Júlia egy félreeső asztalnál ült a vasútállomás melletti kávézóban, és szórakozottan kavargatta kihűlő kávéját. Tekintete elkalandozott a peron felé siető emberekre. Mindenki vagy most érkezett ebbe a városba, vagy éppen távozásra készült.
Utazók. Valószínűleg ugyanígy gondolkodtak róla is: fiatal nő egy asztalnál, valószínűleg a vonatát várja.
Csakhogy ez nem így volt. Márk hozta ki Júliát az állomásra, adott neki egy búcsúcsókot, és felajánlotta, hogy megvárja vele a vonatot.– Nem szükséges – mosolygott rá Júlia. – Különben is, Marci így elkésik az iskolából.
Márk bólintott, még egyszer megölelte a feleségét, aztán elindult vissza. Teljes meggyőződéssel, hogy Júlia ezen az októberi napsütéses délelőttön üzleti útra indul – az elsőre az életében.
Júlia általános iskolai tanárként dolgozott. A munkája felelősségteljes, összetett, de örömteli volt. A szülei annak idején, mikor elvégezte a középiskolát, a pedagógusi pályát javasolták neki.
– Nagyon jól értesz a gyerekekhez – mondogatta az édesanyja. – A tanítás a te hivatásod.– Nemes és fontos hivatás – tette hozzá az apja. – Egy nőnek talán a legmegfelelőbb.
Júlia elfogadta a tanácsukat, és később soha nem bánta meg döntését.
Gyermekkorát egy kisvárosban töltötte. Szűk, poros utcák, zöldbe borult kertek, ahol mindenki ismert mindenkit. Kislányként Júlia csendes és szófogadó volt.
Félelmetes volt elszakadni a családtól, és egy nagy, zsúfolt megyeszékhelyen folytatni a tanulmányait. A saját falujukban, Szentandrásban ugyanis nem volt lehetőség további tanulásra.
Az egyetlen opció az építőipari technikum volt. De ez egyáltalán nem illett hozzá. Júlia sóhajtva gondolt vissza szüleire. Az apja már nem élt – fiatalon vitte el egy szívinfarktus. Legalább az unokáját még megismerhette.
Hogy azt az évet Júlia hogyan élte túl, maga sem tudta. Minden túl gyorsan történt. Az anyja is gyakran betegeskedett – hol a vérnyomása, hol a szíve. Egyedül az nyugtatta, hogy az édesanyja mellett lakott Júlia bátyja, Feri és a családja. Ők vigyáztak rá, nem hagyták, hogy elmagányosodjon.
Júlia figyelmét ekkor elvonta egy fiatal család. Egy kedves nő, egy férfi, és karjukban egy körülbelül egyéves kisgyerek. Valami ebben a jelenetben emlékeztette őt a saját életére: ő, Márk, és Marci. Nem is olyan rég még ők is ilyenek voltak – boldogok, gondtalanok, elégedettek.
Kívülről ma is úgy néznek ki. De csak Júlia tudta, mi zajlik benne. Júlia szerette Márkot.
Talán szerelem volt első látásra. Vagy legalábbis mély vonzalom. Amikor először meglátta a fiút, valami különös húzás ébredt benne iránta – pedig semmit sem tudott róla.
És Márk nem okozott csalódást. Ahogy megismerték egymást, Júlia rájött, hogy Márk figyelmes, gondoskodó, érzékeny és végtelenül tehetséges. Júlia mindig megbízott benne – jobban, mint saját magában.
És úgy tűnt, a férfi soha nem árulta el ezt a bizalmat. Legalábbis eddig így hitte.
De mikor romlott el minden? Hol vétettek hibát? Nehéz visszatekintve pontosan megmondani. A változások alattomosan jöttek – nap mint nap, szinte észrevétlenül. Júlia az örökös feladatok és teendők forgatagában nem vette észre a jeleket.
Először csak apróságok: Márk elgondolkodott lett, titkos mosoly bujkált az arcán, a gondolatai valahol messze jártak. Aztán egyre több üzleti út. Júlia észrevette, hogy a férje máshol jár fejben, és néha olyan... szerelmes tekintettel mosolyog – csak épp nem rá néz.
És aztán jöttek a telefonhívások, amiket Márk hirtelen félbeszakított, ha ő belépett a szobába. A laptop, amit sietve lecsukott, amikor közeledett. A telefon, amit mindig magával vitt – mintha attól tartana, hogy valaki ír, akiről nem kéne tudnia.
