Voltak emberek ebben az országban, akikre az idő nem rátelepedett, hanem szépen, finoman rájuk simult, mint a reggeli dér egy régi padra a Károlyi-kertben. Csuja Imre is ilyen volt. Aki látta őt fiatalon, azt mondhatta volna: ebben a férfiban olyan csendes mélység van, amelyből később történetek születnek. És így is lett – történetek, szerepek, mosolyok, melyek összekötötték őt az emberekkel.
Gyerekkorában, ha végigsétált a szülővárosa utcáin, a macskakövek között is mintha valami mesés ritmust hallott volna. A régi mozi neonfényei, a helyi színház dohos szaga, a közeli folyó morajlása mind-mind azt mondták neki: van benned valami, amit még nem láttál, de egyszer megmutatod a világnak. Aztán, amikor először lépett színpadra – egy vidéki művelődési ház fakó fényében –, hirtelen úgy érezte, hazatalált. Egyszerű díszlet volt, pár szék, néhány kartonlap, de a levegőben ott vibrált az a különös izgalom, amit csak azok éreznek, akik tudják: az életük most készül valami nagyobbat mondani.
Amikor az Üvegtigris forgatására megérkezett, a tóparti fák mögött már gyülekezett a reggel. A stáb kávéillatú szeletkéi lassan szálltak a levegőben, és Imre ott állt, kissé álmosan, de azzal az ismerős félmosollyal, ami később egy ország kedvence lett. Nem tudta, hogy a „Ízirájder öcsém, ízirájder!” egyszer szállóige lesz, hogy kocsmákban csapódik fel újra, hogy barátok idézik, hogy fiatalok röhögnek rajta. Csak elmondta a mondatot, úgy, ahogy ő gondolta helyesnek – természetesen, minden manír nélkül. És ebben a természetességben volt a varázs. Mintha az egész ország hirtelen ráébredt volna, hogy van bennünk valami közös, valami szelíd humor, amit csak egy ilyen ember tud megmutatni.
A Valami Amerika forgatásán már harsányabb világ vette körül. Stúdiók fényében villódzott a budapesti éjszaka, és ő – immár gengszterbőrbe bújva – új arcát mutatta. A karakter ridegebb volt, keményebb, mégis ott lappangott a tekintetében valami, amit nem tudott és nem is akart elrejteni: az emberi esendőség. A stáb gyakran mondta róla, hogy képes egyszerre komoly és nevetséges lenni, mintha a dráma és a humor ugyanabból a forrásból fakadna benne. Amikor az első vetítésen felharsant a nevetés, ő csak csendesen ült, és elégedetten biccentett: „Ha nevetnek, élnek. És én ezért dolgozom.”
A színház volt az ő valódi otthona, ahol a reflektor fénye nem elvakított, hanem átölelte. Szolnoktól Budapesten át Debrecenig minden színházban hagyott nyomot maga után. Játszott klasszikust, kortársat, bohózatot és tragédiát, és minden szerepben ott hagyta a lenyomatát. Volt, amikor egy vidéki kisváros estén a színpad mögött ült, hallgatta a közönség morajlását, és arra gondolt: „Érdekes, ez a hang mindig ugyanaz. Akárhol van az ember az országban, a nézők várakozása ugyanolyan tiszta.” Talán ezért is szeretett játszani: mert a színház egy pillanatra összemosta a különbségeket az emberek között. Ott mindenki kicsit ugyanúgy figyelt, ugyanúgy akart élni.
Aztán jött Pajkaszeg, a mesebeli falu, ahol a valóság és humor úgy keveredett, mintha maga a magyar lélek írta volna a forgatókönyvet. A A mi kis falunk forgatása alatt sokszor mondta, hogy ez a hely olyan neki, mint egy külön kis világ, ahová jó megérkezni. A poros utcák, a régi kapuk, a templom előtti pad, ahol néha lehuppant két jelenet között – mind ismerős volt, mintha gyerekkora terei tértek volna vissza. A sorozat közben felcseperedett, országos kedvenc lett, és ő valahogy mindig ott állt a közepében, csendesen, a maga szerethető bölcsességével.
HirdetésAmikor pedig már a 10. évad forgott, a stábtagok gyakran észrevették: a nézők ugyanazzal a lelkesedéssel integetnek neki az utcán, mint tíz évvel korábban. Mintha az emberek nemcsak a karaktert szerették volna, hanem őt magát – azt az egyszerű, mosolygó férfit, aki úgy játszik, mintha közben az élet lényegét is megmutatná.
És ekkor érkezett el az a különös, játékos korszak, amikor a Jobb később, mint soha! vad kalandjai vártak rá. Japán és Thaiföld tájai, a neonok között vibráló Tokió, a tenger sós levegőjét hozó bangkoki hajnalok – mind-mind új arcát csalogatták elő. Badár Sándor, Epres Attila, Scherer Péter és Frohner Fecó társaságában mintha újra fiúvá vált volna. A kamerák nézték, ahogy rácsodálkozik egy tokiói metróállomás csodás rendjére, hogyan mosolyog egy kis étterem tulajára, aki fél angol, fél japán szavakkal kínálja ramenre. Volt benne egyfajta tétova ámulat, ami olyan ritka a szépkorúakban: a világ iránti nyitottság halovány, de örök lángja.
Thaiföld templomainál pedig megállt, felnézett a megcsillanó aranydíszítésekre, és halkan azt mondta: „Az ember néha messzire megy, hogy rájöjjön, mi minden szép van otthon.” És akik vele voltak, tudták: nem a városokra gondol, nem is a színházakra vagy a stúdiókra – hanem azokra az emberekre, akik végigkísérték a pályáját, és akik ma is szeretettel néznek rá.
Most, amikor szépkorában sétál végig Budapest utcáin – legyen az a Margit-sziget sétánya, a Ferenciek tere környéke vagy egy csendes kávézó a Bartók Béla úton –, az emberek mosolya valahogy őszintébb felé. Talán mert érzik rajta azt a ritka bölcsességet, amely nem hangos, hanem halk. Talán mert úgy él közöttünk, mint egy rég ismert, kedves történet szereplője. És ő mindezt ugyanazzal a szerény biccentéssel fogadja: „Köszönöm. Jó, hogy vagytok.”
Mert Csuja Imre nemcsak színész.Ő maga a magyar valóság egy szelete – humoros, emberi, mély és szerethető.És a történet, amelyet él, még mindig lassan, szépen hömpölyög tovább.
