Hideg reggel, meleg szív
Az a ködös, csikorgóan hideg decemberi reggel is ússzótt volt a Dunakanyar párájával, mint bármelyik másik az elmúlt héten. A pályaudvar melletti garázsban állt a megszokott, kövér sárga busz, melynek motorját már hajnal óta melengette az indító. Farkas Tamás, a 47 éves, kissé összézsugorodott testalkatú, jókedvű buszsofőr épp a termoszból szürcsölgette a felesége által főzött kesernyés feketét.
Minden reggel hatra bent volt, hogy a busz meleg legyen, mire a gyerekek felszállnak. Ez volt a szokásos rutin: melegítés, ellenőrzés, aztán a gyerekek. Hó, fagy, szél nem számított. Tamás minden nap ott volt, mint egy biztos pont a reggeli káoszban.
A kisváros, ahol dolgozott, nem volt se gazdag, se szegény. A dombok ölelésében megbúbó település lakói ismerték egymást, de nem tolakodtak bele más ügyeibe. A gyerekek, akiket szállított, színes egyvelegét alkották a helyi általános iskolának: volt köztük eleven, csendes, szegény, jómódú, egyként nevelt és sokgyerekes családból jövő is.
Aznap reggel is jókedvűen nyitotta ki az ajtót.
– Na, gyertek, kis bajnokok! A hó ma versenyezni akar veletek! – kiáltotta, miközben a diákok nevetgélve, csizmájukat csapkodva szálltak fel.
Kovács Lili, a nyolc éves, tüskés sapkájú kislány így szólt:
– Tamás bácsi, megint elfelejtette felvenni a kesztyűjét? Majd viszek holnap a papáméból kettőt!
– Nem felejtettem, csak nem találtam meg a jobb kezemet – vágta rá viccesen Tamás, mire Lili kacagva továbblépett.
A reggeli menet hamar lezajlott. Tamás már zárta volna a busz ajtaját, amikor valami furcsa hangra lett figyelmes. A hátsó üléseknél halkan, alig hallhatóan valaki szipogott.
– Van ott valaki? – kérdezte, miközben végigment a sorokon.
Ott kuporgott egy kisfiú. Az ablakhoz lapulva ült, körbeölelve magát. Sapkája nem volt, a kabátja vékony volt, a kezét megpróbálta elrejteni.
Tamás leguggolt.
– Szia, öcsi. Hát te mit csinálsz itt?
A gyerek nem válaszolt.
– Hogy hívnak?
– Balázs – suttogta, a fejét leszegve.
Tamás lassan előrenyújt a kezével.
– Mutasd a kezed, Balázs. Kérlek.
Balázs habozott, aztán elővette apró, jégkéken elszíneződött, duzzadt ujjait.
Tamásnak megfájdult a gyomra.
Levette a kesztyűjét, és gondolkodás nélkül ráhúzta a gyerek kezére.
– Tudom, nagyok, de addig is védenek. Most gyere, menjünk be a tanáriba, ott melegebb van.
Balázs ránézett, és halkan azt mondta:
– Köszönöm. A szülők... most nem tudtak venni.
Tamás csak bólintott.
[ ]Aznap már nem ment haza pihenni. Bement a helyi ruhaboltba, amit egy idősebb házaspár, Mária néni és Sándor bácsi vezetett. Vett egy vastag, kék kesztyűt, egy meleg sapkát, és egy vidám sálat.
Másnap reggel egy cipősdobozban a busz hátuljába tette őket. Egy cédula volt rajta: „Ha fázol, nyugodtan vegyél el valamit. Tamás bácsi.”
Balázs szó nélkül kivett egyet. Soha nem beszéltek róla. De aznap a kisfiú mosolyogva szállt le a buszról.
Innen indult minden.
A következő napokban a cipősdoboz csendben tette a dolgát. Tamás nem firtatta, ki mit vett ki belőle, nem kérdezett, nem figyelt tolakodóan. Csak naponta pótolta, ha észrevette, hogy valamelyik sál vagy kesztyű hiányzik.
A gyerekek – különösen a kisebbek – egy idő után már sugdolózva beszéltek róla.
– Van ott egy piros sapka is – súgta egyszer Lili a padtársának.
– Komolyan? Nekem csak egy régi, bökős van otthon – válaszolta halkan egy másik kisfiú.
Tamás csak mosolygott a visszapillantó tükörből. Nem szólt bele. Úgy érezte, a doboz már nem is az övé, hanem a közösségé.
Egy reggel, amikor különösen vastag zúzmara borította a fákat és a járdák ropogtak a láb alatt, egy anyuka lépett oda hozzá a buszmegállóban. Tamás éppen a tükröket tisztogatta.
– Jó reggelt kívánok, Tamás bácsi. Én Bencének, a negyedikesnek vagyok az édesanyja.
– Jó reggelt, kedvesem, igen, ismerem Bencét, hát persze.