Júlia nem akart rosszra gondolni. De a bizalom már nem volt a régi.
Az első, akinek Júlia beszélt a gyanújáról, Veronika volt.– Figyelj, én nem akarok vádaskodni – kezdte halkan, miközben kettejük között már kiürült a második teáscsésze is –, de szerinted normális az, hogy egy férfi minden este hirtelen üzleti ügyekre hivatkozik?
Veronika, Júlia régi barátnője, akivel az egyetemen ismerkedtek meg, összevonta a szemöldökét.– Drágám, a férfiak többsége a „üzleti úton vagyok” kártyát akkor játssza ki, amikor valami másra vágyik. És a mosolygós telefonnézegetés sem jó jel.
– De ő sosem hazudott nekem – tiltakozott Júlia. – Legalábbis azt hittem...
Veronika letette a csészét.– Ha annyira biztos vagy benne, hogy nincs semmi, akkor miért zaklat ez az egész?
Ez a kérdés mélyre hatolt. Júlia hosszan hallgatott.– Mert érzem – suttogta végül. – Mert megváltozott. Nem tudom bizonyítani, de érzem.
– A nők mindig érzik – bólintott Veronika. – És általában igazuk is van. De ha biztosat akarsz tudni, akkor ki kell derítened az igazságot. Nem bujkálhatsz örökké a kétségek között.
– Hogyan? – kérdezte Júlia. – Nem akarok kémkedni...
– Pedig most nincs más választásod – jelentette ki a barátnője határozottan. – Kell valaki, aki követi, amikor elmegy otthonról. Egy magánnyomozó. Vagy... – Veronika hirtelen elhallgatott, aztán huncutul elmosolyodott – ...vagy te magad.
– Igen, te. Ki ismerhetné jobban a férjed szokásait? Ki tudná jobban kiszúrni a színlelést, mint te?
Júlia először nevetségesnek tartotta az ötletet, de aztán – egyre többször és többször – visszatért rá. Napokig tépelődött. Márk továbbra is furcsán viselkedett: későn járt haza, idegesen reagált az apró kérdésekre is, és mindig sietve tette le a telefont, ha Júlia a közelébe ért.
Egy este, mikor Márk zuhanyzott, Júlia titokban megnézte a férje kabátjának zsebét. Egy szállodai szórólapot talált benne – a város másik végéből. Nem volt rajta semmi, csak a logó és egy dátum: október 22. Pont aznapra, amikor Márk „értekezletre” utazik...
Ez volt az a pillanat, amikor Júlia eldöntötte: nem vár tovább.
Elmondta Veronikának a tervét: elutazik „szakmai továbbképzésre” – legalábbis ezt mondja majd Márknak –, valójában viszont megpróbálja követni a férjét.
Veronika egészen fellelkesült.– És ha tényleg megcsal? Akkor mi lesz?
Júlia elfordította a fejét, könnyeit elrejtve.– Akkor legalább tudni fogom az igazat. És tovább tudok lépni... Vagy harcolni érte. De nem fogok vakon élni.
Így is történt. Márk vitte ki Júliát az állomásra – mit sem sejtve –, ő pedig ott maradt, megvárta, hogy a férje eltűnjön a parkolóban, aztán kiment a kávézóból, és egy utcával arrébb, Veronika kis kocsijába pattant.– Gyerünk! – mondta határozottan. – Kövessük őt!
Veronika nevetve indította be a motort.– Most már kezdünk egy kémfilmre hasonlítani.
Júlia nem nevetett. A szíve kalapált, a tenyerét izzadtnak érezte, és egyre rosszabb előérzete volt.
Követték Márkot a városon keresztül, egy középkategóriás szállodához. A férfi leparkolt, majd kiszállt – és nem volt egyedül.
Egy fiatal, szőke nő lépett oda hozzá. Márk megölelte, majd úgy megcsókolta, ahogyan Júliát már hónapok óta nem. Júlia nem akart hinni a szemének.
– Te jó ég – suttogta Veronika. – Ez... ez egyértelmű.
Júlia lehunyta a szemét. Úgy érezte, mintha valaki késsel hasította volna végig a mellkasát.
Aztán kinyitotta a szemét – és valami megváltozott benne. A könnyek mögött ott lüktetett valami más. Nem a fájdalom. Hanem a düh. És az elhatározás.
