóból figyeltem. Nem szóltam semmit. Nem akartam megtörni azt a különös, halk rítust, ami ott született.
Luca lefeküdt, betakarózott, és az ajkát a takaró széléhez szorítva halkan megszólalt.
– Hanna? Ma mesélek neked.
És elkezdte.
– Volt egyszer egy kicsi pillangó. Nem tudta, hova szálljon, mert a virágok mind túl nagyok voltak neki. De egyszer talált egy szirmot, ami pont beleillett a hátába. És az a szirom az ő otthona lett. Onnantól soha nem félt a széltől. Mert tudta, hogy mindig lesz egy virág, ami pont rá van szabva.
Csend lett.
A kiságyból halk, egyenletes szuszogás hallatszott.
Hirdetés– Jó éjt, Hanna – suttogta Luca. – Én majd figyelek, ha jön valami furcsa nesz.
Majd hozzátette, halkan, mintha nem is nekem, nem is neki, hanem a sötétségnek beszélne:
– De most nem fog. Mert ma együtt vagyunk.
TÜKRÖK A JÁTÉKSZŐNYEGEN
A február lassan márciusba hajlott, de a napok még mindig korán sötétedtek. A lakásban minden este ugyanaz a ritmus csengett vissza: halk rádió a konyhában, a fürdőben csobogó víz hangja, és Hanna apró, kuncogásba hajló nyöszörgése, ahogy belecsúszik a meleg fürdővízbe.
Luca ilyenkor mindig ugyanazt csinálta: ott ült a fürdő küszöbén, térdét felhúzta, karját rátette, és nagy komolyan figyelte, ahogy fürdetem a húgát.
Nem szólt bele. Nem kérdezett. Csak lesett minden mozdulatot.
Amikor a kezemmel végigsimítottam Hanna hajacskáját, ő is végighúzta ujját a levegőben, mintha már előre gyakorolna. Ha megszárítottam a kis talpát a törölközővel, Luca is odahajolt, mintha ő is érezni akarná azt a különleges illatot, ami csak a babáknál létezik.
– Olyan, mint a kelt kalács és az alvás illata együtt – mondta egyszer, mire én majdnem elejtettem a törölközőt a nevetéstől.
Az öltöztetésnél Luca mindig a közelben maradt. Ott guggolt a játszószőnyegen, a babáit maga köré szedte, és pontos másolatát kezdte el játszani annak, amit látott.
– Előbb a pelenka. Fontos, mert a babák nem tudják még tartani – mondta egyik nap, miközben Berci úr, aki most épp „Panna baba” szerepét töltötte be, már harmadik réteg textil alatt fészkelődött.
– Aztán a popsikrém. Ez nem játék, ez gyógyítás – tette hozzá, miközben egy kihasznált ajakbalzsamot nyomkodott a játékbaba combjára.
Én közben Hanna bodyját gomboltam, de oldalra sandítva láttam, Luca mennyire komolyan veszi ezt az egész szerepjátékot. Nem csak játszott – tanult. Figyelt. Ismételt. És közben újraalkotta.
– Panna, most betakarlak, mert kisbabáknak nem szabad fázni. A pocakjuk érzékeny, és ha fáj, sírnak. De nem mindig rossz miatt – magyarázta halkan a játékbabának. – Néha csak azt mondják, hogy „itt vagyok”.
Egyszer, amikor Hannát óvatosan megemeltem, és ölelve magamhoz szorítottam, Luca is odalépett. A kezében Berci úr alig látszott ki a puha rongytakaró alól.
– Ha majd te elfáradsz, én is tudok vigyázni rá. Látod, én már tudom, hogy nem kell rázni, ha sír, csak ringatni. És énekelni.
– Mit énekelnél neki?
Luca elgondolkodott. Aztán halkan dúdolni kezdett egy dalt, amit régen én énekeltem neki:
„Aludj, baba, aludj, ring a bölcső szépen,Odakinn a szél is suttog már az éjben…”
Hanna, mintha megértette volna, valóban megnyugodott a karomban.
– Látod? – súgta Luca. – Már ismeri a hangomat.
Aznap este, miután mindketten elaludtak, én még sokáig ültem a kanapén, a kezemben egy fél csésze kihűlt kamillateával. A konyhából kiszűrődött a gyermeki rendetlenség: Luca babái, a hajkefe, egy letépett papírzsepi, ami állítólag „takaróként” funkcionált.
És én tudtam, hogy valami gyönyörű dolog kezdődött el.
Nem csak Hanna tanul élni –Luca is tanul szeretni.
És ez a szeretet játékból lett valóság.
TESTVÉREK, EGY TAKARÓ ALATT
Egy este, mikor Hanna már békésen aludt, Luca odabújt mellém a kanapéra. A pizsamája gyűrött volt, a copfjai kissé szétestek, de a szeme ragyogott.
– Anya… szerinted ő majd emlékezni fog arra, amikor ilyen pici volt?
– Nem valószínű – mosolyogtam. – De majd te mesélsz neki róla.
Luca bólintott.
– Jó. Akkor én leszek az emlékezete is.
És abban a pillanatban tudtam, hogy Hanna jó kezekben van.
Nem csak azért, mert én vigyázok rá.Hanem mert van egy nővére,aki már most ismeri a gyengédség, a figyelem és a szeretet nyelvét.
A ház csendes volt. A levegőben babaillat, kakaó, és egy játékbaba hintőporos ruhája keveredett. Kint már elállt a hó.
Bent pedig két kislány aludt.Egyikük az álmaiban mesélt.A másik pedig hallgatta — és biztos volt benne, hogy egyszer majd viszonozza.
Mert a testvéri szeretet néha nem több, mint két apró szív egy közös takaró alatt.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