Az asszony elcsukló hangon folytatta:
– Szeretném megköszönni, amit tett… a dobozzal…
Tamás halkan válaszolt:
– Nem nagy dolog. Csak nem akarom, hogy fagyott ujjak markolják a táskapántokat.
– De nagy dolog – vágta rá az asszony. – Mi most nehéz helyzetben vagyunk. A férjemet elbocsátották. Épp azon gondolkodtunk, hogyan magyarázzuk meg a fiunknak, hogy idén nem lesz új kabát. És akkor… Bence hazajött, azt mondta, „Tamás bácsi szerint nem kell fázni.”
Tamás szeme megremegett, de csak bólintott.
– Örülök, hogy segíthettem.
Az asszony elment, de aznap Tamás szíve szokatlanul nehéz és egyben meleg is volt.
Nem telt el sok idő, és a doboz híre elterjedt a városban. Először a tanítónők kezdtek el beszélni róla a tanári szobában. Aztán egy szülő szólt egy másiknak, végül a helyi boltban is elhangzott: „Hallottad, mit csinált az a buszsofőr?”
Pár nappal később, mikor Tamás reggel érkezett a garázshoz, már egy másik cipősdoboz várta ott. Tele színes sálakkal, sapkákkal, és egy cédula: „Ha szüksége van rá valakinek, kérjük, vigye el. – Egy anyuka.”
A busz ajtaja mellé egy nagyobb kosarat tett. A gyerekek némán elfogadták. Volt, aki kivett valamit. Volt, aki egy másik nap visszahozott egy kinőtt, de még szép darabot. A kosár megtelt, majd újra kiürült.
HirdetésTamás úgy érezte, valami megmozdult a kisváros szívében.
Az utolsó tanítási hét előtt néhány nappal Tamást váratlanul behívták az iskola igazgatójához. Az igazgató, egy komoly, de meleg tekintetű asszony, Gál Éva néni, egy bögre forró teával várta.
– Tamás, kérem, üljön le. Tudja, miért hívtam?
– Sejtésem sincs, igazgató asszony, remélem, nem valami panasz miatt.
Éva mosolygott.
– Épp ellenkezőleg. Szeretném elmondani, hogy a „kesztyűs kosár” példája bejárta az egész iskolát. A tantestület úgy döntött, elindítunk egy programot – nevezzük mondjuk Meleg Kezek Mozgalomnak. Minden osztályban lesz egy saját kis doboz. És maga indította el ezt az egészet, Tamás.
A buszsofőr csak a sapkáját gyűrögette.
– Én nem akartam semmit elindítani. Csak… láttam egy gyereket, aki fázott.
Az igazgató bólintott.
– És ez a legtöbb, amit tehetünk egymásért. Látni.
Pár nappal később az iskolában egy karácsonyi műsorral egybekötött évzáró ünnepséget tartottak. A tornatermet megtöltötték a szülők, gyerekek, tanárok. A fenyőfa alatt egy nagy kartondoboz állt, körülötte rengeteg színes csomag – mind ruhaadomány.
A műsor végén Gál Éva néni színpadra szólította Tamást.
– Vannak, akik csendben teszik a dolgukat. Nem várnak tapsot, sem elismerést. De épp ezek az emberek a közösség csendes hősei. Kérem, fogadják szeretettel Tamás bácsit, a mi buszsofőrünket.
A tapsviharban Tamás szinte meg sem mert mozdulni. A gyerekek lelkesen éljeneztek, néhányan integettek, sálat lóbáltak a levegőben.
Ekkor egy kisfiú lépett a színpadra. Balázs volt az. Kezében egy rajz.
– Tamás bácsi, ezt én csináltam. Itt van a busz, meg maga, meg mi. Azért rajzoltam, mert melegen tartott minket. És mert azóta minden reggel biztonságban érzem magam.
Tamás átvette a rajzot. A szája remegett.
– Ez a legszebb ajándék, amit valaha kaptam – mondta halkan.
A közösség egy emberként állt fel. Nem a busz, nem a kabátok miatt. Az emberség miatt.
Aznap este, mikor Tamás hazaért, a felesége, Éva már várta.
– Hallottam, mi történt – mondta, miközben forralt bort töltött neki. – Büszke vagyok rád.
Tamás megfogta a kezét.
– Én csak szerettem volna, ha egy gyerek sem fázik meg.
A nő elmosolyodott.
– És ettől lettél példakép.
Az ablakon túl hó kezdett hullani. Bent meleg volt, és csend. Tamás az ablakhoz lépett, a rajzot nézte, amit Balázs adott neki.
Valami benne azt súgta, soha többé nem néz ugyanúgy egy pár kesztyűre sem.
Jogi nyilatkozat:
A történetben szereplő nevek, helyszínek és események részben vagy teljes egészében a szerző képzeletének szüleményei.Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel a véletlen műve.A történet kizárólag szórakoztató, irodalmi célt szolgál, nem tekinthető valós tényfeltárásnak, híradásnak vagy dokumentált eseménynek.A felhasznált képek és illusztrációk illusztratív jellegűek, nem ábrázolnak valós szereplőket vagy eseményeket.