– Jól van – mondta halkan, de elszántan. – Ha játszani akar, hát játsszunk.
HirdetésVeronika csak nézett Júliára, mint aki nem hisz a fülének.– Te... mit akarsz csinálni?
– Megmutatni neki, hogy nem vagyok se buta, se gyenge – felelte Júlia, és először napok óta végre magabiztosnak érezte magát. – A házasságunk nem játék, és ha ő annak veszi, akkor megtanulja, milyen érzés a másik oldalon állni.
Hazafelé menet Júlia már tervet szőtt. Nem bosszúból – legalábbis ezt próbálta bemagyarázni magának –, hanem igazságot akart. Tudni, mit veszített el a férje. És ha Márk egyszer térdre rogy előtte, legalább tudni fogja, miért.
Két nappal később Júlia megváltozott. Sminket viselt, új ruhát vett fel, és ismét magára talált. A munkahelyén mindenki felfigyelt rá, még a főnöke is megjegyezte:– Júlia, maga sugárzik! Úgy néz ki, mintha tíz évet fiatalodott volna!
És ekkor jött a második lépés.
Márk, aki addig szinte észre sem vette őt, egy este zavarodottan kérdezte meg:– Valami történt? Olyan... más vagy mostanában.
– Semmi különös – mosolygott Júlia. – Csak rájöttem, hogy nem élhetem mások árnyékában.
A férje furcsán nézett rá, de nem kérdezett többet. Júlia pedig tovább játszotta a szerepét. Tudta, hogy az igazi visszavágás nem az, ha lebuktatja a szeretőt, hanem ha Márkot ráébreszti arra, hogy mekkora hibát követett el.
És az a pillanat is elérkezett.
Egy szombat este Márk hazaért – korábban, mint szokott –, és meglátta Júliát az erkélyen, borospohárral a kezében. Telefonált. Nevetett. Valaki férfihang volt a vonal másik végén. A férje arcán először gyanakvás, majd valami más: félelem villant fel.
– Kivel beszéltél? – kérdezte, amikor a nő letette a telefont.
– Csak egy ismerőssel – válaszolta Júlia könnyedén. – Régi barát. Találkozunk jövő héten.
Márk hirtelen ingerültté vált.– Milyen barát? Férfi?
– Miért érdekel? – kérdezte Júlia. – Te is szoktál találkozni „üzleti partnerekkel”, nem?
Egy pillanatra néma csend lett köztük. A férfi elsápadt.
– Júlia... – kezdte. – Beszélhetnénk?
– Most? Épp indulok – felelte a nő, és meg sem állt az ajtóig. – De majd holnap. Talán. Ha lesz még mit megbeszélnünk.
Márk ott maradt a nappaliban. Leült. Zavartan bámult maga elé. És akkor végre megérezte, milyen, amikor valaki lassan kicsúszik a kezei közül.
Másnap reggel Júlia korábban kelt. Márk ott ült a konyhában, karikás szemekkel, kávét kortyolgatva. Nem szólt egy szót sem, csak várta, hogy Júlia elkezdje.
– Tudom, hogy van valakid – mondta Júlia egyszerűen. – Tudom, hányszor hazudtál. Tudom, hol találkoztatok. És azt is tudom, hogy már nem szeretlek úgy, mint régen.
Márk arca megfeszült.– Júlia... én...
– Ne. Ne mondj semmit. – A nő hangja nyugodt volt, de kemény. – Nem fogok jelenetet rendezni. Nem foglak megalázni. Csak szeretném, ha elgondolkodnál azon, mit tettél. Mert lehet, hogy a szőke nő most izgalmas, de én voltam melletted tíz évig. Én támogattalak. Én hittem benned. És te ezt dobtad el.
– Hibáztam – suttogta a férfi.
– Igen – bólintott Júlia. – De most én döntök. És most az egyszer, csak magam miatt döntök.
Felkelt, és elindult az ajtó felé. Még egyszer hátranézett.
– Márk... ha tényleg vissza akarsz kapni engem, akkor előbb magaddal kell szembenézned. És ne engem keress, amíg ezt meg nem tetted.
A nő kilépett a házból, és amikor becsukódott mögötte az ajtó, nem a könnyek jöttek. Hanem egy halk, belső hang, amit rég nem hallott:
– Most kezdődik az életem. Végre. Az enyém.
