A televízió első éveiben még senki sem tudta pontosan, milyen lesz ez az új világ. A képernyő kicsi volt, a kép fekete-fehér, az adás rövid, és estére gyakran már véget is ért minden. De volt valami, ami állandó volt benne: egy nyugodt hang, egy tiszta tekintet, egy nő, aki megszólalt, és ezzel valahogy keretet adott az egész estének.
A bemondónők nem szerepet játszottak, hanem jelen voltak. Nem volt mögöttük nagy stáb, nem volt súgógép, nem volt lehetőség hibázni. A stúdióban forró reflektorok égtek, a levegő sűrű volt, és amikor a kamera tetején kigyulladt a piros lámpa, egy egész ország figyelt. Ha elrontottak egy szót, azt mindenki hallotta. Ha megakadtak, nem lehetett újrakezdeni. Mégis ritkán történt ilyen. Olyan fegyelemmel és nyugalommal beszéltek, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Ők nemcsak műsorokat jelentettek be. Sokáig ők olvasták fel a híreket is. Az ő hangjukon érkezett minden fontos esemény, minden hivatalos mondat, minden, amit tudni kellett. Nem lehetett túl sok érzelem a hangjukban, de mégsem voltak hidegek. Valahol a kettő között voltak: tárgyilagosak, de emberiek.
Ebben a világban jelentek meg azok az arcok, akiket később mindenki ismert. Takács Marika nyugodt, megbízható hangja, amely mellett biztonságban érezte magát az ember. Tamási Eszter finom eleganciája, ahogy a kamerába nézett, mintha valóban egyetlen nézőhöz beszélne. Nem volt bennük semmi mesterkéltség. Nem játszottak rá a figyelemre. Egyszerűen csak ott voltak — és ez elég volt.
A hetvenes évekre a televízió már a mindennapok része lett. A készülék ott állt a lakásban, gyakran a legfontosabb helyen, és estére köré rendeződött az élet. Nem feltétlenül ünnepélyesen, inkább megszokásból. Bekapcsolták, és hamarosan megjelent egy ismerős arc. Nem kellett bemutatkoznia. Nem kellett külön magyarázat. A hangja, a jelenléte elég volt.
Aztán lassan minden változni kezdett.
Először csak apróságokban. Több lett a műsor, több lett a beszéd, egyre többféle forma jelent meg. A bemondónők is egyre gyakrabban tűntek fel nemcsak a két műsor közötti percekben, hanem magukban az adásokban is. Kérdeztek, beszélgettek, vezettek. Már nemcsak összekötötték a műsorokat, hanem részévé is váltak azoknak.
És közben megjelent a szín.
Ahogy a hetvenes évek végétől, majd a nyolcvanas évekre egyre több lakásban lett színes televízió, minden közelebb került. Addig fekete-fehérben ismerték őket, most viszont látszott a szemük színe, a hajuk árnyalata, a ruhájuk finom tónusa. Valóságosabbak lettek. Kevésbé tűntek távolinak, inkább olyannak, mint akikkel akár össze is lehetne futni az utcán.
A nyolcvanas években már egy másik nemzedék állt a képernyőn. Olyanok, mint Berkes Zsuzsa, Endrei Judit, Török Annamária, Bérczy Krisztina, Kertész Zsuzsa és Acél Anna. Bennük még ott volt a régi fegyelem, a pontos beszéd, a nyugodt jelenlét, de már egy új televízió világában dolgoztak. Többet szerepeltek, többet beszéltek, és már nemcsak bemondók voltak, hanem műsorvezetők is.
HirdetésEkkor már érezni lehetett, hogy valami lassan véget ér. Nem hirtelen, nem látványosan, hanem csendesen. A híreket külön hírolvasók mondták, a műsorokat mások vezették, és egyre kevesebb lett az a néhány perc, amikor valaki egyszerűen csak megjelent a képernyőn, és összekötötte az estét.
Egy ideig még hiányzott.
Az ember várta azt a megszokott hangot, azt az egyszerű mondatot. De egy idő után már nem jött.
És akkor derült ki igazán, mi volt az, amit addig természetesnek vett mindenki.
Nem csak egy szakma tűnt el.
Hanem az a különös, nyugodt jelenlét, amikor valaki megszólalt a képernyőn, és úgy beszélt, mintha tényleg tudná, hogy valaki ott ül, és figyel.
